„Mindig szerelmesnek kell lennünk. Éppen ezért soha nem szabad megházasodnunk” – ezzel az Oscar Wilde-idézettel indul Olivia Wilde harmadik rendezése, a Meghívás, amely már az első pillanatban kijelöli azt a különös határterületet, ahol a szerelem, a házasság, a szexualitás és az önmagunkról kialakított kép folyamatosan összekeveredik egymással. A film végére egyre inkább az derül ki, hogy talán nem is maga a házasság tesz bennünket boldogtalanná, hanem az, hogy éveken keresztül hajlamosak vagyunk a másik emberre vetíteni mindazt, amit saját életünkben nem sikerült megvalósítanunk.
A Meghívás egy dramedy, amely egy 2020-as spanyol vígjáték, a Szenvedélyes szomszédok remake-je, és bár alaphelyzetében egyszerűnek tűnik, hiszen két házaspár találkozik egy vacsorán, majd a beszélgetésekből fokozatosan előkerülnek a titkok, a sérelmek és a vágyak, a film meglepően sokáig képes fenntartani azt az érzést, hogy bármelyik pillanatban kiderülhet valami, ami az addig látottakat egészen más megvilágításba helyezi. A feszültséget nemcsak a párbeszédek és a fokozatosan egyre kínosabbá váló helyzetek teremtik meg, hanem a háttérben megszólaló zene is, amely nagyon jó érzékkel erősíti azt a nyugtalanító érzést, hogy ezen az estén valami biztosan félre fog csúszni. A film Olivia Wilde harmadik rendezése, és a rendező maga alakítja az egyik nőt.
Itt mindenki mást irigyel
Joe (Seth Rogen) és Angela (Olivia Wilde) házassága kívülről nézve meglehetősen rendezettnek tűnik, hiszen van otthonuk, gyermekük és anyagi biztonságuk, miközben belülről már régóta érződik rajtuk az a fáradtság, amely akkor jelenik meg egy kapcsolatban, amikor a közös élet lassan elkezdi felváltani az egyéni életet, és az ember egyszer csak azt veszi észre, hogy már nem egészen tudja, mikor és hol veszítette a régi önmagát. Joe különösen nehezen viseli, hogy az élet nem úgy alakult, ahogy fiatalabb korában elképzelte, és ahelyett, hogy saját döntéseivel, elrontott lehetőségeivel vagy feladott álmaival szembesülne, egyre könnyebb számára Angelát okolni azért, hogy boldogtalan.
Angela sem kevésbé elégedetlen, csak más módon próbálja meg elviselni ugyanazt az érzést, hiszen miközben férje a saját kudarcait hordozza, ő azzal szembesül, hogy az anyaság és a családi élet mellett fokozatosan háttérbe szorult mindaz, ami korábban meghatározta. A két ember folyamatos civakodása éppen azért működik jól, mert egyikük sem tekinthető egyértelműen hibásnak, és miközben mindketten érzik, hogy valami hiányzik az életükből, sokkal egyszerűbb egymást hibáztatni, mint kimondani, hogy talán saját magukkal sem tudnak már mit kezdeni.
Ebbe a helyzetbe érkezik Piña (Penélope Cruz) és Hawk (Edward Norton), akik első pillantásra pontosan azt a könnyedséget és szabadságot testesítik meg, amely Joe és Angela életéből hiányzik, hiszen magabiztosak, szexuálisan felszabadultak, jól érzik magukat a saját bőrükben, és úgy tűnik, mintha pontosan tudják, hogyan kell élni.
„Vágyunk arra, hogy vágyjanak ránk!”
A film legfontosabb gondolatai a szexualitáson keresztül érkeznek, de a Meghívás valójában sokkal kevésbé a szexről szól, mint arról az emberi igényről, hogy valaki még mindig kívánjon bennünket, érdekesnek és vonzónak találjon, és ne csupán férjet, feleséget, anyát vagy apát lásson bennünk, hanem olyan embert, akire jó ránézni, akire jó vágyakozni, és akit még mindig képesnek tartunk arra, hogy valami újat hozzon számunkra.
