Augusztus végén az Egyesült Államok levette Szíriát a terrorizmust támogató országok listájáról. Amikor 2024 decemberében összeomlott az Aszad-rendszer, sokan attól tartottak, hogy a győztes lázadók iszlamista rezsimet hoznak létre, és újabb polgárháborúba taszítják a sokat szenvedett arab országot. Ám azóta a helyzet meglepő módon stabilizálódott. Érdemes körüljárni, hogyan, miért, és legfőképpen, hogy valójában mennyire.
Törékeny béke, száguldó árak
Az amerikai pénzügyi tárca a múlt hónap utolsó napjaiban szüntette meg a Szíriával szemben érvényben levő utolsó szankciókat is. Ahmed al-Sharaa szír elnök üdvözölte a lépést. Az USA még a ’70-es években nyilvánította Szíriát terrortámogató állammá. Ekkoriban az országot az Amerika-, és Izrael-ellenes Baasz Párt uralta, az elüldözött diktátor Bassár édesapja, Háfez al-Aszad volt az elnök. A lépés annyiban érdekes, hogy a jelenlegi szír vezetés gyökerei az al-Kaida szíriai ágaként indult al-Nuszra Fronthoz (közkeletű rövidítéssel: HTS) nyúlnak vissza. Azonban az új vezetés hatalomra jutása után igyekezett bizonyítani, hogy nem akarnak újabb Afganisztánt csinálni Szíriából (például választásokat tartottak), és a környező államokkal sem kezdenék újra a konfliktust. Ennek részeként, amikor Izrael, még 2024 végén, bevonult Dél-Szíria egy részére, Damaszkusz nem tett jelentős válaszlépéseket, és kinyilvánította, hogy ragaszkodik az 1974-es hallgatólagos tűzszünethez. Törekvéseik meghozták az eredményt, és mostantól elvileg semmiféle amerikai büntető intézkedés alatt nem állnak. Ráadásul a damaszkuszi vezetés nemrégiben Szaúd-Arábiába látogatott, ahol elérték, hogy a királyság ígéretet tegyen saját szankcióik közeljövőbeli feloldására.
A lépést a szír „közvélemény” is pozitívan fogadta. Már amennyiben egy Szíriához hasonlóan széttagolt, vallási és nemzetiségi ellentétek által szabdalt országban beszélhetünk egyáltalán közvéleményről. Akárhogyan is, a szíreknek jól jön a pozitív hír. Hiába reménykedtek ugyanis sokan Aszad bukásakor a világgazdaságba történő gyors reintegrációban, és ezáltal a fellendülésben, az út rögös és hosszú. Az utóbbi időben ráadásul elszabadult az infláció, és így a létfontosságú termékek árai is az egekbe szöktek.
Márpedig, az átmeneti kormány legitimitása nagyban függ a gazdaság helyzetétől, véli Sayfo Omar. „A stabilizáció elsősorban a gazdasági helyzeten múlik” – szögezi le a Migrációkutató Intézet lapunknak nyilatkozó kutatási vezetője, aki szerint ugyan Szíria sok tízmilliárd dollárra rúgó befektetési ígéretet kapott, ám ebből eddig alig 300 millió dollár érkezett meg, elsősorban az öböl menti arab államokból. Az elemző úgy látja, hogy a nemzetközi tőke egyelőre óvatos. Ugyanis, egyéb tényezők mellett, a stabilitás törékeny, a tulajdonjog védelme nem teljesen biztosított, így kockázatos befektetni. Ennek ellenére, teszi hozzá, energetikai szempontból az ország máris sokkal jobban áll, ugyanis, török segítséggel, a nagyvárosokban ma már egész nap van áram. A nyugatról hazatérő menekültek szintén javítják az ország helyzetét, ahogyan az is, hogy Szíria nemrég visszatérhetett a nemzetközi bankrendszerbe. Azonban, figyelmeztet az elemző, az emberek megélhetése nem javult jelentős mértékben, ezért – ahogyan arra a The New York Times fentebb idézett cikke is rámutat – fogy a türelem.
De mely csoport hogyan tekint az új helyzetre, és vannak-e olyanok, akik felboríthatják a törékeny stabilitást?
