„Az a probléma, hogy most pedagógusnak tényleg az megy, akinek ez a fajta oktatás, ami most van, testhezálló, és ezek valóban nem az önállóan gondolkodó, innovatív emberek. De azért mindenen lehet változtatni, ha van szándék” – fejtette ki Lannert Judit még 2023-ban, hogy aztán miniszterként (miután bejelentette szándékát a Nemzeti Közszolgálati Egyetem innováció- és gyakorlatorientált pedagógusképzésének fokozatos felszámolására) kiálljon a tanévnyitón egy napsütötte iskolaudvarra, és beszédjének innovatív felütéseként „játékra” invitálja a tanulókat és szüleiket a „tapsolni és dobogni kéne” szöveggel: a diákok e felszólítást követően ünneplőben a helyükön állva a miniszterrel együtt tapsolhattak ütemesen, majd dobbanthattak hatot, aztán ötöt, aztán négyet és így tovább, mielőtt a miniszter megkezdte volna beszédének felolvasását.
Mindeközben Szandaszőlősön az általános iskolás diákok maguk vezettek elő egy csatakiáltásos-rigmusos jellegű vidám-táncos versikét, mindenféle instrukció nélkül tapsoltatva meg az iskolát, aztán pedig egyenruhás rendőr bácsik tartottak interaktív közlekedésbiztonsági foglalkozást. A vépi általános iskolában fesztiválhangulatban zajlott az egész évnyitó: volt ott tánc, görkorcsolyázás, körben állós bemutatkozás, bátorító, buzdító szavak, az iskola rendszergazdája dj-ként szolgáltatta a zenét. A Kőrösi Csoma Baptista Gimnáziumban (immár harmadik éve) szintén táncos buliba torkollott az évnyitó, profi zenekarral, szülők által sütött süteményekkel. Egy százhalombattai általános iskolában az igazgató jelmezben, fénykarddal a kezében érkezett, a békéscsabai szlovák iskola pedig (ahogy az már 2018 óta hagyomány) formális ünnepély helyett élménynapot rendezett számháborúval és csapatépítő jellegű sportjátékokkal.
Amivel semmiképp
(Igaz, persze, hogy „de Pintér Sándor még csak nem is tapsoltatott senkit” – de ha ő állt volna elő tavaly innovatíve és reformjelleggel, több hónapos gondolkodási lehetőség után egy efféle „tapsolni és dobogni kéne” játékkal, vajon ámult volna a progresszív szekció, hogy ejha, micsoda pedagógiai érzéket csillogtat, vagy elborzadt volna a frontális, sőt, már-már katonás jellegtől?)
Miközben az egész történet valahol kiváló példa a rendszert oly erősen jellemző hangos sóhajtozásra és a megannyi decentralizáltan létező, láthatatlan bevált gyakorlatra. Lásd az óraszámok kérdését is. Nem kezdődhet el tanév hangos szörnyülködés nélkül: „Ilyen durva órarendeket kaptak idén a diákok” – vezeti fel idei összeállítását például az Eduline, mellékelve egy fotót valamely első bé osztály jogszabályi maximumot meghaladó számú tanórájával, benne öt némettel. A „keressük a legdurvábbat” felhívásra záporoznak is a panaszok; egy szülő arról számol be, hogy spanyol kéttannyelvű osztályba járó gyermekének valamelyik nap 11 órája van, nulladikkal (a jogszabály szerint alapesetben napi nyolc tanóra lenne a maximum, Ausztriában egyébként tíz; az osztrák alaptanterv egyes évfolyamokon több tanórát ír elő, mint a magyar – érdekességképpen, a nezsideri állami gimnáziumban például a nyolcadikosoknak tagozattól függően heti négy latinórájuk van, miközben jár nekik a két-két fizika és kémia is, az arrafelé előírt heti két hittan mellett; amikor pedig idén Ausztriában belengették a latin óraszámának csökkentését, csupán a megkérdezettek fele állította, hogy egyetért ezzel).
Nem vitatva, hogy bőven léteznek tényleges anomáliák (ideértve például azt, ha egy falu egyetlen iskolájában kizárólag nemzetiségi tagozat indul, és ezért mindenki plusz órákkal kénytelen számolni, akár bírja, akár nem), mégis
Ártana valakinek, ha egyszer sikerülne a jó példákra ráirányítani a figyelmet? A hozzászólók közül jelzik ugyan néhányan, hogy az ő tizedikesük legkésőbb délután kettőkor végez, egy kommentbe feltöltött alsós órarend szerint pedig az adott kisdiák 12 óra 40 percre mindig túl van a tanórákon, mindennapos testneveléssel, azon belül külön pingpong-, mozgásfejlesztés- és úszásórával együtt – ez azonban (mármint a tény, hogy egyazon nemzeti alaptanterv alapulvételével lehet ám kompaktabb órarendet is kikanyarítani) nyilvánvalóan nem bír elegendő botrányfaktorral.
