Teniszezni a Forma 1-es autópályán. Mitől jó a jó irodalom?

Az általam nem mellesleg szépíróként és irodalomkritikusként nagyra tartott Makai Máté úgy véli, hogy magasirodalom mint olyan nem létezik. Hogy csak jó vagy rossz irodalom van. Erről eszembe jutott egy ismerősöm, aki, ha megkérdezték tőle, hogy szereti-e a töltött káposztát, azt felelte: a JÓ töltött káposztát szereti. A ROSSZ töltött káposztát tehát – fontosnak vélte megjegyezni – nem szereti. Mondjuk, az odakozmált, elsózott töltött káposztát ki az isten szereti. Máté mintha a töltött káposztát magát tagadná. Csak jó és rossz ételek vannak szerinte. A töltött káposzta és a pacal között nincs különbség. Vagy aki azt mondja, hogy van, az válogatós sznob.

Képzeljünk el egy könyvtárost, vagy könyvesbolti eladót, aki a kezében egy George R. R. Martinnal meg egy Füst Milán naplójával áll a kezében. Valahogy mégiscsak érdemes talán kategorizálni a dolgokat. Nem rigorózusan, pedelluskodva, de azért léteznek válogatások, műfajok, értékelések, vagy kritikusok, hogy segítsék a tájékozódást, a keresést. Alkotáskor el lehet mosni a határokat, lehet kölcsönözni akkordokat más hangnemekből, meg persze fel lehet borítani az egész sakktáblát, elkezdeni teniszezni is a Forma 1-es autópályán, mikrotonális freejazzt tolni, mindent lehet, akár tagadni is lehet mindent, és letenni a hangszert. De attól, hogy gyurmázunk a formákkal, a kocka kocka, a gömb meg gömb marad, a C dúr pedig nem lesz E dúr, mert a kettő nem ugyanaz.

Kicsit zavarban vagyok egyébként, mert az internet szerint a magasirodalom az a szépirodalom, ami két alműfajra oszlik, ezek egyike a széles néprétegnek szánt szórakoztató irodalom, a másik pedig a kanonizált szépirodalom. A kanonizálás meg mintha azt jelentené, hogy valami jónak, avagy rossznak minősült hosszú távon.

Ha jól értem, Máténak a kanonizáció szempontjaival van baja. Azzal, hogy bizonyos művek eleve hátrányból indulnak, mert ponyvának minősülnek.

Túl azon, hogy borzasztóan nehéz nevek, művek említése nélkül vitatkozni, van átjárás ponyva és nem ponyva között, létezhet keveredés, lásd Tarantino, Hitchcock a filmművészetben, a Beatles a popzenében, Shakespeare az irodalomban. És az is lehet, hogy valaki magasművészetnek szánja a produkcióját, de valójában a kortársak popnak minősítik azt (el tudom képzelni, hogy Ákos vagy Havasi pl. ilyen előadók). Szerintem elismerésre méltó a törekvés, hogy magasabbra lőjünk, hogy megcélozzuk az örökkévalóságot, vagy a legmagasabb szintet, még ha a végeredmény más lesz is, mint az eredeti elképzelés, vagy egyenesen kudarc. És az is van, hogy valaki tudja, hogy néz ki egy kortárs műalkotás, és imitálja azt, vagy nem ismeri be a kudarcot, vagy nem lepleződik le, és fürdőzik a sznobok dicsfényében, vagy még ez sem, csak élethazugságban él. Dehát igen, csalók és kóklerek mindig is voltak, mindig is lesznek.

A Beatlesre talán senki nem emlékezne, ha leragadnak az amúgy zseniális I want to hold your hand-nél. Igen, léteznek azok, akik csak sznobságból lőnek felfelé, és vannak, akik meg „a pénz miatt” lefelé. Mindkettő szörnyű.

