Az út autóval, Budapesttől számolva, ezerháromszáz kilométer a szlovén Alpokon, az olaszországi Pó-síkságon és Liguria tartomány tenger feletti autópályáján haladva Dél-Franciaországig. A Riviérának nevezett szakaszon, úgy Genovától a francia Saint-Tropez-ig, Európában egyedülálló klíma uralkodik. A magas hegyek és a nagy víztömeg találkozása mediterrán-szubtrópusi éghajlatot eredményez, ahol a páratartalom nyáron folyamatosan hatvan-nyolcvan százalék között ingadozik, a hőmérséklet pedig ritkán emelkedik harminc fok fölé, télen ritkábban megy tíz fok alá.
Negyedjére vezettem le ezt az utat autóval, ami egyrészt a mazochizmusomról, a magyarországi és a nyugat-európai árak összevethetőségéről, másrészt a generációm csak azért se hozzáállásáról tanúskodik. Ezt az elmozdulást intenzitása miatt aligha tudnám nyaralásnak, mint inkább utazásnak nevezni, mert utóbbi során történik valami az emberrel. Előbbi nem is arra való, hogy az utazó megváltozzon tőle. Utóbbi pedig teljesen kiszámíthatatlan, kevésbé intenzitásában, mint inkább kulturális értelemben különbözik a hétköznapokból, és az ehhez hasonló útinaplók megírására sarkallja az embert. Sokadjára mentünk ugyanoda, valahogy mégis az idei út volt a legszebb és egyben a legfájdalmasabb. Ennek okai pedig totálisan véletlenszerűnek tűnnek.
A szűk kéthetes utazásból összesen negyven órán töltünk az autóban, így nem mehetek el a vezetői élmények mellett. Körülbelül két éve tavasszal, egy Zágrábba, illetve Ljubljanába vezető utam alkalmával sokkolt az M7-es állapota. A Balaton nyugati medencéjétől egészen a horvát határig olyan gödrökkel és bukkanókkal találkoztam, melyek semmiképpen nem az autópálya sebességéhez valók. Ezt ma újabb szentségelésre okot adó, de dicséretes, hat, nyolc, tíz kilométerekre lezárt, felújítás alatt álló szakaszok váltották fel. A szlovén, illetve a valamiért rossz hírű olasz autópályák viszont már kifogástalan aszfalttal vártak, melyeken helyenként olyan csendben szötyög alattunk az autó, hogy szinte észre sem vesszük. De ne legyek igazságtalan, legalább folyik a munka nálunk is.
A reggeli budapesti forgalom másfél órát vesz igénybe, az északi agglomerációból indulva, majd az autópálya lassítóin átvergődve nagyjából Ljubljanáig nem történik semmi. A Letenyénél leágazó M70-es bekötő és Muraszombat közötti szakasz igazi senkiföldje, ahol épp annyira köztes térben haladunk, mint amilyen köztes térben váltják egymást itteni települések, szlovén, poszt-jugoszláv vagy a Monarchia egykori városainak és falvainak nevei. Ljubljana körül mindig vagy dugó van, vagy zápor, vagy mindkettő, de átjutva a városon, kisebb fajta szabadesésben haladhatunk Trieszt és Gorizia felé.
Innentől határozottan megváltoznak a fényviszonyok, egy időre eltűnnek a hegyek, és mindent leural a napfény. Átkelés az Isonzo folyón, kifelé és tovább a Milánóig elsimuló Pó-síkságig. Az első Autogrill megállóban tett pihenő pedig emlékeztet rá, hogy mit is jelent a mediterráneum. Az itteni fülledtség máshogy üt meg (az otthoni, egyre gyakoribb hőhullámokra emlékeztetően), más az élet sebessége, ahogy a pékáruk, sajtok és bibiték íze is megváltozik. A kávét pedig a legbüdösebb benzinkúton is valahol a ristretto és az espresso közé lövik be a benzinkúti baristák – mert ismerik a sötét pörkölésű kávéjukat. Amire mi csak azt mondjuk, hogy „olaszos”.
