Leáldozóban Zelenszkij csillaga? Kényszerpályákon az ukrán elnök

Az elmúlt hónapokban erősödnek a Zelenszkij ukrán elnökkel kapcsolatos kritikák. Hogy aktuálisan éppen miért állítják pellengérre háború sújtotta szomszédunk vezetőjét, az sok esetben összefügg a kritikát megfogalmazó személy politikai hovatartozásával, ám nem szükségszerűen. Az mindenesetre nyilvánvaló, hogy a nemzetközi közhangulat alakulására hatással volt az Egyesült Államok külpolitikájának trumpi fordulata, melynek folyományaképp éles kanyart vett az amerikai diplomácia az orosz–ukrán háború kapcsán. Másrészt az, hogy – a háború életellenes, gazdasági és politikai terheit is nyögő ukrán néphez hasonlóan – a Zelenszkijt és az ukrán ellenállást méltatók is a kifáradás jeleit mutatják.

Háborúba sodorta az országát?

A Donyeck–Luhanszk-régió, mely az aktuális békefeltételek tárgya (a Krím-félszigettel együtt), régóta konfliktust generál a két ország között. Az orosz fél szerint az ott élő orosz anyanyelvűek – hangoztatják már minimum 2014 óta – inkább az anyaország felé húznak. A Donbasz-régió ráadásul az orosz egységmitológia része, a Russzkij Mir helyreállítása pedig a posztszovjet éra egyik fő projektje. Ennek jelentőségét Timothy Snyder is hangsúlyozza A szabadság felszámolása című kötetében. Az orosz egység víziója egyfelől megjelent a posztszovjet törvényhozásban, ugyanakkor ürüggyel szolgálhatott a „különleges katonai hadművelet” megindításával összefüggő „nácitlanításhoz” is, mely Ukrajna nagyobb volumenű lerohanását volt hivatott megideologizálni.

A Szovjetunió összeomlását követően közel 25 millió orosz került az új Oroszország határain kívülre. Ők és családjaik ma is nagy számban élnek a balti államokban, Kazahsztánban vagy éppen Ukrajnában. Az 1993-ban elfogadott, új orosz alkotmány 61. cikkelyében fogalmazza meg az állam arra vonatkozó kötelességét, hogy állampolgárait az ország határain túl is védelmezze és támogassa. Ez önmagában még nem kellene, hogy gyanakvásra adjon okon, ám egy 1999-es törvényben már lazítják a fogalmakat, és a „honfitársak” kifejezést alkalmazva bővítik a külföldön élő oroszokra vonatkozó jogköreiket és kötelességeiket.

A honfitársak közé sorolják az egykori szovjet állampolgárokat és leszármazottaikat, azokat, akik kulturálisan és történelmileg Oroszországgal azonosítják magukat, vagy azokat, akik szabadon így döntenek. Egy Medvegyev által jegyzett, 2010-es kiegészítés pedig már a még elvontabb „ön-identifikáció” elvét nyomatékosítja, mely az anyaországhoz tartozást rögzítő dokumentáció helyett a kulturális hovatartozás önkényes és esetenként meghatározható módját teszi lehetővé. Ez pedig igencsak fellazítja azt, hogy ki és milyen alapon tekinthető orosznak. A Donbaszban és a környékbeli régiókban élő orosz identitásúak védelme így jolly jokerként kínálhatta fel magát az orosz háborús propagandához.

A Donbasz azonban nemcsak ezért fontos Putyinnak. A vidék kiváló termőterület, szén- és egyéb nyersanyaglelőhely, acélműveknek otthont adó régió, továbbá hozzáférést biztosítana Oroszországnak a Fekete-tengerhez, a 2014-ben elfoglalt Krím-félszigethez, valamint Mariupol kikötővárosához. Így biztosítaná a nagy eurázsiai gazdasági folyamat keretein belül az orosz–iráni kereskedelmi útvonal kiépítését.

Putyin még 2014-ben, a Majdanon lezajlott eseményeket követően, az Ukrajna és az EU közötti tárgyalássorozat finisében oroszpárti fordulatot végrehajtó Viktor Janukovics elnök elüldözése után vonult be a Krím-félszigetre. Az orosz elnök ezzel egy időben fegyverzett fel és finanszírozott a Donbaszban orosz szeparatista mozgalmakat, fedésben, jelzés nélkül működő félkatonai egységeket, és küldött például motoros bandákat a vidékre. E tevékenységek segítségével hamisan túlhangsúlyozták és hirdették a térség lakóinak oroszpártiságát.

