Hallgasd meg!
A magyar nemzet biztonsága bizonyos értelemben fordulatot jelent a Krasznahorkai-életműben. Nagyon úgy tűnik ugyanis, hogy az immár Nobel-díjas szerző az elmúlt bő évtized elsősorban epikus kísérletei után egy korábbi szerzői korszak sikerreceptjéhez talált vissza. Egy olyan írásmódhoz, mely a próza legtipikusabb jellemzőit, az eseményt, az akciót, a dialógust lényegében mellőzi, és a szépség iránti lírai kutakodást helyezi előtérbe.
A Báró Wenckheim hazatér, a Herscht 07769 vagy a Zsömle odavan című művekben Krasznahorkai elmozdult a 2000-es évtized alkotói periódusát jellemző, deskriptívebb elbeszélésmódtól, és a szépséget a világ romlásával szembeállító gondolkodásmódjától. Bár utóbbitól talán kevésbé, tekintve, hogy a Miskin hercegi, együgyű lelki szépséget (Báró Wenckheim), naivitást (Zsömle odavan) és lelki kifinomultságot (A Manhattan-terv) későbbi műveiben is egy baljósan fenyegető társadalmi jelenséggel, például a nácizmussal vagy a közönséges szervilizmussal, kisszerűséggel állította szembe. És ezt ugyan valamiféle példázatszerű elbeszélés keretein belül hajtotta végre, ezek, úgy gondolom, fajsúlyos nyelvi megformáltságuk ellenére felemás eredményt, didaktikusságot és következetlen műveket eredményeztek. Ezzel szemben a szerző kalandozásai a legnagyobb művészeti alkotások, felszentelt helyek, nemes tradíciók vagy természeti csodák közelében dominánsabban voltak jelen a 2000-es évek műveiben. A magyar nemzet biztonsága pedig határozott rokonságot mutat ezekkel az írásokkal, amennyiben a szerző nem egy már-már politikai állásfoglalással egyenértékű parabolába igyekszik belesűríteni mondanivalóját és félelemeit, mint tette azt mondjuk a Zsömle odavan című regényben, hanem inkább egy transzparensebb, bár ennek ellenére is bőségesen lírai, rámutató gesztussal élt.
A magyar nemzet biztonsága ugyanis szerintem nem regény, inkább hosszabb elbeszélés, mely talán jobban ellen is áll az epikai műfajokkal szemben támasztott követelményeknek. A nyelvezete a legletisztultabb, de teljes mértékben krasznahorkais nyelv, fejezetnyi mondatokkal, melyeknek azonban, mint mindig, van belső tagoltsága. Mindemellett az olvasónak némi időre lehet szüksége, mire megszokja, vagy inkább megérti ennek a könyvnek a tempóját, igényeit, de amint ez sikerül, a ritmus egészen a végéig elringathatja. Merthogy úgy tűnik, ez a tempó alapvetően különbözik akár a Zsömle odavan, akár a Herscht tempójától. A ritmus pedig szoros összefüggésben áll azzal, hogy Krasznahorkai végre megint azzal foglalkozott, ami mindig is érdekelte: a történelmi rémek kergetése helyett a szépséggel. És ez a szépség, akárcsak a például a Rombolás és bánat az ég alatt, vagy a Seiobo járt odalent című kötetekben, itt is egy romlás ellenpontjaként jelenik meg. A romlás azonban ezúttal nem univerzális, hanem szépen áttételesen, metaforikusan a magyar szépség megromlását jelenti. Ám pont amiatt, hogy a történet háttérbe szorul, és egy barátság, valamint két furcsa karakter jellemrajza dominálja az elbeszélést, a (magyarság)kritika iránya szinte csak a mű címével összhangban, némileg azzal feszültségben válik értelmezhetővé. És ez a finomság könnyedén leszerelheti azokat a fanyalgókat, akik szerint Krasznahorkai jó ideje már mást sem csinál, minthogy a magyarságot csépeli. Itt a téma a magyar tájban mint a magyarság esszenciájában rejlő szerethetőség – a nemzet biztonságának kérdése pedig ennek megőrzésének dilemmája.
Mert itt most elsősorban szépség van, illetve annak a hiánya, és magának a hiánynak a szépsége. Hőseink ugyanis – a furcsa lepkerajongó és a pisiszagú, korpás hajú író, a szerző alteregója – egy bizonyos pillangó, vagy a szépséges magyar pillangó nyomába eredve alapvetően nem találnak semmit. Abban biztosak mindössze, amiben Genji herceg unokája az Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó című kötet főszereplője is: ezt a valamit, ami nem adja magát könnyen, elvileg meg lehetne találni egy bizonyos helyen.
