Olvastam Esterházyt, Krasznahorkait, de attól nem kerültem az evolúció magasabb fokára – válasz Dr. Ratiusnak

Nemrégiben érdekes vita alakult ki az ÖT.hu-n, amelyet Makai Máté Nincs olyan, hogy magaskultúra című cikke indított el, és Dr. Ratius is reagált rá. Ha reakciónak tekinthetjük azt, amikor az embernek nincsenek saját érvei és gondolatai, csupán tekintélyekhez dörgölődzve próbál érvényt szerezni magának.

Ha tüzetesebben megvizsgáljuk a szerző szövegét, szemet szúróan hiányoznak belőle az érvek. Dr. Ratius csak idézi De Benoist-t az értelmiségi szerepéről, de nem példázza azt.

Talán nem véletlenül.

Úgy tűnik, szerinte az értelmiségi feladata abban áll, hogy szó szerint visszamondja a bemagolt házi feladatot, és ex katedra dilettánsnak tünteti fel a – nála egyébként fiatalabb – ellenfelét. Ezzel szimbolikusan egyszersmind a következő generáción is rúg egy nagyot, ahelyett hogy segítené azt.

A hozzá nem értés azonban mindenekelőtt rá jellemző.

Noha Ratius a konzervatív úriember szalonkabátjában pózol, ez az öltöny igencsak bő rá. Szürke, és inkább hasonlít egy munkásőr zubbonyára vagy egy házmester kopott ballonkabátjára a századelőről.

Ratius a német Bildung valamiféle zavaros és vulgarizált talaján áll, amikor kultúráról és olvasásról van szó. Szerinte az olvasás nemesít, és lényegében azért jó, mert tanulunk belőle. Mindez jól hangzik, mint a jóemberkedések általában, csakhogy szerzőnk ezzel egy csapásra le is alacsonyítja az általa látszólag olyan nagyra tartott magaskultúrát, amivel a saját (?) észrevételeit is lenullázza.

Ratius szerint ugyanis a kultúrának végső soron funkciója van. Ezen belül pedig kiemelt szerepet kap az úgynevezett magaskultúra, amelyről azonban nem árulja el, hogy az tulajdonképpen miben is áll, így vitatkozni sem igazán lehet vele. El kellene hinnünk neki, és az általa megidézett szellemeknek, akikről köztudott, hogy tekintélyes szellemek, ezért nyilván igazuk is van.

Bár megidézi Adornót, aki baloldaliként is elszántan védelmezte a magasművészetet az utilitárius és egyéb redukciós kísérletektől, ezzel Ratius maga is a redukció és az instrumentalizálás ösvényére téved. A különbség közte és a Makainak tulajdonított redukció között, hogy Ratius végső soron a haszontalanság hasznosságát hirdeti az eladhatósággal és egyéb hasznosságokkal szemben.

Ratius szerint szenvedni hasznos és jó – ahogy egyébként a mazochisták szerint is –, mások szerint pedig nem. Szerzőnk persze ezzel ugyanúgy tárgyiasítja a kultúrát, mint akiktől jajveszékelve akarja megmenteni azt – csak éppen ellenkező előjellel.

Egy komoly gondolkodó számára azonban már az sem evidens, hogy egyáltalán beszélhetünk kortárs magaskultúráról és magasirodalomról. Vagy a magasirodalom mindig csak velünk élő örökség lehet, és így kizárólag a kanonikus életműveket foglalhatja magában. Esetleg a magasirodalom fogalma alá csupán bizonyos formák tartozhatnak.

Ez utóbbi azonban azt jelentené, hogy a magasirodalom mindenekelőtt formai kategória, mint ahogy azt Kukorelly és nagyjából az egész mai „magasirodalmi” kritika – és feltesszük, hogy a szerző is – gondolja. Ide tartozik a szövegiség szempontja is, amelyet aztán a többi aspektus fölé emelve, sémaként használva nagyjából meg is kapjuk a mai „komoly” irodalmat, amelyhez „komoly” állami díjak is dukálnak.

Ebből a megközelítésmódból viszont az is következik, hogy bizonyos művek így előre beszámított értékkel fognak rendelkezni, ahogy arra én is utaltam egy korábbi cikkemben (és esszékben itt és itt), és Makai is ezt pedzegeti. Az érték lényegében függetlenedik a konkrét műtől – a szempont előbb van, mint a tárgy. Tehát: a szempont az érték. De kinek a szempontjai ezek?

Jó doktorunk láthatólag nem rágódott ezeken a kérdéseken, noha előszeretettel leckézteti a másikat a műveltségét fitogtatva.