A helyzet – mint tudjuk – katonai konfliktussá, afféle nacionalista adok-kapokká fajult, melynek lezárására megindult tárgyalássorozat azonban – és ez már Zelenszkij munkásságát is minősíti – az ukrán fél miatt is meghiúsult. Ha ide vesszük a 2019-ben elfogadott, nemcsak az orosz, de a magyar kisebbséggel szemben is kirekesztő ukrán nyelvtörvényt, természetesen még egy fekete pontot beírhatunk az ukrán vezetésnek. Különösen amiatt, hogy – bár ennek felülvizsgálatát Zelenszkij beígérte – a háború előtt ez még nem történt meg, csak később, 2023-ban.

A minszki egyezmények nyomán, európai jelenlét mellett megkezdte az orosz–ukrán konfliktus rendezését, Zelenszkij azonban, vélhetően az ukrán szélsőjobboldali mozgalmak és félkatonai szervezetek (Azov), valamint az ezek mögé álló oligarchák nyomására végül kihátrált a megegyezésből. 2021-ben visszavezényelte a hadsereget a térségbe, megkezdte az orosz befolyású lapok, szervezetek felszámolását, árulás vádjával elítélte a régiók oroszpárti vezetőit. Válaszul Putyin megkezdte különleges katonai hadműveletét. Zelenszkijnek ez ügyben az ukrán nacionalizmussal kapcsolatos ügyetlenkedése és meghunyászkodása róható fel, mellyel a szigorúbb érvelés szerint megalapozta Ukrajna „bűnösségét” a háború kitörésében. Mindenesetre talán az ukrán elnök sem számolt azzal, milyen következményekkel járhat a minszki egyezmények felrúgása.

Az orosz egység helyreállítására vonatkozó kísérlet és az ukrán nacionalizmus viszonya azonban kettős. Egyrészt az előbbi válasz az utóbbira, hangsúlyozzák Putyinék. Másrészt az, hogy Putyin nem tudta megdönteni a nyugatpárti, szerinte oroszellenes Zelenszkij-kormányzatot, és megtörni a nacionalistákat, valójában az oroszokétól mind jobban elkülönböző ukrán életérzésnek és az ukrán egységmozgalomnak gyújtott alá. Zelenszkij nem számolt le a nacionalista „lobbival”, cserébe megnyert magának egy patrióta mozgalmat, melynek szimbólumává ő maga vált – lásd az elnöki soha nem lett vett háborús „egyenruháját”. Ebből azonban már, ahogy azt közvélemény-kutatások sora is igazolja, a népnek elege van.

Felszámolja a demokráciát?

A háború „előestéjét” nagyban tematizálta Ukrajnának az USA és az EU által gardírozott csatlakozási igénye a Nyugathoz, elsősorban az Európai Unióhoz, másodsorban a NATO-hoz. Hogy a csatlakozás lehetőségét a háború minimum késlelteti, de az eddig béketárgyalások tendenciát figyelve talán teljesen meg is akasztja és lehetetlenné teszi, az kétségtelen. Éppen ezért – bár, ami az elgondolt csatlakozást illeti, eleve nem egy néhány hónapos folyamatról lenne szó –, de a háborúra való tekintettel különösen túlzó, hogy az Orbán-kormány az Ukrajna EU-csatlakozásából fakadó hátrányokkal riogat. Ukrajna erre, mármint a csatlakozásra több okból sem lenne képes, és az okoknak csak egyike az ország gazdasági állapota. Az ukrán állam a háború elhúzódásával egyre távolodik a nyugat által elvárt demokratikus minimumok teljesítésétől is.

Ennek legaktuálisabb példája az Ukrán Korrupcióellenes Ügynökség (NABU) jogköreinek potenciális korlátozása, Zelenszkij kormánya ugyanis e hivatal működését a főügyész fennhatósága alá rendelte. Ez pedig esetleges visszaélésekre adhat lehetőséget. Zelenszkij indoklása szerint a lépésre azért volt szükség, mert az ukrán jogrendszer még nincs felkészítve a NABU intézkedéseinek végrehajtatására, számtalan esetben konfliktusba került egyéb államszervekkel (bár valahol éppen ez volna a lényege), továbbá a működését, úgymond, orosz ügynökök beépülése is fenyegeti. Ez utóbbi feltételezés persze a háborús propaganda vagy a jogos nemzeti önvédelem felől nézve némileg érthető. A NABU korlátozása azonban a nyugat szemében is komoly jelentőséggel bír, ez ugyanis a majdani forradalom nyomán és következtében létrehozott egyik első új intézmény, melyet az IMF, az EU és az USA is támogatott, és ami a fékek és ellensúlyok rendszerének záloga kellett volna, hogy legyen. Az intézkedés tüntetések sorozatát váltotta ki Ukrajnában.

