A Partizánnak adott interjúját hallgatva, túl azon, hogy Angela Merkelről megtudtuk, legalább olyan dörzsölt politikus, mint Orbán Viktor, és hogy Gulyás Márton a tőle megszokott elkötelezettséggel sem tudta arra bírni az egykori német kancellárt, hogy „feldobja” egykori politikus kollégáját, tanulhattunk tőle egy fontos dolgot. Merkel több esetben is hangsúlyozta, hogy mennyire fontos a politikában a kompromisszumkészség annak érdekében, hogy működtetni lehessen a közösséget. Akkor is, ha a felek nem értenek egyet kulcsfontosságú ügyekben – példaként hozta erre az Orbán Viktorral menekültügyben folytatott vitáját. Mindez idegenül csengett az én magyar politikán edzett fülemnek, pedig fontos üzenet lehet nekünk, magyaroknak. Ugyanis a politikánkból, mely valahogy mindig is a szélsőséges váltások-változások politikája volt, úgy tűnik, jelenleg hiányzik a kompromisszum.
A fogalom a szótári definíciója szerint „kölcsönös engedményekkel járó megegyezést” jelent. Kétségtelen, hogy egy olyan közéletben, ahol a másik fél démonizálása, őrültnek vagy valóságvesztettnek bélyegzése mindennapos, nem köttethetnek kompromisszumok. Hogy esetleg a színfalak mögött, a végletekig polarizált közéleti kommunikáció által sugalltakkal szemben mégis csak előfordul az ilyesmi, az jelen esetben lényegtelen. A politikusok ugyanis, ha első sorban nem is morális értelemben, inkább a nyelvhasználatot illetően, de példát mutatnak a szavazóiknak.
Érdemes itt a hagyományos diplomáciai csatornákat és normákat megkerülő amerikai elnök, Donald Trump politikai korrektséget felrúgó kommunikációját említeni, mellyel világszerte legitimmé tette, vagy legalábbis akaratlanul is biztatta a szókimondás új kultúráját. Egyetértek azonban azzal, hogy az emberiség olyan pontra jutott, ahol a finomkodás és köntörfalazás korának véget kell vetni, újra kell fogalmazni normákat, tradíciókat és a világról alkotott gondolkodásunkat. Talán így lehetne leszámolni a múlt fogalmainak és problémáinak kísértetszerű visszatérésével, melyet Jacques Derrida a hantológia fogalmával, a nyugati ember gyökértelenségével és eredetvesztettségével magyaráz.
E hiány eredménye a kultúra szüntelen újrahasznosítása és egy közös koncepció felvázolhatatlansága. Mark Fisher hangsúlyozza, hogy ez a megrekedtség a közös jövőkép, a közös tervek megfogalmazása ellen hat: „A jövő eltűnése a társadalmi képzelőerő egészének hanyatlását jelentette, annak az adottságnak az elvesztését, hogy el tudjunk képzelni egy olyan világot, amely a jelenlegitől radikálisan különbözik.” A trumpizmus persze – mely önmagában nem egy elképzelt, szebb jövő képe, hanem az alkalmatlan mostanival való szembenállás kifejeződése – aligha érthető meg önmagában kulturális jelenségként. Ám jelen kontextusban leginkább annak a kultúrára gyakorolt hatásai lehetnek fontosak.
A gond az, hogy Trump és a belőle ihletet merítők, mondjuk így, stílusa felhatalmazást ad olyanoknak is, akiknek a véleménye sokkal inkább rombolja, mintsem kritikusan építi a közösséget. Kizártnak tartom például, hogy az olyan közepesen fontos politikusok, mint Kocsis Máté online bunkóskodásai – a Facebook-oldalán „komplexusos hülyének” nevezi Ruszin-Szendi Romuluszt, vagy „nárcisztikus, önimádó, hülye baromnak” Magyar Pétert – előrébb viszik a közösség ügyét. Mert, hozzátenném, nem egy vérbő Fideszes influenszerről, hanem az emberek képviseletével megbízott országgyűlési képviselőről van szó. Ez a fajta beszéd elvéti a trumpi kommunikációt egyébként jellemző ad hoc, szinte népies sallangmentességet, és nem tűnik többnek előre kigondolt tahóságnál.
Ne feledjük persze, hogy a hazai politikában a NER ellenzékének visszatérő szózata volt, nagyjából talán a legutóbbi, 2022-es összeomlásig a Fidesz-szavazók lehülyézése, a vidéki Fidesz-szimpatizánsok „felemelendő”, „tájékoztatásra” és „felvilágosításra” szoruló féllényekké degradálása, ami egy végtelenül kontraproduktív és önbecsapó hozzáállás volt. Ez ugyanis legfeljebb csak arra volt alkalmas, hogy kijelölje a nem fideszes (és nem mihazánkos) ellenzéki buborékot, melyből aztán se ki, se be. Ám úgy tűnik, hogy a másik lekezelésében a békepártisággal és hazaszerettel kampányoló Fidesz a mostani periódusban minimum felzárkózott a sértések és minősítgetések politikai kommunikációjához, de talán meg is haladta azt. Az ő szemléletükben minden szavazó – hangsúlyozom: nem ellenzéki politikus, hanem választópolgár – hazaáruló és háborúpárti, amennyiben nem a Fidesszel szimpatizál. Ennyiben tehát gyilkosságra biztat, és eleve bűnős az ő szemükben.
