A Partizánnak adott interjúját hallgatva, túl azon, hogy Angela Merkelről megtudtuk, legalább olyan dörzsölt politikus, mint Orbán Viktor, és hogy Gulyás Márton a tőle megszokott elkötelezettséggel sem tudta arra bírni az egykori német kancellárt, hogy „feldobja” egykori politikus kollégáját, tanulhattunk tőle egy fontos dolgot. Merkel több esetben is hangsúlyozta, hogy mennyire fontos a politikában a kompromisszumkészség annak érdekében, hogy működtetni lehessen a közösséget. Akkor is, ha a felek nem értenek egyet kulcsfontosságú ügyekben – példaként hozta erre az Orbán Viktorral menekültügyben folytatott vitáját. Mindez idegenül csengett az én magyar politikán edzett fülemnek, pedig fontos üzenet lehet nekünk, magyaroknak. Ugyanis a politikánkból, mely valahogy mindig is a szélsőséges váltások-változások politikája volt, úgy tűnik, jelenleg hiányzik a kompromisszum.
A fogalom a szótári definíciója szerint „kölcsönös engedményekkel járó megegyezést” jelent. Kétségtelen, hogy egy olyan közéletben, ahol a másik fél démonizálása, őrültnek vagy valóságvesztettnek bélyegzése mindennapos, nem köttethetnek kompromisszumok. Hogy esetleg a színfalak mögött, a végletekig polarizált közéleti kommunikáció által sugalltakkal szemben mégis csak előfordul az ilyesmi, az jelen esetben lényegtelen. A politikusok ugyanis, ha első sorban nem is morális értelemben, inkább a nyelvhasználatot illetően, de példát mutatnak a szavazóiknak.
Érdemes itt a hagyományos diplomáciai csatornákat és normákat megkerülő amerikai elnök, Donald Trump politikai korrektséget felrúgó kommunikációját említeni, mellyel világszerte legitimmé tette, vagy legalábbis akaratlanul is biztatta a szókimondás új kultúráját. Egyetértek azonban azzal, hogy az emberiség olyan pontra jutott, ahol a finomkodás és köntörfalazás korának véget kell vetni, újra kell fogalmazni normákat, tradíciókat és a világról alkotott gondolkodásunkat. Talán így lehetne leszámolni a múlt fogalmainak és problémáinak kísértetszerű visszatérésével, melyet Jacques Derrida a hantológia fogalmával, a nyugati ember gyökértelenségével és eredetvesztettségével magyaráz.
E hiány eredménye a kultúra szüntelen újrahasznosítása és egy közös koncepció felvázolhatatlansága. Mark Fisher hangsúlyozza, hogy ez a megrekedtség a közös jövőkép, a közös tervek megfogalmazása ellen hat: „A jövő eltűnése a társadalmi képzelőerő egészének hanyatlását jelentette, annak az adottságnak az elvesztését, hogy el tudjunk képzelni egy olyan világot, amely a jelenlegitől radikálisan különbözik.” A trumpizmus persze – mely önmagában nem egy elképzelt, szebb jövő képe, hanem az alkalmatlan mostanival való szembenállás kifejeződése – aligha érthető meg önmagában kulturális jelenségként. Ám jelen...
A teljes cikk elolvasásához jelentkezz be.