De sokak szemében vita tárgyát képezi Zelenszkij elnöki legitimitása is. Ugyan elsősorban az orosz fél nehezményezi, hogy 2024-ben elmaradtak Ukrajnában a választások, és ennyiben vonakodnak is legitim elnökként elismerni Zelenszkijt, ám az ukrán elnök ez ügyben országa alkotmánya szerint járt el. Ezt kis többséggel, de egyelőre az ukrán nép is támogatja. A Kijevi Szociológia Intézet (KIIS) 2025-ös felmérése szerint a megkérdezettek 63%-a ellenzi, hogy választást tartsanak jelenleg Ukrajnában. Ugyanakkor mindez mégis rontja Zelenszkij hazai megítélését. Az Ukrajinszka Pravda 2024-es felmérése szerint Zelenszkij népszerűsége a 2022. decemberi 84%-ról 52%-ra csökkent.

Mindenesetre Zelenszkij nyugati kritikusaiban is felmerült, hogy a választás halogatása – még akkor is, ha az ország háborúban áll – tovább erodálja Ukrajna demokratikus rendjét, mert szükségszerűen együtt jár a kritikus hangok elhallgattatásával. Csakhogy ez az értelmezési keret, tudniillik, hogy Ukrajna háborút visel, jelenleg nem kerülhető meg, így Zelenszkij ez ügyben is kényszerpályán mozog. A választás elmaradása szükségszerű, mivel egy ekkora adminisztrációs, államigazgatási megmozdulás rést eredményezhet az ukrán védelmi pajzson, ahol az orosz befolyás, propaganda, dezinformáció is befurakodhat.

Mindemellett az ellenzék működésének általános ellehetetlenítése is alapvetően a háborús helyzetre tekintettel történik. Bizonyos esetekben – például, ha az oroszpárti Medvedcsuk vezette OPFL-t nézzük – érthető módon. Ugyanakkor az, hogy az ukrán ellenzéket összességében háttérbe szorítják, nem igazán fest jól még háborús helyzetben sem. Persze itt is ki kell emelni, hogy Ukrajna nem egy akármilyen külső ellenséggel harcol, hanem egy olyannal, amely sok esetben még az ukrán nép létezéshez való jogát is megkérdőjelezi. A nacionalista-patrióta oroszellenes paranoia nem üres extremitás tehát, hanem egy forró történelmi szituációra adott válasz is.

A nyugati sajtó általános vélekedése szerint azonban az oroszpártiak leleplezése nem mehet a demokratikus működés rovására, és bár jellemzően elismerik Ukrajna különleges helyzetét, azt is hangsúlyozzák, hogy ettől a szükségállapoti törvénykezéstől minél előbb szabadulnia kell. Oroszországnak természetesen kapóra jön, hogy a harcok elhúzódása folytán Ukrajna minél később lesz, lehet képes teljesíteni a Nyugat elvárásait.

Nem akar békét kötni?

Az amerikai Gallup Intézet 2025. júliusi felmérése alaposan szondázta az ukránok háborúhoz fűződő viszonyát. Ennek eredményei az ukrán nép kifáradását és kompromisszumkészségét mutatják, területi eloszlásokkal. A megkérdezettek 69%-a támogatná, hogy megegyezzenek Oroszországgal, amint lehetséges, míg 24%-uk szerint a győzelemig kell harcolni, ahogy azt a háború elején maga Zelenszkij is hirdette. A keleti területeken, tehát a fronthoz közel élők mutatják a nagyobb hajlandóságot a megegyezésre. Az Ukrajinszka Pravda már idézett tavalyi kutatása szerint a megkérdezettek 50%-a akár egy kompromisszumokkal járó megegyezést is elfogadna. Számos egyéb faktor mutat arra, hogy az ukrán nép ugyan megcsömörlött az Oroszországgal vívott nemzetegyesítő háborújában, de az is világos, hogy csak mértékkel engednének Putyinnak.

