Elkerülhetetlen a szekértáborokba sorolódás, a vita pedig értelmetlen

Tegyen bárki – legyen az újságíró, egykori politikus, influenszer vagy mezei, változásra áhítozó állampolgár – elkeseredett kísérletet arra, hogy a jelenkori nyilvánosság szerkezetét megerőszakolva és pártatlanságot hirdetve gondolati függetlenségre törekedjen, nem fog neki sikerülni. Az elektronikus médiumok és azok kommentfelületeinek rögtönítélő fogyasztóinak csak igen kis hányada érdekelt abban, hogy ráhangolódjon a másik gondolataira, és ne mindenben a sajátjait (vagy annak hiányát) keresse vagy találja meg.

Ennek okai, bár kényelmes lenne azt mondani, nem első sorban a médiafelületek jellegében és kívánalmaiban, vagy a fogyasztás instant jellegében és a véleménykultúra felhígulásában keresendők.

Hanem abban, hogy az emberek nagy része nem azért fogyaszt tartalmat, hogy a nézeteit megütköztesse másokéval, hanem azért, hogy sajátjait visszaigazolva lássa. Nem vitás persze, hogy mindenki szereti megúszni a tévedés élményét.

A tömegmédia új formái annyit azonban elértek, hogy általánossá vált egyfajta radikálisan demokratikus véleménykultúra, és azt, hogy a véleményfogyasztók, mivel kínálat mindenre is van, újra meg újra megbizonyosodhatnak véleményük létjogosultsága felől. A helyzet azonban az, hogy viszonylag kevés valódi, önálló vélemény cirkulál ebben a rendszerben. Talán nincs is olyan, hogy önálló vélemény.

A valódi probléma nem is azzal van, hogy a vélemények közösségekétől és tradíciónktól függően eltérő módon épülnek és hatnak egymásra, hanem inkább azzal, hogy ezeknek milyen a másik ember véleményéhez való viszonya. Rákosi Mátyás elhíresült mondata, „aki nincs velünk, az ellenünk van”, a Kádár-korszakra úgy módosult: „Aki nincs ellenünk, az velünk van”. És anélkül, hogy a mai magyar nyilvánosság és a Rákosi-diktatúra között párhuzamot vonnék, úgy látom, hogy a nyilvánosság kommunikációja ma a kommunista diktatúra legsötétebb éveire emlékeztet, legalábbis a fenti idézet tekintetében. Ha valaki ma kritizálja Magyar Pétert, az kizárólag fideszes lehet, aki meg Orbán Viktort, az globalista liberálbolsevik, aki pedig úgy gondolja, vagy innen, Kelet-Közép-Európából nézve: érzi, hogy Donald Trump fellépése inkább árt a túlhevült amerikai társadalomnak, mint használ, az Trump-rettegő. Átmenetek biztosan vannak, de legfeljebb négyszemközti beszélgetéseken, barátok között. A nyilvánosság felületein azt a feltételezett átmenetet kommunikálni, hogy teszem azt, elismerem Orbán Viktor vagy Magyar Péter politikai tehetségét anélkül, hogy fideszes vagy éppen tiszás lennék, minimum szélmalomharc.

A helyzet azonban elkeserítőbb, mint gondolnánk. A rögtönítélő nyilvánosság fenntartásában ugyanis intelligens emberek...