A prevenció kifejezés megelőzést és felkészülést jelent. Ismeretszerzésen alapuló előre gondolkodást, mellyel az emberek felmérik a dolgok lehetséges következményeit, majd ennek megfelelően óvintézkedéseket tesznek. A megelőzés egzisztenciális feladat, gondoskodás, a biztonság megteremtésének, de minimum az ártalomcsökkentésnek az alapfeltétele.
Magyarországon jelenleg sem a politikai közösség, sem a kultúra, sem az intézményi keretek nem megfelelőek a preventív gondolkodáshoz. Mindenki találkozott már azzal a hozzáállással, miszerint „nem kell izgulni, eddig nem történt semmi baj, ezután sem fog.” Ezt a hamis érvelést általában olyan szélsőséges esetekben alkalmazzák, amikor igenis megtörténhet bármi – máskülönben nem volna szükség erre az érvelésre. Számos, az említetthez hasonló, egyszerű példát lehetne még hozni. De pontosan tudja mindenki, aki itt él, hogy mennyire nem része a megelőzés a gondolkodásunknak, és nem pusztán anyagi okokból. Inkább valamiféle virtusból – és persze közös múltunkkal összefüggésben.
Mi magyarok, történelmünkből fakadóan depresszióra és tehetetlenségre hajlamos nép vagyunk. Ez valami olyasmi, ami a kelet-európai, vagyis az egykori vasfüggönyön inneni néplélekhez, vagy mondjuk úgy, társadalmi hangoltsághoz társítható. Két világ, Kelet és Nyugat, illetve a nagyhatalmak határán létezve régóta tapasztaljuk, hogy nálunk nagyobb erők cibálnak bennünket, mi pedig igyekszünk valamifajta kettős politikát folytatva fennmaradni. Külpolitikájában a magyar vezetőknek mindig is ezzel kellett megküzdeniük.
De ha csak a közelmúlt – azaz a hidegháború végét követő évtizedek – történelmét nézzük, akkor is csalódottak lehetünk. A rendszerváltás gyümölcse csak részben érett be, és a szabad nyugathoz való csatlakozástól várt robbanásszerű fejlődés jórészt ígéret maradt. A Nyugat sok tekintetben pont annyival jár előttünk, mint a rendszerváltás előtt – elsősorban, bár ez a legfontosabb, a megélhetés feltételeinek tekintetében. Úgy gondolom, politikai nézettől és a hazafiság mértékétől függetlenül belátható, hogy nem fejlődtünk olyan mértékben, mint vártuk, és aki az ellenkezőjét állítja, jó eséllyel elfogult.
Gazdaságunk nem ellenálló, jobban kitett a nemzetközi eseményeknek, mint a környező országoké, a szegényebb és tehetősebb rétegek közötti különbségek nőnek, a központilag irányított infrastruktúrák (tömegközlekedés, közutak állapota, egészségügy, oktatás) súlyos hiányosságokkal küzdenek, és az állam nem tud egzisztenciális értelemben ellenálló polgárságot kitermelni. Pusztán egy végletekig frusztrált közösséget. A közhangulat – és ez már politikai kérdés is – nehezen elviselhető. Az ország ideológiai kettészakadását pedig a posztszocialista korszak vélhetően legnyomasztóbb kampánya élezi majd még tovább.
A...
A teljes cikk elolvasásához jelentkezz be.