Az éjszakai megállónk, mint mindig Tommasónál, a Stilla Veronában volt. A ristorante e camere egy déli lejtő szőlőültetvényeinek kellős közepébe épített, modernizált, egykori gazdasági épület, melyet pont olyan, nálunk pár évvel idősebb egykori hipszterek üzemeltetnek, amilyenek mi vagyunk, és akik épp ugyanazokat a kávékat isszák, mint mi, Budapesten. Tommaso annyit kér egy éjszakáért és egy reggeliért, amennyiért az ember Balatonfüreden már csak a közepét kapja, meg némi megvetést. És hadd ne kezdjek el áradozni róla, hogy nála még a kenyér is olyan, hogy sírva fakad az ember. Hatodjára szálltunk meg itt, bár mindig csak egy-egy éjszakára. De kevés hely van, ami sok száz kilométer levezetése után sem engedi, hogy azonnal az ágyba feküdj: a ciprusok, tuják, szőlősorok hűsítő jelenléte, a lenyugvó napban még árnyékot vető mediterrán cseréptetők és templomtornyok, és a több száz tételes borválaszték, vagy – ha sikerül nem az autópályán elcseszni az időt – a Stilla mindig újító szakácsainak ötletei nem engedik.
A Pó-síkság hátralévő részének ledarálása, úgy Novi Ligure magasságáig az út utolsó kellemetlen szakasza. A Verona–Brescia, majd a Brescia–Pavia szakaszon úgy előzgetnek a kelet- és délkelet-európai kamionok x+1 sebességgel, hogy csoda, ha nem száll el az ember agya ötpercenként. Aztán Liguriától már tényleg minden gyökeresen megváltozik. A Ligur-tenger mellett, a tengerszint felett pár száz méterrel haladó autópálya beszűkül, viaduktokon és alagutakon keresztül vonul tovább, alpesi vízfolyások tövébe épített mediterrán városok, és kisebb-nagyobb kikötőik mellett. Mígnem aztán az egyik alagút és kanyar után a citrusok városába, Mentonba érkezünk, és az olasz sofőrök helyett franciák lepik el az utakat.
A négy ország vezetési kultúrája között apró, de jellegzetes különbségek vannak. Meglepő módon a szlovénok tűnnek a legtürelmesebbnek, ami azért meglepetés, mert egy magyar talán kapásból azt mondaná, hogy ők vezetnek „szarabbul”. Egész úton tapasztaltuk a seggünkben loholó autókat, fontos embereket, de a kommunikációs módjuk eltér. Míg egyébként a sebesség be nem tartásában leggátlástalanabb magyar vezető agresszív villogással adja tudtodra, hogy ő márpedig most letol a francba, addig szlovén tisztes távolból figyeli, míg eltakarodsz a rommá pakolt autóddal. A villogás kultúrája a szlovén határon aztán elmarad, és az alkalmi, kétszáz körül a seggedbe megérkező sportkocsikra korlátozódik, melyek viszont már az út későbbi szakaszát, Milánó közelségét jelzik.
Az olaszok két fokkal türelmetlenebbek a szlovénoknál, de már ők sem villognak, hanem kirakják az indexet balra, esetleg középre vagy az elválasztó mellé húzódva nézik, miért nem mész, így a nyomasztás határozott, de kevésbé idegesítő verzióját választják. Itt az autós kommunikáció nem olyan, mint nálunk, és egy dudálás nem kurvaanyázást jelent, hanem életjelet, a türelmetlenség pedig nem frusztráltságból, hanem a leszaromság és lazaság életérzéséből fakad.
És bár azt gondolnánk, nem így van, és a francia sofőrkultúra valamivel européerebb az olasznál, épp az ellenkezőjéről van szó. A francia utak, utcák, forgalmas városok a monacói városi F1-pálya miniatűr lenyomatai. A forgalom a Côte d’Azur frekventáltabb régiójában olyan kaotikus és tömény, mint Budapest belvárosában. A kanyarokat levágják, a körforgalmat és zebrát nem tisztelik és nem értik, a parkolás pedig tényleg úgy történik, ahogy a párizsi anekdoták mesélik – a lökhárítók megpöccintésével és a centiméterek maximális kihasználásával.
De ezen is érdemes túlesni. A megérkezés Antibes csendesedő forgalmába és kétóránként megszelesedő klímájába megéri a kínlódást. Mert itt bárhová néz és megy az ember, olyan ingerekkel találkozik, melyek mindent feledtetnek. Itt nincs melankólia, hacsak nem a természet, a városépítés és tájrendezés találkozásának gátlástalan szépsége maga. Antibes – ahogy az óváros bejárata elé emelt Jardin des Poètes neve is hirdeti – a poéták kertje, ahol mély levegőt véve megtelik a tüdőnk fűszeres, örökzöld trópusi növények illatával. De ez az, amiről nem fogok „beszélni”.