A művelődés azonban Ratius szerint is puszta tranzakció: azért érdemes Krasznahorkai körmondatait olvasni, mert a velük való küzdés során az olvasó nyer valamit. Persze nem szórakozást, hiszen az alantas, plebejus dolog, hanem annál valami mélyebb, lényegibb dolgot.

Hogy micsodát?

Nem kevesebbet, mint az emberi létet!

Nos, nekem van magyaros diplomám, olvastam Esterházyt, Krasznahorkait, Nádast, Hajnóczyt stb., és nem érzem, hogy az evolúció magasabb fokára kerültem volna általuk. Ha Ratius doktor azonban így vélekedik, ezt előre is megköszönöm. Ez persze aligha fog megtörténni, hiszen a felsorolt szerzőket negatívan ítélem meg, ami alighanem egy implicit szempont is Ratiusnál.

Mármint az, hogy a szerinte magaskultúrába sorolandó alkotásokról nem illik rosszat mondani. Aki rosszat mond rájuk, az nem lehet része a jó társaságnak, hiszen műveletlen és tudatlan.

Ahogy Makai fejéhez is odavágja, hogy félreérti az „olvasottság fogalmát” – mert ő ugye érti, azért idéz be minden keze ügyébe akadó könyvet –, ugyanezt vágná oda mindenki fejéhez, aki ócska sznobponyvának minősítené valamelyik kedvencét. Katarzist emleget, csakhogy katarzist át lehet élni egy krimi olvasásakor is, ennek okát pedig nem lehet puszta formai aspektusokra visszavezetni.

Lehet, hogy szerzőnk képes katarzist átélni lexikonok böngészése és kritikaolvasás közben is, de a többségnek ez nem okoz örömöt – ízlések és pofonok. Ratius abban is első, hogy ezeket a fogalmakat képes beledobálni ugyanabba a cikkbe. Merthogy beledobálja, és nem összefűzi és magyarázza őket.

Aligha hiheti bárki, hogy Esterházyt és Shakespeare-t ugyanúgy lehet élvezni, és ugyanúgy is kell olvasni őket. Ezt viszont el lehet mondani egy kortárs horrorregényről is, nem igaz? Akkor tehát máshogy megformált művek másfajta olvasási stratégiákat is kívánnak meg.

De akkor hol itt a közös pont, és mik a lényegi különbségek a „ponyva” és a „magasirodalom” között?

Miért kerül egy kalapba Esterházy Shakespeare-rel – akinél a maga korában vulgárisabb és népibb szerző egyébként kevés volt –, és egy másikba például A tűz és jég dala című fantasy regénysorozat? Anélkül hogy doktorunk valószínűleg akárcsak egyetlen sort is olvasott volna utóbbiból?

Az első kettő miért része az egyetemi curriculumoknak, a harmadik miért nem? (Ha egy pillanatra félretesszük, hogy George R. R. Martin amerikai író.) Esterházy ráadásul már életében is iskolai tananyag volt!

Megint csak: Miért?

Mert A tűz és jég dala borítója színes, a cselekménye pedig izgalmas? Mert a szerzője nem arról ír benne, hogy hogyan lett író? Tehát nem a semmi ragozásáról szól, hanem egy Shakespeare-t megidéző hatalmi harcról? Vagy mert nem így vannak központozva benne a párbeszédek, kérdeztem, hanem

– Így?

Ratius „lajtorjájának” tetején egyvalaki áll, és az ő maga. Nem a létezés magasabb fokát találjuk itt, hanem a fojtogató semmit, és benne őt, a teljesen esetleges és korlátozott műveltségével és szempontrendszerével, amelyet univerzális értékként próbál érvek nélkül rásózni az olvasóra. Aki pedig eltér az ő ízlésvilágától, az csak ne okoskodjon, hiszen nem is művelt ember. És hogy hol húzódnak a határok ember és ember, művelt és műveletlen között?

Azt majd Ratius kinyilatkoztatja a létra tetejéről.

Ki okoskodhat kultúráról és irodalomról? Hány diploma kell hozzá, és melyik egyetemtől? Kettő már elég? Vagy három? Doktori fokozat szükséges hozzá?

Noha Ratius roncstársadalomról beszél, ő maga példázza leginkább a szellemi roncsderbit nagyképűsködő, posztkomcsi, „ki mit tett le az asztalra” típusú cikkével. Egy roncstársadalomban a tekintély számít, a címek, a vezetéknév elé biggyeszthető rövidítések, a pöffeszkedés, a hivatkozások és a haverok – és nem az érvek.

Egy roncstársadalomnak pedig pontosan olyan megmondóemberekre futja, mint amilyen Ratius is.