Szunniták, alaviták, kurdok
Szíria lakosságának 74%-át, a muszlim valláson belül globálisan is többségben levő szunniták adják. Ők többségében etnikailag arabok. A szunniták általánosságban támogatják a kormányt, hiszen lényegében ez, az ország többségét adó, de Aszad alatt háttérbe szorított felekezet jutott hatalomra a diktátor bukásával. A másik véglet a síita iszlám sajátos változatát gyakorló alaviták álláspontja. A főleg a partvidéken összpontosuló, az ország lakosságának 10%-t adó, azaz nagyjából 2-3 milliós alavita csoportot a Baasz-rezsim preferálta, hiszen az Aszad-klán is közülük való volt. Ők a bukás óta félelemben élnek. Nem is ok nélkül, hiszen volt példa alavita-ellenes pogromokra. Léteznek alavita felkelőcsoportok is, ám ezek egy ideje nem túl aktívak. Részben azért, mert fő támogatóikat, Iránt és a Hezbollahot az Egyesült Államokkal és Izraellel kirobbant konfliktus foglalja le. Részben pedig valószínűleg azért, mert a legtöbb alavita jobbnak látja, ha „meghúzza magát”.
A szunniták és a síita alaviták tehát a két véglet. Számos olyan felekezet és kisebbség van azonban, amelyek magatartása valahol a két véglet közti skálán található meg.
Elsősorban fontos kitérni az ország lakosságának ugyancsak körülbelül 10%-át kitevő, a nyugati közvélemény által ismert és kedvelt kurdokra. Már csak azért is, mert a legerősebb és leginkább látható kurd milícia, a Szíriai Demokratikus Erők (SDF) is az előző hónap végén jelentette be, hogy leteszi a fegyvert. A szervezet vezetője, Mazloum Abdi közölte, hogy a béke és stabilitás érdekében be fognak tagozódni a szír fegyveres erők soraiba: „A mai nappal elkezdődik a valódi átcsoportosítás a harcterekről az építési területekre, a fegyverek korából a béke korába” – fogalmazott Abdi.
A szép szavak mögött azonban ott van a kemény realitás. A kurd autonóm terület, amelyet nyugaton főleg Rozsava néven ismernek, már a polgárháború alatt kénytelen volt a török támadásokkal szemben az Aszad-rezsimhez fordulni, amiért cserébe a bevonuló szír hadsereg több területet is irányítása alá vont. Az elmúlt években a kurdok ellenőrizte terület tovább zsugorodott. Részben azért, mert a jelenlegi kormányerők magvát adó HTS, majd pedig már magának az új kormánynak az erői nyomultak be oda, részint azért, mert – főleg a polgárháború vége óta – a formálisan az SDF alá tartozó, de arab többségű milíciák kiváltak onnan. Az SDF ugyanis, ahogyan neve is mutatja, igyekezett magát össz-szír, nyugatbarát és demokrata erőként brandelni, annak azonban katonai, és így politikai dandárját a Kurd Népvédelmi Erők, azaz a YPG adta. Ők azonban egyedül már nem tudtak területeket megtartani, ezért, ahogyan Sayfo Omar is rámutat, kénytelenek voltak szembenézni a valósággal: „Elfogadták a realitást, hogy be kell tagozódni. A kurdok kapcsán ráadásul már régóta látszott, hogy ez lesz a vége, legkésőbb mióta az USA kihátrált mögülük, a törökök biztonsági igényét elismerve.”
Azaz, a kurdok megfontolása mögött reálpolitika állt. Szíriát a nagyhatalmak és a térség államai gyakorlatilag elfogadták török érdekszférának. Ez pedig nemcsak a szunnita vezetést stabilizálja, de egy kurd terület létét is lehetetlenné teszi. Az ellenérdekelt felek, mint például a más okokból leterhelt Irán, „elengedték” Szíriát, az USA-nak pedig fontosabb a stabilitás, ráadásul Törökország a NATO-n keresztül szövetségesük.
Azaz, sem a korábban legbefolyásosabb, sem a legnépesebb kisebbség nem tud, és nem is akar ellenállást kifejteni az új kormánnyal szemben. Jelenleg csak egy sajátos felekezet áll fegyverben, nekik pedig van egy igen erős patrónusuk.
A drúzok földje: az utolsó puskaporos hordó?