Az úti cél tehát, már sokadjára, a görögök által (is) alapított Antibes volt, mely sok tekintetben elüt az Province–Alpes–Côte d’Azur régió településeitől. Eredeti nevét – Antipolis – vélhetően a vele szemközti Nizza, kisebb eséllyel Korzika valamelyik településének relációjában kapta. Antibes viszonylag nyugodt város. Nem jellemzi a háromszázezer lakosú Nizza vagy a határ menti Menton, illetve az olasz oldalon Ventimiglia agybajos forgalma. És bár jellemzi az Azúr-part nagyzolása és ragyogása, mely egyébként jellemez minden kicsit is szép tengerparti várost, ezen a helyen mindenki megtalálhatja, ami neki való. A Côte d’Azur egyszerre igazol vissza és épít le minden sztereotípiát, éppen ezért népszerű.
Van itt franciás Casino a Juan-les-Pins-i oldalon, ahol Patrcik Modiano egyik regénye játszódik. A várostól dél-nyugatra fekvő Cap félszigeten, ahol Hemingway is úszkált, illusztris villák és hotelek, melyek egyikében nemrég Szoboszlai Dominik is megpihent párjával, de vannak homokos strandok is, ahol kétezer-ötszáz forintos szendvicseket kapni. Persze ez nem a balatoni lángos, de nem is ugyanarra való. A minőség viszont nem is szezonális. De nem is lehet, a franciák mellett ugyanis tömegével járnak ide amerikai és brit turisták, legalább annyi fiatal, mint kiscsalád és középkorú pár. Mi, angolon szocializálódott libsi milleniálok, ezért is szeretjük – mert tökéletesen el lehet itt boldogulni angol nyelvtudással. Még egy angol – vagy inkább brit – könyvesbolt is van a városban, melynek kínálata, állapítottuk meg sokadik látogatásunkat követően, a legmodorosabb brit gyarmati- és expat nosztalgiát igyekszik kiszolgálni, némi tengerpartos, yachtozós ízzel.
De mit érezni itt abból, ami a francia társadalmat jellemzi? Mindent. Rengeteg munkásosztálybeli dolgozó kisebbségi, a fiataljaik sokszor tömbösítve elkülönülnek, és míg a nem afrikai származásúak a párizsias helyek teraszán bort isznak, croque monsieur-t esznek és cigiznek, addig az afrikai arabok füvet szívnak valamilyen ad hoc helyen, mondjuk egy strand szélén, egy eldugott kanyarban, és cool zenét hallgatnak. A középkorúak a fenyves parkok árnyékában pétanque-oznak, a családosok pedig egész nap a napon dögledeznek sátraikkal, ernyőikkel és strandszettjeikkel. A fiatalabbak a Gravette strandot töltik meg este, amikor a strandolók már elmennek, a parton klikkekben párhuzamos bulik indulnak, a klikkek a saját zenéjüket hallgatják és a közeli olasz pizzázóból hozott pizzaszeleteket eszik, pizzásdobozból. Lemegy a nap, a tenger párája azonban melegen tartja a levegőt, és a fényt innentől fogva a part közelében horgonyzó milliárdosok yachtjainak esti lámpái szolgáltatják. A kulturális, etnikai elkülönülés itt is kilencven százalékos, de a békés együttélés és a másik nem zavarása jegyében. A 2015-ös, szomszédos nizzai terrortámadás emlékének lenyomata pedig ott van a rendszerben. Antibes város rendőreinek felszereltségét a londoni MetPolice is megirigyelné.
Ennek a városnak körülbelül hetvenezer állandó lakosa van. És azt mondják, annyi itt a szezonon kívül üresen szunnyadó, párásodó ingatlan, hogy valójában – jellemzően turistaszezonban – ennek a dupláját, közel százötvenezer embert is képes elszállásolni. De ezeknek a bujkáló tulajdonosoknak, kétlakiaknak igen nagy része még csak nem is francia. És ha valaki végigsétál a városban a krémszínű, dél-francia vidékre jellemző társasházak között, mindig több tucat leeresztett redőnyt, kiürített teraszt láthat, melyek nyári magányukban is a tenger, de minimum egy ciprus vagy fenyőoázisra néznek.
Antibes városa valójában alkalmatlan a nyaralásra, mert túlzottan is alkalmas rá. Itt minden van, és semmi nincs. A város falai körül csendben, arc és név nélkül ringatózó, kisebb-nagyobb yachtok jelenléte is erről az egzotikus anonimitásról tanúskodik. Mikor megkérdeztük az egyetlen itt élő magyart, hogy milyen itt élni, annyit mondott, „drága”. Persze hamar kiderült, hogy régen járt Budapesten.
Borítókép: Antibes / fotó: Makai Máté
Bejelentkezés