„Vágyunk arra, hogy vágyjanak ránk!” – hangzik el a filmben, és ennél pontosabban talán semmi nem foglalja össze azt, ami Joe és Angela problémája mögött húzódik, hiszen nem feltétlenül másik emberre vágynak. A szex ebben az értelemben inkább eszköz, amelyen keresztül szóba kerülhet az öregedéstől való félelem, a kiüresedett házasság, az elveszett önazonosság és az a szorongás, hogy vajon még mindig ugyanazok vagyunk-e, akik valaha voltunk.
Nem véletlen, hogy a film konzultánsa Esther Perel világhírű pszichológus volt, akinek munkásságában központi szerepet kap a hosszú távú kapcsolatok, a vágy és az intimitás közötti feszültség vizsgálata, és ez a háttér érezhető is Piña karakterén, aki szexterapeutaként folyamatosan úgy beszél a kapcsolatokról, mintha mindenre lenne magyarázata, miközben lassan az is kiderül, hogy a saját életében sem feltétlenül egyszerűbb alkalmazni azokat az elveket, amelyeket másoknak olyan magabiztosan tanácsol.
Seth Rogen Woody Allen-i bizonytalansága
A négy színész közül különösen Seth Rogen alakítása érdekes, mert Joe karakterében van valami Woody Allen-es. Nem konkrét utánzásról van szó, hanem abban a neurotikus, önmagát folyamatosan megkérdőjelező és saját kudarcait intellektuális magyarázatok mögé rejtő férfitípusról, amelyet Allen filmjeiből jól ismerhetünk. Rogen úgy képes nevetségessé tenni Joe-t, hogy közben egyetlen pillanatra sem engedi, hogy egyszerű lúzerré váljon, hiszen a férfi bizonytalansága, sértettsége és irigysége mögött folyamatosan ott marad az érzés, hogy valamikor tényleg több lehetőséget látott maga előtt, mint amennyit végül megvalósított.
Olivia Wilde Angela szerepében hasonlóan összetett figurát hoz létre, miközben rendezőként is nagyon jól érzi, hogy ennek a filmnek elsősorban a színészekből kell energiát nyernie, hiszen a történet lényegében egyetlen térben, négy ember folyamatosan változó viszonyában bontakozik ki. Penélope Cruz Piñája elképesztő jelenléttel tölti meg a filmet, mert egyszerre tud provokatív, humoros, erotikus és sérülékeny lenni, Edward Norton pedig egy magabiztos férfit hoz, de olyant, akiről nehéz elhinni, hogy valóban nincsenek problémái, s hogy ezek előbb-utóbb előjönnek. Ez meg is történik.
Hajdu Szabolcs és a Teljesen idegenek
A Meghívás nézése közben könnyen eszünkbe juthatnak Hajdu Szabolcs kamaradarabjai, az Ernelláék Farkaséknál (2016), a Kálmán-nap (2023) és az Egy százalék indián (2024), mert ezekhez hasonlóan itt is néhány ember zárt térben való találkozása teremt olyan helyzetet, amelyből lassan előkerülnek a régóta elfojtott érzések, régi sérelmek, párkapcsolati feszültségek és olyan mondatok, amelyeket talán már évekkel korábban ki kellett volna mondani. Ez a film viszont jóval harsányabb, amerikaibb és sokkal direktebben épít a szexuális humorra, mégis hasonlóan működik benne az a kamaradarabokra jellemző gondolat, hogy minél tovább maradunk együtt ugyanabban a térben, annál nehezebb fenntartani azt a látszatot, hogy minden rendben van. Hasonló rokonságot mutat a filmmel 2016-os olasz Teljesen idegenek (Perfetti sconosciuti) is, amelyben egy vacsora során derül ki, hogy mennyire keveset tudhatunk azokról az emberekről, akikkel a legközelebbi kapcsolatban élünk. A két film módszere ugyan különböző, a kérdés mégis nagyon hasonló: vajon tényleg ismerjük-e azt, akivel együtt töltjük az életünket, vagy csak azt az embert ismerjük, akit évekkel korábban megismertünk, és akinek azóta már saját elképzeléseink alapján alakítottuk ki a helyét a fejünkben?
