Hollywoodnak nagyon jól tud állni, amikor nem akarja magát feltétlenül komolyan venni. Sőt, sok esetben csak akkor van igazán elemében, különösen úgy, hogy az elmúlt években általában is – de a vígjátékok esetében mindenképp – gyengécske kínálattal állt elő. Legyünk persze megértőek, a járvány, a lezárások és korlátozások, majd a rá következő évek, a „másodvonalban” dolgozók sztrájkjai akadályozták a hollywoodi tudatipar olajozott működését, és persze a streaming-szolgáltatások is népszerűbbek már, mint a mozi.
Viszont ennek ellenére is elkeserítő, hogy bár a világ minden pénzével gazdálkodnak, hosszú ideje nem láttunk egyetlen olyan vígjátékot sem, amin hülyére röhöghetné magát az ember. A Csupasz pisztoly rebootja Akiva Schaffer rendezésében, Liam Neeson és Pamela Anderson főszereplésével viszont hozza ezt a szintet.
Az elvárásaim, ami a filmet illeti, nem voltak különösen magasak, de specifikusak igen. Leslie Nielsen Csupasz pisztoly-filmjei a trash határán egyensúlyozva, a verbális és a testi humor, valamint a helyzetkomikum totalitásával képesek voltak a nézőt pár perc alatt áthuzalozni egy kellemesen megsemmisült tudatállapotba. A filmek kaptak emellé egy átélhető, klisés forgatókönyvet, és némi akciót a kor elvárásainak és sablonjainak megfelelően.
A néző akkor is röhög ezeken a filmeken pár perc után, ha az első két poént pusztítóan fárasztónak érzi. Az elvárásaim pedig e tét nélküli röhögésre vonatkoztak, és részben a Family Guy kiagyalójának, Seth MacFarlene produceri munkájának is köszönhetően ismét összeállt a képlet. A kor szellemének megfelelően felpörgetve.
Ifjabb Drebin hadnagy – azaz a Leslie Nielsen által alakított Drebin hadnagy fiának – bőrébe ezúttal az észak-ír Liam Neeson bújt, aki kérlelhetetlen komolyságával egyszerre ismételte meg és értelmezte kreatívan újra Nielsen egykori karakterét. A feladata nem volt könnyű, hiszen a kanadai Nielsen, aki még élő interjúk során is komoly fejjel nyomkodta a fingópárnáját, híres volt fapofa-humoráról. Liam Neeson Drebinje pedig éppolyan véresen komoly figura, mint a korábbi, és míg a világuralomra apelláló bűnbanda nyomába ered, „apjához” hasonlóan darabokra szedi a környezetét. A korai Csupasz pisztoly-filmek rendőri kliséje éled újjá a filmvásznon Liam Neeson arcán: „Nincs itt semmi látnivaló”. Holott van.
Az előző részekhez hűen a háttérben zajló blőd humor mellett azonban bőven kapunk feszes, tömény párbeszédeket, és brutálisan sírva röhögős szituációs humort is. A burritótól hasmenést kapó, nyilvános vécé előtt lövöldöző Drebin valószínűleg mindenkit a moziülésbe passzíroz, ahogy Drebin és Ed, valamint a rendőrkapitány csipkelődő pengeváltásai is.
Elképesztően töményen kapjuk a gegeket és a komikumot vizuális és verbális szinten is, különösen a film első felében. Persze kicsit modernebb köntösben: a rendőrök, a korábbi klisétől eltérően, nem fánkot zabálnak, hanem hektoliterszámra isszák a kávékat. Persze ezt sem akárhogy teszik: be sem fejezik papírpohárba töltött hosszúkávéikat, és már kapják is a következőt, míg a korábbi egy kukában vagy a földön landol. A film konzekvens humorát érzékelteti, hogy bár a poént vagy hússzor ellövik, minden alkalommal vicces.
A készítők a látványt és az akciót is a kor kívánalmaihoz igazították, társítva mindezt Hans Zimmer-i súlyosságú filmzenével, ami ismét csak a megismétlés és újraértelmezés megfelelő arányát hozza. Nem hangulatkeltő, utánzó noir mozi lett az új Csupasz pisztoly, hanem ötletdús újraértelmezés. Míg a korábbiak zsarumozi hangulatát a szvingzene és a noir eszköztára képviselte, az új verzió fényképezése és hanganyaga inkább egy Nolan-thrillerre hajaz.