Ha valami könnyen érthető, olvasható nyelvezeten íródott, még lehet bonyolult, rétegzett, intelligens, lebilincselő, magas vagy mély (seregnyi példát lehetne hozni Paul Austertől kezdve Kehlmannon át), de szerintem az is van, mindezek mellett (amikben Máténak igazat adok), hogy attól még, hogy én nem értek valamit, nem feltétlen arról van szó, hogy eleve nincs értelme, hogy parasztvakító blöff, hogy csak lila köd. Lehet az én készülékemben a hiba, lehetek én a hülye. Hogy személyes példát mondjak: többször kellett például nekifutnom az Iskola a határon-nak is, mire úgymond átengedett, és el tudtam olvasni. És beleszerettem. Esterházyval is voltam így. Biztos kiabáltam már felháborodva, hogy mi ez. Más miért szereti? Biztosan nem is tetszik nekik, csak mondják. Nem volt igazam.

A Pancser Police vagy a Másnaposok című alkotásokhoz is kellett valami, hogy Luke Skywalkerként „meglássam bennük a jót”. Előbbi esetében egy lelkes rajongó, aki az edzőteremben kb. az anyja életére esküdött, hogy van annyira jó, mint a Dutyidili (még ha ez azért költői túlzás is, mert annyira semmi nem jó), vagy az utóbbi esetében pedig az adta meg a kellő motivációt, hogy a rendező rendezzen egy másik, zseniális filmet (Joker), amiről mindenki azt állította, hogy milyen király. Nekem mondjuk pont nem jött be annyira, de arra elég volt, hogy friss szemmel nézzem meg a vígjáték-trilógiáját. Mindegy.

A másik: lehet, hogy a körülrajongott szerzők a hájpoltságuk ellenére jók. Ez sem egyértelmű, legalábbis nekem nem volt az. Ha sok millióan rajonganak valamiért, attól az még nem lesz automatikusan szar, és a rajongók nem lesznek feltétlen legyek. De hogy bizonyos kor felett lelkesedhetek-e nem ironikusan Taylor Swiftért, vagy Azahriah-ért? Nem tudom. Ha elolvastam Nádast, és megértettem, ugyanazzal a szemmel nézem utána Richard Laymon műveit?

„Olvastam Krasznahorkait, Nádast, Hajnóczyt stb., és nem érzem, hogy az evolúció magasabb fokára kerültem volna általuk” – írta Zdenyák József. Sajnos erről meg a Hal neve: Wanda jut eszembe, amikor Kevin Kline karaktere, Otto folyton olvas, és egyetlen vágya, hogy okos legyen, illetve mániásan vadássza, hogy mikor nevezik hülyének. Nem azt mondom, hogy az evolúció magasabb fokára lehet kerülni jó könyvek elolvasása által. De ha valamilyen fejlődésben hiszek, akkor abban mindenképp, hogy bizonyos művekkel foglalkozunk, talán még akkor is, ha nem értünk belőlük egy büdös mukkot sem, akkor valamiféle változás csak tapasztalható, amit akár fejlődésnek is hívhatunk. És abban is hiszek, hogy bizonyos művek olvasásakor ez nem történik meg soha. Nem mindegy, hogy milyen könyveket olvasunk, mivel a Mein Kampf is egy könyv, ugye, és a harmincas évek Németországában nem volt analfabétizmus, szóval az olvasás sem csodafegyver önmagában, de ettől még a sötétség ellen nem tudok jobbat, mint az olvasottság, műveltség.

Vegyük az Idiocracy (Hülyék paradicsoma) című 2006-os filmet! A múltból a jövőbe kerülő főhős 2525-ben mondja: „There was a time when smart people were considered cool”, vagyis: volt idő, amikor okosnak lenni menő volt.

Miért ne együnk cukrot zöldségek helyett? Miért ne menjünk a kisebb ellenállás irányába? Miért együk meg a nagymamánk tökfőzelékét, ha ott a Meki. Hát, nehéz ezt elmondani, megindokolni a lázadó kamaszoknak, aki egykor én is voltam. Sok vitám volt anyukámmal ez ügyben. Anyukámmal, mindenkivel, a világgal. Kamaszként ugyanis faltam a fantasy, sci-fi, horror könyveket, filmeket. És nem igazán láttam különbséget Skandar Graun és Csutak között. Matula bácsi és Fényeskardú Sturm között. Kosztolányi és Stephen King között. Bizonyos értelemben most sem látok, de már zavarnak azok a mondatok, hogy „Na, ide a stukkert, hapsikám!” Főleg az olyan szituációk, amikben ezek a sablonmondatok elhangzanak. („Once you’re gone, you can never come back” – énekli Neil Young, de nyilván valami tök másra gondolt.)