Mindez talán azért bántóbb, mint lehülyézni a másik felet, mert ezzel nem pusztán a józanságától fosztják meg a másik felet, ugyanis hülye bárki lehet, aki másképp gondolkodik, de épeszű ember nem gondolhatja azt a másikról, hogy az háborúzni, azaz ölni és meghalni szeretne. A közösségből való kitagadás még kevésbé szimpatikus aktusa pedig abból a gondolkodásból fakad, hogy aki magyar és szereti a hazáját, az csak és kizárólag fideszes lehet. Törzsi körülmények között a kitagadás felért egy halálbüntetéssel, de minimum egy szociális kasztrálással.
Míg tehát az ellenzék a sokszoros politikai sikertelenségéből, tehetségtelenségéből, a politizálás ellehetetlenüléséséből és elkeseredésből diszkreditálja a másik felet, addig a kormánypárt politákájának ez a lényege, és erre építi fel újra meg újra az érveit. Sőt – ironikus módon – a Fidesz képviselőinek a jelenlegi kampányban tett megjegyzései egy ellenzékben politizáló párt kommunikációjára emlékeztetnek, és úgy hivatkoznak a Tisza Párt programjának egyes elemeire, mintha azokat Tisza épp kétharmados többséggel nyomná le az emberek torkán. Ebben valójában nincsen semmi új, a Fidesz minimum a 2015-ös migránsválság óta kampányol mindig valamiféle fenyegető veszéllyel szemben (ráadásul öt éve rendeleti kormányzással), bár ezt is tekinthetjük a Gyurcsány Ferenccel szembeni, 2006-ban kezdődő politikai ellenállás meghosszabbodásaként. Ezt a logikát a követve a Fidesz ellenfele nem is lehet más, mint a hazát fenyegető, gonosz erő, amit jelen esetben a békepártisággal szemben ellenpéldaként felmutatható, „erőszakra buzdító”, „gonosz, aljas áruló”, Magyar Péter testesít meg.
Úgy tűnik, a Fidesz erőszakként éli meg, hogy valódi potenciállal bíró kihívó jelent meg a hazai politikában, és úgy is reagál, mintha ezt az erőszakot már el is követték volna. Ez az erőszakosság azonban éppenhogy a NER monolit jellegének bizonyítéka. Minél szilárdabbnak, kikezdhetetlenebbnek és mozdíthatatlanabbnak mutatkozik ugyanis egy rendszer, annál karakteresebb, fájdalmasabb és látványosabb lehet az elmozdítása. De a monolit jelleg másik fő tulajdonsága az, ami itt most igazán fontos, és nem pusztán a politikára, de az emberek egymással való együttélésére is hatással van: a kompromisszumra való képtelenség. Mindezt nem úgy írnám le, mintha az a Fidesz politikusai által szőtt gonosz, az ország politikai térképének totális letarolására szőtt terv volna. A helyzet, úgy gondolom, rosszabb.
A NER organikusan, félig-meddig jóhiszeműen és valamifajta társadalmi igazságosság jegyében fejlődött olyanná, amilyenné, és organikusan, szükségszerűen jellemzi a kompromisszumképtelenség. Kiiktatta magából az ellenvéleményt, súlyosan akadályozottá tette a hatalomból kirekesztettek sikerét, és annak lehetőségét, hogy a szavazók közel felének a véleménye és életproblémái parlamenti képviselethez jussanak. Mindez újabb radikális ellenállást generált, és egy újabb, kompromisszumra alkalmatlan rendszer felépülésével fenyeget. Sőt, sok elemző épp ugyanazt a diktatorikus hajlamot, illetve a személyi kultusz jellemzőit olvassa ki a Magyar Péter-jelenségből (vagy talán olvassa rá), melyet annak idején megéreztek Orbán Viktor kapcsán is, és amelyet egyébként már megbocsájtottak a regnáló miniszterelnöknek.
Mindenesetre október 23-án Magyar Péter és a Nemzeti Meneten megkérdezettek közül több ellenzéki szimpatizáns is inkluzívan, és nem kirekesztően nyilatkozott a másik táborról, vagyis a Békemeneten megjelenő Fidesz-szimpatizánsokról, míg az elérhető riportok szerint a Békemeneten megkérdezett tüntetők a világvégével azonosítják a Tisza esetleges, korántsem borítékolható választási sikerét, nem beszélve néhány megszólaló döbbenetes, nem túl békepárti haragjáról, mely azonban szintén nem újdonság. Óriási a felelőssége Magyar Péternek, mert amennyiben választást nyer, és a kompromisszum helyett a bosszú politikai mozgalmát indítja el, azzal a megosztott közösségünk semmit sem nyer. Persze az is lehet, hogy ezt a radikális, közös minimum megfogalmazására alkalmatlan kettéosztottságot kell megszoknunk, mely most talán minden kortárs, nyugati társadalmat jellemez.
A kompromisszum jegyében azonban egy dolgot az elemzőknek sem szabad elfelejteniük: nem viszonyulhatnak úgy Magyar Péterhez, mintha hibát hibára halmozva már az ő pártja vezetné az országot.
Borítókép: Magyar Péter, a Tisza Párt elnöke beszédet mond a párt Nemzeti Menet címmel megrendezett ünnepségén a budapesti Hősök terén 2025. október 23-án / fotó: MTI/Bruzák Noémi
Bejelentkezés