2021-ben volt egy tanulmány „Mit szeretnének a szülők? Korai nyelvtanulás az óvodában” címmel. „A szabad óvodaválasztás és az óvodák marketizációjának eredményeképpen egyre több intézmény igyekszik a kliensi kör igényeihez illeszkedően minél szélesebb szolgáltatási palettát nyújtani, melynek egyik népszerű alkotóeleme a játékos idegen nyelvi fejlesztés” – állapították meg a kutatók. A három vizsgált budapesti, önkormányzati fenntartású óvodában a kétnyelvű csoportba járó gyerekek száma 2015 és 2019 között csaknem kétszeresére nőtt; arra a kérdésre, hogy miért választották ezt az óvodai programot, a szülők 60 százaléka jelölte meg válaszként, hogy kifejezetten „a későbbi továbbtanulás megalapozása miatt”, a második leggyakoribb indok pedig (40 százalékkal) a „21. századi elvárásoknak való megfelelés” volt. Csupán a szülők egyötöde jelölte meg a három lehetséges indok egyikeként, hogy „ez a körzetes óvodánk”, noha egyébként ugyanazon óvodákban egynyelvű magyar csoportok is indultak, tehát emiatt se feltétlenül lett volna muszáj angolra beíratni a kicsiket. Mire utalnak a „kliensi kör” e válaszai? Hogy lehet itt szidni a nemzeti alaptantervet meg a rút iskolákat, de mintha akadnának itt-ott bizonyos szülői elvárások is.
Van ugye franciául az a mondás, hogy nem lehet egyszerre akarni a vajat is és annak az árát is („vouloir le beurre et l’argent du beurre”, az angoloknál „have your cake and eat it too”). Írom ezt úgy, hogy számos poliglott kortársamhoz hasonlóan nemhogy óvodában, de még általános iskolás koromban sem járattak se angolra, se franciára, ami a későbbiekben pont semennyire nem gátolt semmiféle, mégoly nemzetközi karriert; de ráadásul tanulmányok is igazolják, hogy a durva akcentust például simán meg lehet előzni puszta énekléssel.
Különös tekintettel arra, hogy a panaszkodók következetesen a tornaórákat és az etikát kiáltják ki bűnbaknak (amelyeket az említett felmérésben az osztrákok a legfontosabb tárgyak közé soroltak). Az, hogy mielőbb megtanulja angolul a „vonalzó” vagy a „teknős” szót, kell a hatéves gyermek majdani továbbtanulásához, viszont elsőben etika, pff, ne vicceljünk már! – háborognak oly sokan. Csakhogy kérdés, belekukkantott-e már bárki akár csak az oly kárhoztatott egyentankönyvbe, amely elsőben például a „Beszélgessünk” mottó és az önismeret jegyében az iskolássá válás témájával indít: a gyerekek mesét hallgathatnak a kis sünről, aki fél az első tanítási naptól; végiggondolják, mi a különbség az óvoda és az iskola között; beszélgetnek különféle érzelmekről – ki minek szokott örülni, mi szomoríthatja meg a másikat, továbbá mi a teendő akkor, ha félünk valamitől. Vidám rajzok segítségével átbeszélik, milyen házimunkában vehetnek részt otthon, majd ráfordulnak az egészséges táplálkozás és a rendszeres tisztálkodás témájára, hogy aztán olyan varázsszavak használatával ismerkedjenek, mint a „bocsánat” és a „köszönöm”. Ettől az életre és a békés együttélésre nevelő és különösen a hátrányos helyzetű diákok számára létfontosságú meglévő tantárgytól sikítófrászt kap egy tekintélyes úri közönség – hogy aztán mihelyt a miniszterelnök két „hihi, hány fős is a frakciótok, öt? hat? höhö” tartalmú parlamenti megnyilvánulás között határozottan leszögezi egy tanévnyitón, hogy ki kell állni a gyengébbek és a kicsúfoltak mellett, nagyjából ugyanez a közönség legott elolvadjon attól, hogy végre, végre valaki bevisz a magyar iskolákba egy csöppnyi erkölcstant.
Mindenesetre ahogy Lannert Judit mondta, szerencsére „mindenen lehet változtatni, ha van szándék”. Az Európai Bizottság tavaszi felmérése szerint azok a tinédzserek, akik már tízéves koruk előtt is használták a közösségi médiát, hétvégén átlagban napi 7,5 órán át merednek telefonjuk kijelzőjére, míg akik 14 éves koruk után kezdték a dolgot, beérik 5,7 órával. Egyidejűleg véletlenül pont azok a serdülők számolnak be lényegesen magasabb arányban alvásproblémákról és koncentrációs nehézségekről, akik több időt töltenek képernyő előtt – miközben a kutatás arra is egyértelműen rávilágít, hogy a tanóramentes hétvégéken EU-szerte jelentősen megugrik a kamaszok képernyőideje. Hogy amikor nem a tornaóra fárasztja le őket, jól kimerüljenek a TikToktól, sajnos. Aki tehát nem győzi kivárni, hogy a minisztérium érdemben csökkentse gyermeke leterheltségét, és/vagy előrelátóan gondoskodna arról, hogy gyermeke koncentrációra képes, gondolkodó és kreatív fiatal felnőttként versenyelőnnyel lépjen majd be a munkaerőpiacra, egyet bizonyosan megtehet:
Borítókép: Lannert Judit oktatási és gyermekügyi miniszter az országos tanévnyitó ünnepségre érkezik a nagykanizsai Dr. Mező Ferenc Gimnáziumba 2026. augusztus 31-én / fotó: MTI/Katona Tibor
Bejelentkezés