A hét elején, ezúttal öltönyben, ismét tiszteletét tette Washingtonban Zelenszkij ukrán elnök. Ám a februári, botrányosra sikerült látogatása után most elkísérte őt az európai vezetőség és az orosz-ukrán háború rendezésére létrejött coalition of the willing krémje, valamint Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke, illetve Mark Rutte NATO-főtitkár is. Kier Starmer brit miniszterelnök, Emmanuel Macron francia elnök, Georgia Meloni olasz miniszterelnök, Friedrich Merz német kancellár mellett Alexander Stubb finn elnök is megjelent a Fehér Házban, egyrészt, hogy támogatásukról biztosítsák az ukrán elnököt, másrészt azért, hogy a nemzetközi diplomácia szintjén bizonyítsák hajlandóságukat az európai háború rendezésére.
A februári találkozóra jellemző erőfitogtatást, szükségtelen keménykedést és a megalázó személyeskedést amerikai részről a szívélyes fogadtatás és a mosolyok váltották fel, bár a korábban Zelenszkijt felkérdező riporter nem tudta levetkőzni lekezelő, atyáskodó stílusát, és megdicsérte az ukrán elnök öltönyét, mondván „hogy megváltozott”. Különös megközelítés ez egy háborús helyzet rendezésére összehívott találkozón. Persze mindez nem áll távol a Trump- (és Vance-) adminisztráció kommunikációs tempójától. Zelenszkij kérni jött, „hát alázkodjon meg”. Egyébként az európai vezetők jelenlétének egyik oka kétségtelenül Zelenszkij támogatása volt. Talán ezt a szélesebb társaságot, gondolták ők, nem tudja majd földbe döngölni Donald Trump és alelnöke.
Nagyon úgy tűnt azonban, hogy nem csak Zelenszkij járult hajbókolva a szabad nyugati világ vezéréhez. A dolgok rendezésére hajlandóságot mutató európai vezetők seregszemléjét figyelve nehéz eldönteni, hogy egyfajta erős diplomáciai fellépésnek, vagy inkább szánalmas könyörgésnek vagyunk-e a szemtanúi. Noha Macron francia elnök már régóta képvisel agresszívabb retorikát Putyin Oroszországával szemben, az országához mérhető európai hatalmak, különösen az Egyesült Királyság és Németország csak nemrég döbbent rá arra, hogy Putyin ellen az erős szavak mellett elrettentő potenciállal rendelkező fegyverkezésre is szükség van. Különösen úgy, hogy folyamatosan erősödik a szkepszis a NATO működésével kapcsolatban, melyet kisebb országok célzott bombázását és a periférián végrehajtott vadászgépakciókat leszámítva még nem igazán teszteltek.
Miközben ezek az országok együttesen komoly katonai erőt képviselnek, és jó részük az EU-nak is tagja, mintha mégsem bíznának kellő mértékben ezekben a szövetségi rendszerekben. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy együtt jelentek meg – és tették mindezt Rutte és Von der Leyen társaságában. De milyen minőségében volt jelen Von der Leyen? Ha ő ott volt, miért mentek vele az EU-tagországok miniszterelnökei? Ha a NATO első embere ott volt, minek ment rajta kívül bárki más? Mintha nem mérték volna fel, hogy mennyire kaotikusan – és kissé nevetségesen is – festhet majd ez a vegyes felhozatal. Vlagyimir Putyin mindeközben már csak egy kávét és cigit kér.
Az európai politikusok bebizonyították, hogy ez idáig mennyire nem számoltak annak lehetőségével, hogy a világháború utáni, az USA által garantált világrend felbomolhat. Trump aktuális elnöksége Európa viszonylatában másról sem szól, mint ennek az atyáskodó viszonynak a felrúgásáról, Európa és az EU kikényszerítő talpra állításáról. És persze valóban itt az idő, hogy Németország túllépjen a múlttal kapcsolatos dilemmáin, ezúttal már nemzetközi szintéren is, és fegyverkezésbe fogjon. Nem gondolom, hogy a világ vezetői széles körben osztanák az aggodalmat az esetleges újabb teuton világhatalmi törekvéseket illetően – bár tény, sokakban kelthet rossz érzéseket a rendes időkben egyébként bivalyerős gazdasággal rendelkező ország esetleges ilyenfajta törekvése. De talán épp Németország esete a leginkább tünetszerű. A hatalmas innovációs, ipari és anyagi potenciál e pillanatban vajmi keveset ér. Európa válasz- és ütőképesre gyúrása évekbe telik.