Szerintem a magaskultúra mint kategória létezése nem kérdés, amennyiben ez azt jelenti, hogy az a legjobb az adott műfajban. Van olyan, hogy jó minőségű, sőt legjobb. Mindenben. Gitárban éppúgy, mint autóban, vagy hajlakkban. Az a kérdés, hogy mi tartozik oda és mi nem. Tévedés éppúgy létezik, mint átjárás. Bekerülhetnek a ligába könyvek, és kieshetnek onnan. A sznobfaktor, a marketing ereje nem lebecsülhető. De azt tagadni, hogy van létjogosultsága a válogatásnak, legalább a szándéknak, szerintem kukacoskodás, még ha nyilván elő is fordulhat, hogy az NBIII-ban futballozik egy Messinél jobb futballista, miért ne fordulhatna elő, bármi előfordulhat. Az is előfordulhat, hogy egy régi Galaktika-számban találunk kincsekre. Vagy beleszeretünk egy kevésbé jól sikerült, esetleg igénytelenebb alkotásba.

De magaskultúra is, kánon is létezik. Mint Máté írja: „Aligha lehetne például a mai – magukat szépíróknak tartó – szerzők műveit mondjuk Mikszáthéhoz vagy Móriczéhoz mérni. Ha megtennénk, nem okozna gondot a mai elitírók teljesítményét az elődökéhez képest hanyatlásnak nevezni.” Nem hiszem, hogy ilyen általánosságban ez mindenkire igaz volna, ha esetleg akad is olyan, akire igen. Mindenesetre az elmúlt száz év mindig is kitermelte a maga Móricz Zsigmondjait. Miért ne lehetne a maiak között is olyan, aki később átugorja a lécet.

Egyszer volt egy öt-hat órán át tartó vitám arról, hogy a Beatles jó zenekar-e, vagy sem, illetve, hogy hamisan énekelnek-e, vagy sem. Elképesztően fárasztó volt. Mert ugye persze kérdőjelezzünk meg mindent és bármit, illetve nem kell, hogy mindenkinek minden tetsszen. De van-e értelme belemenni, hogy jó-e Shakespeare vagy Bach. Van-e értelme kritizálni a naplementét? Ezeket a vitákat már lefolytattuk ezerszer (már úgy értem, nem én, hanem az emberiség). Shakespeare olyan, mint egy természeti jelenség. Beszélgethetünk róla, de meg nem történtté tenni már úgy sem leszünk képesek.

Amúgy azt is érdekesnek látom, amikor PhD-s, irodalmi ösztöndíjat nyert emberek ütik az elitizmust, és thrash-irodalmat akarnak gyártani. Ilyenkor eszembe jut, amikor Backstreet Boysra táncolnak a doktoranduszok, a magaskultúra papjai, persze ironikusan. Vagy amikor a csúcsesztéta bekuckózik a feleségével, hogy guilty pleasure-ként megnézzék a Pretty Womant. Nem olyan ez, mint mikor Gyurcsány Ferenc elment a vályogházba vidékre?

És még egy: ha saját jófejségünkön, nyitottságunkon borzongva olvassuk a Harry Pottert, az vajon nem rosszabb, mintha nem játszanánk meg magunkat, és inkább Susan Sontaggal vagy Kanttal foglalkoznánk?
 

Az ot.hu spontán kerekedett irodalom-vitájának további cikkei itt olvashatók:
Dr. Ratius írása
Makai Máté válaszcikke
Zdenyák József hozzászólása
és az ÖT kulturális beszélgetőműsora, a Csemegepult adása, ez adta a vita alapját