Egy jiddis anarchista sláger különös története. Volt munkásmozgalmi dal, énekelték színházi társulatok, és játszották anarcho-punk-zenekarok is.

Hirtelen rettentő mumusként tűnik fel mindenfelé az anarchizmus. Anarchistáktól retteg a NER-média, anarchistákat vizionálnak a különféle politikusok, anarchisták („anarcho-feministák”) inzultálják az ingathatatlanul és radikálisan konformista kikiabálóembert

Ebben a világban túl sok mindenre van előre elkészített magyarázat.

A világvége kiváló árucikk. Nem csupán eladható, de saját keresletét is gerjeszteni tudja, így minél több világvégét adunk el, annál nagyobb lesz rá a kereslet.

Pride-anzix. Ez egy eléggé normális nap lehetett volna, egy átmenetileg és lokálisan kicsit normálisnak látszó országban. Nem görcsös, nem agresszív, inkább vidám, bár kissé vészjóslóan az. Volt benne némi erő, akarat. És rengeteg gúny. Tulajdonképpen semmi különös, és ez volt benne a legkülönösebb.

Az írók és a művek maradnak, a rendszerek, a masinéria aprócska, cserélhető, eldobható csavarjai mennek. Három történet: Mihail Bulgakov, Borisz Paszternak, Allen Ginsberg. Vannak dolgok a hatalmakon túl is. Sőt, igazán ott vannak a dolgok.

Trianon egy kastély. Sőt, kettő. Versailles-ban vannak, Párizs mellett. Trianon egy metonímia. Sok mindent jelenthet. Trianon százöt éve volt. Százöt év hosszú idő. Történt azóta egy és más. Persze előtte is. Trianon nem volt igazságos. A békeszerződések sosem azok. Hiszen a háborúk sem.

Két éve halt meg Tamás Gáspár Miklós. Emberi volt, sosem volt tökéletes. Vívódó volt, önmagával is küzdött, kérdései is voltak bőven, nem csupán válaszai. De gyűlölte a csinált ostobaságot, a szektás politikai vakhiteket, a képmutatást, a rendpárti beszűkültséget. Nem tisztelt semmiféle tekintélyt, igazából még magát sem. Tudott röhögni magán, és ez baromi fontos.

A mai magyar belpolitikai konstellációban a „nemzeti” narratíva marad az egyeduralkodó. Ez pedig egy olyan történelem nélküli társadalom kialakulásához vezet, amely elfogadja, hogy a NER örökkévaló, legfeljebb a hozzá kötődő arcok válthatók és cserélhetők.

Itt élünk Magyarországon, ki elkövetőként, ki áldozatként – a legtöbben mindkettőként egyszerre. De azért jóval többen vannak-vagyunk az áldozatok. Elkövetőségünknek leginkább a belenyugvásunkat tekinthetjük: hogy – még ha a darabot, a rendezőt, a színészi játékot és a büfé kínálatát kritizáljuk is – alapjában elfogadjuk a színpadot mit olyat, elhisszük, hogy azok a deszkák a világot jelentik, és más világ nem is lehetséges.