Mindent összevetve a Tisza Párt szervezői és politikai sikere azon áll vagy bukik, hogy létrejött-e már az a kritikus tömeg, melyben megfogalmazódott az akarat a rendszer leváltására.

A Tisza Pártnak most már muszáj kockáztatnia, és tényleg nyújtania kell valami mást Magyar Péteren kívül. Legalábbis sokkal hangsúlyosabban, mint eddig.

A magyar nemzet biztonsága bizonyos értelemben fordulatot jelent a Krasznahorkai-életműben. A Nobel-díjas szerző egy korábbi szerzői korszak sikerreceptjéhez talált vissza, és a szépség iránti lírai kutakodást helyezi előtérbe.

A korszakváltás annyiban mindenképpen megtörtént, hogy már nem azért várjuk el, hogy ott legyünk egy világbajnokságon, mert már olyan régóta nem voltunk, meg mert Puskás, meg Nyilasi, meg Irapuato.

Az emberek nagy része ma nem azért fogyaszt tartalmat, hogy a nézeteit megütköztesse másokéval, hanem azért, hogy sajátjait visszaigazolva lássa.

Magyar Péter nagy kockázatot vállal, amikor a saját térfelén, nemzetbiztonsági ügyekben igyekszik bebőrözni Orbán Viktort. Ugyanakkor az ügy a Magyar Péter-jelenségben kifejeződő igazságot, vagy legalábbis annak érzetét is táplálhatja.

Lehet, hogy ezt a radikális, közös minimum megfogalmazására alkalmatlan kettéosztottságot kell megszoknunk, mely most talán minden kortárs, nyugati társadalmat jellemez.

Adódna, hogy azt mondjam, ha valaki magyar és történetesen sem a focit, sem a kortárs irodalmat nem szereti, és nem tud, vagy nem akar önzetlenül örülni akár a magyar válogatott eredményességének, akár egy magyar író irodalmi Nobel-díjának, akkor nem szereti a hazáját. Csakhogy a helyzet ennél szomorúbb.

A közszereplők magánéletében történő vájkálás, úgy tűnik, az utóbbi hetekben jött igazán divatba Magyarországon. A közbeszédre és politikára érzékenyeket rendesen igénybe veszik a 2026-os kampányidőszak kommunikációs manőverei, lejáratásai és botrányai.

A hazai politikai környezetben az EU intézkedései elsősorban a Fidesznek okozhatnak károkat.

Akik a magukat illiberálisnak nevező mozgalmaktól várják, hogy biztosítsa számukra a szólásszabadságot, azok – akárcsak a liberális kurzusban – ismét csak csalódni fognak, és újra a politika cinizmusával találják szembe magukat.

A Fidesz agytrösztjei, valamint a Tisza fémjelezte ellenzék is kiemelt feladatként kezelik a már – vélhetően – meggyőzött hívek aktivizálását.

A mostani helyzet Zelenszkij karrierjét így vagy úgy, de felemészti majd.

Európának harminc éve lett volna felkészülnie egy olyan helyzetre, ami most előállt, mégsem tette. És mi sem bizonyítja jobban az elmúlt évtizedek nyugati-európai vezetőinek kudarcát és felkészületlenségét, mint a hét eleji, washingtoni találkozó.

Egy ilyen szórakoztató, önfeledt röhögésre ingerlő, ráadásul jól elkészített film a facebookozásban és nonstop politizálásban humorérzékét vesztett közönségnek is jót tesz.

Olyan időket élünk, amikor a konfliktus, az expanzió, a másik erejének tesztelése van terítéken – Magyarországon, és a nemzetközi politikában is.

Magyar Péter teljes körű felhatalmazást kér a kormányváltó érzelmű közösségtől. E pozícióból minden vele szemben megfogalmazott kritikát rogáni propagandának bélyegez, de minimum azt mondja, hogy ezek a megnyilatkozások a Fidesz és Orbán Viktor malmára hajtják a vizet.

A Tisza senkivel nem szövetkezik, erős, országos brandet épít, nem mond semmi olyat, ami különösebben zavaró lenne a különböző világnézetű szavazóik számára.

A klímapolitika kapcsán is tájékoztató jellegű, de ésszerű kommunikációra van szükség. Nem elfedve a problémát, de nem is tehetetlen frusztrációba kergetve az embereket.

Antibes városa valójában alkalmatlan a nyaralásra, mert túlzottan is alkalmas rá. Itt minden van, és semmi nincs.

A fővárosi helyzet világosan mutatja, hogy a Tisza és a Fidesz már ráfordult a választási kampányra, és az egyébként nyári uborkaszezonnak nevezhető időszak kezdetén is minden eszközt megragad a másik, illetve a további politikai ellenfelek sarokba szorítására.

A kormányközeli médiatömb túlnöveszti az ügyet azzal, hogy egy világosan nem kormánybarát közszereplő hibájára azonnal lecsapva a liberális közvélemény legtipikusabb fegyverét sütötte el. A liberális közvélemény mindeközben ugyancsak nem érezte szükségét, hogy sietve tiltakozzon az Aranyosi-mondatok miatt.

Napjainkban a politikai spektrum mindkét oldala hiszterizálja a híveit, hazug módon kisajátítja az ellenkultúra forradalmi nyelvét és pozícióját, és eltúlozza a másik hibáit. A progresszió és a nosztalgia, a haladás és hagyomány hívei néznek egymással farkasszemet.