Hernyóból pillangó: Krasznahorkai László változó magyarságképe | A magyar nemzet biztonsága című könyvről

A magyar nemzet biztonsága bizonyos értelemben fordulatot jelent a Krasznahorkai-életműben. Nagyon úgy tűnik ugyanis, hogy az immár Nobel-díjas szerző az elmúlt bő évtized elsősorban epikus kísérletei után egy korábbi szerzői korszak sikerreceptjéhez talált vissza. Egy olyan írásmódhoz, mely a próza legtipikusabb jellemzőit, az eseményt, az akciót, a dialógust lényegében mellőzi, és a szépség iránti lírai kutakodást helyezi előtérbe.

A Báró Wenckheim hazatér, a Herscht 07769 vagy a Zsömle odavan című művekben Krasznahorkai elmozdult a 2000-es évtized alkotói periódusát jellemző, deskriptívebb elbeszélésmódtól, és a szépséget a világ romlásával szembeállító gondolkodásmódjától. Bár utóbbitól talán kevésbé, tekintve, hogy a Miskin hercegi, együgyű lelki szépséget (Báró Wenckheim), naivitást (Zsömle odavan) és lelki kifinomultságot (A Manhattan-terv) későbbi műveiben is egy baljósan fenyegető társadalmi jelenséggel, például a nácizmussal vagy a közönséges szervilizmussal, kisszerűséggel állította szembe. És ezt ugyan valamiféle példázatszerű elbeszélés keretein belül hajtotta végre, ezek, úgy gondolom, fajsúlyos nyelvi megformáltságuk ellenére felemás eredményt, didaktikusságot és következetlen műveket eredményeztek. Ezzel szemben a szerző kalandozásai a legnagyobb művészeti alkotások, felszentelt helyek, nemes tradíciók vagy természeti csodák közelében dominánsabban voltak jelen a 2000-es évek műveiben. A magyar nemzet biztonsága pedig határozott rokonságot mutat ezekkel az írásokkal, amennyiben a szerző nem egy már-már politikai állásfoglalással egyenértékű parabolába igyekszik belesűríteni mondanivalóját és félelemeit, mint tette azt mondjuk a Zsömle odavan című regényben, hanem inkább egy transzparensebb, bár ennek ellenére is bőségesen lírai, rámutató gesztussal élt.

A magyar nemzet biztonsága ugyanis szerintem nem regény, inkább hosszabb elbeszélés, mely talán jobban ellen is áll az epikai műfajokkal szemben támasztott követelményeknek. A nyelvezete a legletisztultabb, de teljes mértékben krasznahorkais nyelv, fejezetnyi mondatokkal, melyeknek azonban, mint mindig, van belső tagoltsága. Mindemellett az olvasónak némi időre lehet szüksége, mire megszokja, vagy inkább megérti ennek a könyvnek a tempóját, igényeit, de amint ez sikerül, a ritmus egészen a végéig elringathatja. Merthogy úgy tűnik, ez a tempó alapvetően különbözik akár a Zsömle odavan, akár a Herscht tempójától. A ritmus pedig szoros összefüggésben áll azzal, hogy Krasznahorkai végre megint azzal foglalkozott, ami mindig is érdekelte: a történelmi rémek kergetése helyett a szépséggel. És ez a szépség, akárcsak a például a Rombolás és...