A film előzetese:
A film másik, váratlan, üde színfoltját – Neeson komikus potenciálja mellett – Pamela Anderson szerepeltetése hozza, aki lényegében a korábbi filmek női főszereplőjének, Priscilla Presleynek a helyét vette át. (Aki egy pillanatra fel is tűnik a vásznon, épp, amikor fia egy szál péniszben áll a pankrátoraréna szőnyegén.) Anderson egykori szexszimbólumként egyszerre képes hozni néhai ikonikus karakterét, és egy tőle váratlan, bájos, megújult természetességet. Különös, hogy az ő filmbeli munkája épp úgy aránylik elődje teljesítményéhez, mint Neesoné Leslie Nielsenéhez. Ugyanaz a forma, de eredeti újragondolásban. A kettejük kémiája pedig olyan jól működött a vásznon, hogy a rajongók hetek óta találgatják, van-e „valami” a két színész között.
Anderson bőven kap képernyőidőt, és a legkülönbözőbb szituációkban csillogtatja meg tehetségét. És bár a karrierje már mutatott életjeleket az elmúlt években (The Last Showgirl), ezúttal egy élvonalbeli blockbuster filmben ránthatta le a leplet – ha lehet ilyen mondani – önmaga 2.0-ás verziójáról. A színésznő 58 éves korára „visszanyerte” playmate korszaka előtti természetességét, ami váratlanul eredetivé és izgalmassá teszi őt a filmvásznon. Civilben nyíltan propagált természetességével (nem hord sminket), veganizmusával és a zöldaktivizmusával összhangban a színészi aurája is egyfajta megújulást mutat. Hányatott magánéletét ismerve kifejezetten öröm ezt látni.
Az ötvenes éveiben járó femme fatale megformálása azonban nem üresen lebeg a filmiparban. Egyre több olyan produkciót látni ugyanis, melyben rég ismerős arcok térnek vissza (például Jennifer Coolidge a Fehér Lótuszban), vagy olyat, melyben nem a feszes bőrű, modellszépségű bábuszínészek játszanak, hanem érett emberek, akikben éppúgy ott van az akció, mint a szépség, és az egész álomgyári cukormáznak egy kicsit tapasztaltabb, intelligensebb verzióját képviselik. Egy erre vonatkozó poént még el is sütnek a film végén. De erről ennyit.
Mindez azonban semmiképp sem az erőszakosnak vélt hollywoodi jóemberkedés újabb fejezete. És reprezentációs kérdés helyett sokkal inkább minőségi is lehet, mert elképzelhető, hogy egyszerűen nem elég jók, nem elég inspirálók a fiatalok. Lehet persze a régről ismert, pályájuk zenitjén látszólag már túljutott színészek szerepeltetésben a nosztalgiát is látni. Ez a filmipar folyamatos újrahasznosító működésében is tetten érhető, tekintve, hogy ismét egy franchise feltámasztásáról van szó. De egyáltalán nem biztos, hogy ez rossz. A jó újraértelmezés, egy kreatív reboot a kulturális párbeszéd és az önértelmezés, az önirónia egy kifejezetten egészséges és termékeny változata lehet. Már amennyiben el van végezve a munka.
Márpedig jelen esetben ez megtörtént. Kapunk egy nyári mozivígjátékot, ami nem akar semmilyen mondanivalót letolni a torkunkon, használja a filmipar nyújtotta audiovizuális nóvumokat és trükköket, hagyja, hogy röhögjünk, és közben még sem néz totálisan hülyének. És ugyan az igényes, szélesvásznú vígjáték műfajának rekultivációjáért még van mit tennie Hollywoodnak, de ha ehhez hasonló produktumokkal lenne képes előállni, az nemcsak a filmiparnak, de a facebookozásban és nonstop politizálásban humorérzékét vesztett közönségnek is jót tenne.
Borítókép: Pamela Anderson és Liam Neeson a Csupasz pisztolyban / fotó: Frank Masi
Bejelentkezés