A drúzok egy milliós létszámú szíriai kisebbség, akik az ország déli, dél-keleti részén élnek. Őket alapvetően a vallásuk különbözteti meg a többségtől, hiszen etnikailag arabok (ellentétben a szunnita, bár gyakran szekuláris kurdoktól, akik épphogy etnikailag ütnek el az arab többségtől). A drúz hit egy, az iszlámból a középkorban kivált irányzat, amely vegyíti a hinduizmus és más vallások filozófiáját a mohamedán hittel. A drúzok – ahogyan a legtöbb kisebbség, mint a keresztények, vagy síiták – sokáig Aszad mellett álltak, őt tekintve védelmezőjüknek a szunnita szélsőségesekkel szemben. Amikor az Aszad-kormány 2020 körül meggyengült, a déli területek ellenőrzését lényegében átengedte, „kiszervezte” egyes drúz milíciáknak. Ezek aztán ellenőrzésük alá vonták nemcsak a területet és Szíria határait, de az azokon átfolyó csempészetet is, jelentős profitra szert téve ezzel. Éppen ezért a drúzok jelentős része bizalmatlanul fogadta az új kormányt. Amikor 2025 februárjában valakik a damaszkuszi reptéren drúz utasokra lőttek, a kormány, biztonsági okokból, katonákat küldött drúz területre. Hiába szolgálta volna ez a helyiek védelmét, a drúz milíciák fenyegetésként tekintettek a sokszor a szunnita iszlamista erőkben is szolgált katonákra. Március elsején Dzsarámában ki is tört az első összecsapás. Ez később csak szélesedett, míg végül a drúzok egy része de facto autonóm struktúrákat alakított ki.
A zsidó állam ugyanis, mivel – egyébként a drúzokhoz hasonlóan – nem bízott az iszlamistából lett forradalmárok kormányában, Aszad bukásának napján benyomult Délnyugat-Szíriába, és pufferzónát alakított ki a központi kormány területei és a Golán-fennsík között. A Dzsabal Bassán Adminisztratív Tanács néven felálló, el nem ismert drúz „autonóm terület” Dzsaramanát és annak környékét foglalja magában, és igen közel fekszik az izraeliek által megszállt területhez. Ráadásul utóbbit is részben drúzok lakják, sőt a felekezet tagjai közül élnek Izraelben is, és hűségesek a zsidó államhoz. Éppen ezért adta magát, hogy Izrael taktikus együttműködést alakítson ki velük, hiszen a drúzok védelmére hivatkozva akár még legitimálhatja is saját jelenlétét. A történet azonban mégsem ilyen egyszerű, figyelmeztet Sayfo Omar. A lapunk által megkérdezett szakértő rámutat, hogy a drúzok is megosztottak. Akik ugyanis kimaradtak az Aszad-rezsimmel kötött dealekből, például a Damaszkuszban vagy a délen található Drúz-hegyen élők, elfogadják az új kormányt.
Ráadásul Izrael kezét Omar szerint köti, hogy az Egyesült Államok nem szeretné, ha újabb jelentős konfliktus robbanna ki Szíriában, még akkor sem, ha Izraelt zavarja a török előretörés: „Izrael nem feltétlenül érdekelt abban, hogy Törökország megerősödőjén Szíriában” – teszi hozzá, kiemelve azonban azt is, hogy Izrael és Törökország koordinál, hogy elkerüljék a fegyveres konfliktust. Ennek keretében a Moszad főnöke és a szír külügyminiszter nemrégiben informálisan találkozott. Omar szerint mindez egy, az 1970-es években magával Szíriával megkötött hallgatólagos fegyvernyugvási paktum létrehozása felé mutat. „Nem látszik még, hogy ebből mi lesz. Az látszik, hogy Izrael nem tesz túlzott lépéseket, mert az az amerikaiak és a törökök számára nem lenne elfogadható” – foglalja össze Omar.
Konklúzió
Szíriában jó esély van arra, hogy a béke tartós legyen. Le kell szögezni, hogy jelenleg nem folyik jelentősebb fegyveres konfliktus az ország területén. Az alaviták gyakorlatilag, a kurdok elvben is letették a fegyvert, a drúzok pedig kivárnak, ahogyan az ő lázadó frakciójukat támogató Izrael is. A békére márpedig lenne igény, és nemcsak Szíriában, vagy a háborúskodásba beleunó régiós és nagyhatalmak körében.
Fontos azonban, hogy – ahogyan ez az elmaradó külföldi befektetésekből látszik – az ország békéje és stabilitása egyelőre törékeny. A kisebbségek megbékélése inkább kényszer, mint valódi szándék szülte. A stabilitás jelenleg inkább a külső szereplők (USA, Törökország, Izrael) érdekeinek és a belső fáradtságnak köszönhető, mint mély társadalmi megbékélésnek. A közhangulat további alakulása pedig az egyelőre lassú gazdasági kilábalás mértékén fog múlni.
Szíriában tehát béke van. Ám, ha a békéhez nem társul hamarosan legalább viszonylagos jólét, a többség gondolkodása könnyen megfordulhat a damaszkuszi úton.
Borítókép: Damaszkusz 2026. szeptember 1-én / fotó: Ida Marie Odgaard / Ritzau Scanpix / Ritzau Scanpix via AFP
Bejelentkezés