Három-négypercenként jön a meglepetés
A film egyik legnagyobb erőssége a ritmusa, hiszen kamaradarabhoz képest meglepően gyakran, három-négypercenként érkezik új felismerés, új titok vagy újabb csavar, amelyek képesek átértelmezni az előző jeleneteket. A rendezés ráadásul nem engedi, hogy a feszültség ugyanazon a szinten maradjon, mert a humor, a szexualitás, a kínos helyzetek és a drámai pillanatok folyamatosan váltják egymást, miközben a háttérzene is egyre erősebben jelzi, hogy a látszólag könnyed vacsora alatt valójában komoly érzelmi aknamező húzódik. A film közben rengeteg sztereotípia is lebomlik, hiszen a megfáradt férj, a kiégett feleség, a felszabadult szexterapeuta és a tökéletes szomszéd házaspár mind sokkal összetettebbé válik annál, mint amilyennek először látjuk őket. Ez azért fontos, mert a Meghívás végül nem arról beszél, hogy melyik életforma a helyes, a monogámia vagy a nyitott kapcsolat, a stabilitás vagy a szabadság, a család vagy az önmegvalósítás, hanem arról, hogy egyik életforma sem fogja helyettünk megoldani a problémáinkat.
Másoknak még rosszabb?
A filmben elhangzó „Nektek ennyi pénzetek van..?” és az „Olyan életed van, amiért mások ölni tudnának!” típusú mondatok azért ütnek nagyot, mert a Meghívás egyik fontos témája éppen az, hogy a külső körülmények és a belső elégedettség között korántsem létezik olyan egyszerű kapcsolat, mint ahogy azt hinni szeretnénk. Lehet valakinek pénze, szép otthona, családja és biztonsága, és ettől még lehet elveszett, miközben az is igaz, hogy a saját életünk nehézségeit nem oldja fel automatikusan az a felismerés, hogy másoknak még rosszabb. A film ezért nem akarja megmondani, hogyan kell boldognak lenni, inkább azt mutatja meg, milyen könnyen találunk valakit, akit hibáztathatunk azért, mert nem vagyunk azok, akik szerettünk volna lenni.
A Meghívás nem hibátlan film, hiszen néha túlságosan is ragaszkodik a trágár és szexuális humorhoz, és egy-egy felismerésnél érezhető, hogy a forgatókönyv talán túlságosan szeretné eljuttatni a nézőt egy bizonyos következtetésig, mégis működik benne valami nagyon emberi, mert a szexről, házasságról és féltékenységről beszélve valójában arról kérdez bennünket, hogy mennyire vagyunk képesek őszintén ránézni a saját életünkre.
A film végére az Oscar Wilde-idézet is másképpen hangzik, mint az elején, mert már nem egyszerűen a házasság ironikus kritikáját halljuk benne, hanem azt a figyelmeztetést, hogy egy kapcsolat sem tartható fenn pusztán megszokásból, és az sem várható el a másiktól, hogy folyamatosan biztosítsa számunkra azt az önbecsülést, amelyet saját magunkban nem tudunk megtalálni. A Meghívás talán éppen ezért több egy szexről szóló vígjátéknál, hiszen a káromkodások, a flörtök, a féltékenység, a vágy és a rengeteg meglepetés mögött négy olyan ember áll, akik valójában ugyanazt keresik: azt az érzést, hogy még mindig fontosak, még mindig kívánatosak, és még mindig van lehetőségük arra, hogy másképpen éljenek, mint ahogy eddig éltek.
A legfontosabb felismerés azonban az lehet, hogy egy új kapcsolat, egy új szexuális élmény vagy akár egy teljesen új élet sem oldja meg automatikusan azt, amit magunkban nem rendeztünk el, mert nem lehet másoktól elvárni azt, hogy boldoggá tegyenek bennünket. Talán ezért marad meg a film után leginkább az a gondolat, végül mindig magunk felé kell fordulnunk, saját magunkat megtalálnunk, és nem a másikat lecserélni.
Borítókép: The Invite (Sundance Film Festival)
Bejelentkezés