A másik oka tehát annak, hogy a kontinens topvezetői tiszteletüket tették Trumpnál, az lehet, hogy időt nyerjenek. Érteni vélik az idők szavát, felfogták a leckét, de még ezt az egyet, ha lenne szíves, intézze Amerika. Viszont mélyen a zsebükbe kell majd nyúlniuk az európaiaknak, hogy Trump elvárásainak megfelelve fegyvert vásároljanak Ukrajnának. Amit, természetesen, megérez majd az EU gazdasága is.
De felteszem ugyanitt a kérdést: hol jártak az elmúlt évtizedekben Európa és az EU vezetői? A Szovjetunió felbomlása utáni, Borisz Jelcin vezette Oroszország aligha jelentett veszélyt a Nyugat számára, így kétségtelen, hogy a korábbi hidegháborús erődemonstráció – a NATO és az USA részéről – érvényét vesztette. A 90-es években Amerika ismét a győztes szerepében díszeleghetett, csodálta a világ, Magyarországon és az egykori keleti blokk országaiban is tombolt egyfajta Amerika-mánia. Nyugat-Európa mindeközben elkényelmesedett, iszogatta az Aperolját, nézte a focit, bevezette az eurót, majd eltelt bő egy évtized, és nem vette észre, vagy nem vette komolyan, hogy a Putyin vezette posztszovjet Oroszország egyfajta nagyhatalmi restaurációra készül. Ez talán egyedül Angela Merkelnek tűnt fel, aki az anyanyelvén tudott szót érteni az orosz vezetővel, és üzleteket kötött vele. És persze, mire a tisztes európai elnökök és miniszterelnökök észbe kaptak, már túl vagyunk egy Brexiten, két gazdasági válságon, és ott állunk letolt gatyával.
Az orosz fél nagyhatalmi státuszának feltámasztását, úgy gondolom, a múlt szombati, alaszkai találkozó végezte be. Trump magatartása éles kontrasztban állt a Zelenszkijjel szemben mutatott hozzáállásához képest, és vörös szőnyegen fogadta az európai kontinensen katonai expanziót végrehajtó orosz elnököt, akit talán a kétezres évek óta nem láttunk kamerák előtt ilyen felszabadultnak.
Persze az amerikai vezetés tudja jól, milyen érzés, amikor a vetélytársai szemet hunynak afelett, hogy a hadserege kéretlenül kavar egy másik ország területén. Ilyet csak egy nagyhatalom tehet. Trump pedig, a jelek szerint, a békeszerződés zálogaként elfogadta Putyin Donyeckre és Luhanszkra (valamint a Krím-felsziget megtartására) vonatkozó területi követeléseit. Ez viszont nem az igazságosság, hanem a nagyhatalmi erőegyensúly szerinti világrend logikáját követi – még mindig. Azok, akik a háború eltelte óta már legalább annyira okolják Ukrajnát az elhúzódó konfliktusért, mint Oroszországot, ugyanezt a világrendet látják elfogadhatónak és reálisnak.
Bár azon talán még utóbbiak is felhúzhatnák a szemöldöküket, hogy Oroszország nagyhatalmi törekvéseihez az amerikai elnök, úgymond, készségesen asszisztál. Kérdés, hogy ez egy hosszabb távú reintegrációs törekvés előkészítésévé nőheti-e ki magát, vagy a Trump-adminisztráció pusztán a klasszikus diplomáciai fogást hajtja végre: tartsd közel a barátaidat, de még közelebb az ellenségeidet. Azt, hogy a jelenlegi, Putyin vezette Oroszország a Nyugat valódi szövetségesévé válhat, talán még Trump sem gondolja komolyan.
Mindenesetre Európának harminc éve lett volna felkészülnie egy olyan helyzetre, ami most előállt, mégsem tette. És mi sem bizonyítja jobban az elmúlt évtizedek nyugati-európai vezetőinek kudarcát és felkészületlenségét, mint a hét eleji, washingtoni találkozó. Az elnökök és miniszterelnökök inkább keltették a dorgáló apuka elé járuló csínytevő, tékozló gyermekek benyomását, mint érett felnőttekét, akik képesek felelősséget vállalni önmagukért. De persze, mondhatnánk, legalább már ennyit láttunk. Hajlandóságot.
Borítókép: Volodimir Zelenszkij, Keir Starmer, Donald Trump, Giorgia Meloni, Friedrich Merz, és Ursula von der Leyen Washingtonban, 2025. augusztus 18-án / fotó: AFP
Bejelentkezés