Ahol egyébként nyilván és ugyanúgy vannak skinheadek, vagy legalábbis olyanok, akik a furcsákon és kitaszítottatakon vezetik le a frusztrációikat. Ám ők itt már nem az Árpád-házi restauráció és nem is a faji felsőbbrendűség hívei, hanem a körülmények elgyötörtjei és áldozatai. A főszereplőt ugyanis a csepeli buszon megtámadja egy ilyen csapat, ám kigúnyolás helyett megértésben részesülnek: „nem ismeri ezeket a külvárosi fiatalokat, mert akik csoportosan vagy családostól múzeumba járnak, azok másmilyenek, azok nyilvánvalóan más körülmények között nőttek és nőnek fel, a támadók pedig a legaljáról jönnek”. (43.) Amiként vannak olyan emberek, akik a magyar táj állatvilágának látszólag jelentéktelen, vagy minimum megszokott jelenségeiben találják meg a szépséget és válnak maguk is valamiféle értékké, és vannak velük szemben az ilyen leromlott életet élők. Ahogy vannak lepkék és pillangók is. Ők ugyanannak – a magyar „lepkének” – a két változata. A különbség közöttük beszédes: „a pillangók a lepkék rendjének egy családja, és több tulajdonság is megkülönböztető őket egymástól, mint például hogy a pillangók nappali lepkék”, „míg a lepkék döntően éjjeliek”. (165.) A párhuzam azonban itt nem ér véget: „a pillangók az esetek nagy részében, (...) igen pompázatosak, a lepkék viszont általában barnák vagy szürkék”. (166.) Csakhogy ebben a könyvben a lepkék nem feltétlenül csak lepkék – bár fajsúlyosan és fontosan: azok is.
Az igazsághoz tartozik azonban, hogy Krasznahorkai legutóbbi művei legalább annyira voltak ironikusak, mint amennyire példázatszerűek. Az irónia azonban itt elsősorban befelé, a saját szerzősége felé irányul, így talán ez az első olyan Krasznahorkai-mű, amelyben a világ nagy dolgait kutató, nagy kérdéseit feltevő és örökkön hoppon maradó író a tükörbe néz, és ebben a pillanatban rögtön nevetség tárgyává is válik. A regényben Krasznahorkai László néven szereplő pisiszagú, rendetlen, elvonultan élő, spritzet vedelő és szivarrajongó író az élet nagy kérdésével zaklatja a világ nagy kérdései elől egyszer már megfutamodott, a magyar táj és a magyar lakótelep mikrokozmoszába visszavonult, múzeumi dolgozó lepkészt. A szituáció és a jellemrajz is komikus, mely a regény utolsó jelenetében éri el csúcspontját: míg lepkész barátja a hőségben ugrabugrálva igyekszik befogni egy talán nem is létező ritkaságot, addig az író egy széken ücsörögve, szivarozva figyeli az eseményeket. Krasznahorkai, az író kiszervezte a feladatot valaki másnak. A feladat pedig a szépség befogása, majd aprólékos meghatározása, mely esemény egyébként prevenciós jellegű, nemzetbiztonsági ügy is. A sértett, kisszerűséget és tehetetlenséget, nagyságra nem törekvő alantasságot lenéző szerzőalteregókat itt valaki más váltja fel. Ha nagyon le akarom egyszerűsíteni a dolgot, akkor azt mondanám, hogy egy profi – a kifejezés szakmai értelmében. Mert amit itt csinál és mond a magyarságról, pontosabban, ahogy mondja, az, úgy gondolom, csak egy súlyos alkotói szembenézés eredményeként születhetett meg.
És talán azért működik ez itt most jobban, mint a Báró Wenckheim hazatérben leírt kicsinyesség és kisszerűség, vagy a Herschtben beígért, riogató fasizmus képe, mert virág-, azaz pillangónyelven mondja el, amit akar. A didaktikus epikai kényszert a szerző lírai könnyedségre cserélte.
Akik tehát attól tartanak, hogy Krasznahorkai újabb lesújtó ítéletet fogalmazott meg a magyarságról, azoknak rossz hírem van. A magyar nemzet biztonsága ugyanis minimum továbblépés, de jó eséllyel egy komoly szintézis: az egyik legjobb pályakorszak és a legaktuálisabb mondanivaló önreflektív egybegyúrása. A magyarság helyzete miatt érzett lesújtottságott itt a belőle táplálkozó, de alapjaira csupaszott hiányérzet váltja fel. Mely érzés pedig abból a kutakodó jellemvonásból fakad, ami a Krasznahorkai-könyvek kutakodó, nyomakodó hőseinek jellegzetessége: a reménykedés, hogy valahol van valami.
Hogy a pisiszagú alteregó itt most bemondja az unalmast, esetleg vallomásként is felfogható. És a műben a valóságra emlékeztető elemek kapcsán felmerülő „huncut véletlen”, ahogy a kötet végi kikötésben megfogalmazza a szerző, valójában épp az a posztmodern kikacsintás, amivel annak idején a Sátántangót is lezárta. És ami egyébként a valaha létezett összes író legnagyobb dilemmájával hozakodik elő: hogy hol van az író az irodalmában. Jó kérdés. Kellemes vadászatot a magyar olvasónak.
Borítókép: Krasznahorkai László / fotó: Johan Carlberg / SVD / TT NEWS AGENCY / TT News Agency via AFP
Bejelentkezés