Különösen érdekes ez annak fényében, hogy az orosz fél és a trumpista amerikai közvélemény (jobboldali sajtó, követők, önjelölt közösségimédia-propagandisták) szerint elsősorban Zelenszkij áll a békekötés útjában. Főleg amiatt, hogy az ukrán elnök nem hajlandó asszisztálni – a szerintük nagyhatalmi státuszának megfelelően eljáró, pusztán az érdekszféráját védő – „Orosz Birodalom” területi törekvéseihez. Akik így érvelnek, azt várják Zelenszkijtől, hogy lássa be végre, többet veszít országa az elhúzódó háborúval, illetve felróják neki, hogy nem látja be az erősebb fél „jogos” fellépését. Mindezt kifejezetten pikáns amerikaiaktól hallani, akik maguk is több, az oroszokéhoz hasonló „kalandot” kezdeményeztek az elmúlt évtizedekben. Azzal, hogy aláírják, az oroszok nagyhatalmi státuszukhoz mérten, jogos érdekeik védelmében lépnek fel, mintha a hasonló amerikai projekteket igyekeznének legitimálni.

Putyin területi követeléseinek elfogadása azonban nem egy tollvonás kérdése. Ahogy a választások háborús időkben történő tiltása, úgy az ország határai is rögzítettek az ukrán alkotmányban. És bár Ukrajna területi integritásának garanciáját az 1994-ben megkötött budapesti memorandum is rögzítette, ez aligha kötelez bárkit, ha azt hazája törvénykezése nem fogadja el. A Zelenszkijt célzó elvárások azonban nem számolnak azzal, hogy az ukrán elnök nem akarja alkotmányos válságba taszítani az országát, illetve nem vetnek számot a kérdés érzelmi dimenziójával sem. Az ukrán ellenállásnak, ezen belül a hadseregnek is magvát képezik azok a nacionalista mozgalmak, melyek a konfliktus hajnalán a határozottabb ukrán fellépés mellett érveltek.

A béke megkötése kapcsán Zelenszkijnek tehát szinte ugyanazokkal a dilemmákkal kell szembenéznie, melyekkel a háború kitörésekor is kellett. Nem szabad elfelejteni azonban, hogy bár Oroszország is elszenved komoly gazdasági és morális károkat, valamint emberveszteségeket, a háborút ők inkább tudnák és akarnák folytatni. Különösen azért, mert Oroszország egyébként is végleg szakítani készül Európával, valamint egy új gazdasági világrend megalapozásán ügyködik.

De Oroszországnak abból a szempontból sem érdeke kapkodnia a békeszerződéssel, hogy Ukrajna antidemokratikus, hadiállapoti status quójának fenntartása egyre inkább elidegenítheti a nyugati feleket Ukrajna gyors integrálásától, az ukrán népet pedig a „Zelenszkij-rezsimtől”. Bár talán épp ebben az összefüggésben érdekes, hogy az európai vezetők nyíltan álltak ki Washingtonban az ukrán elnök mellett: ez azt jelentheti, hogy megvédik az Ukrajnába fektetett energiájukat és pénzüket. Ugyanakkor a küzdelem gyors lezárására, valamint a Putyin által jelenleg megfogalmazott területi követelések elfogadására kevésbé hajlandók. Nem bíznak az orosz elnök szavahihetőségében – a tollvonásában sem – , és attól tartanak, hogy engedékenységükkel veszélyes precedenst teremtenének.

Zelenszkij szorongatott helyzetben találta magát a háború lezárását sürgetők erők, Trump, az ukrán nép, az ukrán nacionalista mozgalmak, európai szomszédai és a hosszú távú orosz elképzelések satujában. Úgy tűnhet, az EU pajzsként használja fel Ukrajnát, hogy védje magát az orosz expanzió ellen, Trumpnak pedig belpolitikai szempontok miatt sürgető volna végre felmutatnia azt a bizonyos békeszerződést. Egy biztos, ebben a helyzetben valakinek kockáztatnia kell. És bár az időhúzás több félnek is megfelelő lehet, a mostani helyzet Zelenszkij karrierjét így vagy úgy, de felemészti majd.

Borítókép: Volodimir Zelenszkij a Fehér Házban, 2025. augusztus 18-án / fotó: Mandel NGAN / AFP