Az utcára vonuló hatalmas tömeg 2025 júniusának legfontosabb közéleti eseményévé emelte a végül Budapesti Büszkeség Napjaként megrendezett Pride-ot. Csakhogy az elmúlt egy-másfél hétben azért akadtak más honfitársaink is, akiknek alapvető jogait nem „csak” megkérdőjelezték, hanem le is húzták a vécén. Ők mégis sokkal kevesebb figyelmet kapnak.

Rácz Sándor, Pongrátz Gergely, Krassó György, az Inconnu Csoport. Róluk méltatlanul kevés szó esik, amikor 1989. június 16-ra, a Nagy Imre-újratemetésre emlékezünk.

Ennek az országnak mindenekelőtt nem a jelenlegi, és nem is egy új kormányra van szüksége. Hanem végre kormányzásra.

Az egész ország arról a kalapácsról beszél, amellyel egy tébolyult férfi megpróbálta meggyilkolni Jeszenszky Gézát. A volt külügyminiszter, Istennek hála, túlélte az aljas és gyáva orvtámadást. Csakhogy az a kalapács ott van a mi kezünkben is, és egyre féktelenebbül hadonászunk vele.

Elzász valami olyasmi, amivé Erdély, Délvidék, Felvidék vagy Kárpátalja válhatott volna egy sokkal szerencsésebb évszázad után sok-sok jómódú, kisimult arcú magyarral – akik már nem beszélnek magyarul. Útibeszámoló.

Orbán Viktor tihanyi beszédére annak elhangzása óta számos magyarázat született. Ezek alapvetően két lehetséges narratíva köré szövődnek. Az egyik vegytisztán cinikus, a másik bölcsen taktikus megfontolást lát az apátság ősi falai közt elhangzó meghökkentő szavak mögött.

Gyurcsány Ferenc távozásának nem az időpontja, hanem a módja igazán érdekes. Érdekes, rejtélyes, és nem igazán életszerű.

Nem értettem egyet azokkal, akik minden idők legnagyszerűbb pápájaként rajongtak érte. Mégis, az életemben regnáló egyházfők közül őt szerettem a legjobban.

Az EU lehet erősebb, mint ma, de világhatalommá nem válhat: a realitás ma az, hogy a „futottak még” kategóriába tartozzon. Erről és még sok minden másról is szó esik interjúnkban Demkó Attila biztonságpolitikussal, a John Lukács Intézet, Stratégiai Jövők Program vezetőjével.

A magyar politikát évtizedek óta kísérő szektariánus jelenségek 2024 végére a közvélemény nagy része felett átvették az uralmat, 2025 pedig rég nem látott politikai hisztériával indul. Nem lesz könnyű ebből kimaradni, de mégis meg kéne próbálni.

Az elmúlt hetekben a kormány által „gyermek-, illetve szuverenitásvédelminek” nevezett jogszabálytervezetek uralják a címlapokat. A Fidesznek ez is a fő célja velük, ám a pillanat minden áron uralásának ezúttal olyan ára lehet, amely mellett nem lehet egy legyintéssel elmenni.

Az USA és Oroszország jelenleg körvonalazódó alkuja egy új müncheni egyezmény, és ugyanoda is fog vezetni? Azért vizsgáljuk meg közelebbről ezt a kijelentést.

A Fidesz a nemzeti szuverenitást, Magyar Péter a kormányváltást félti a sajtótól, a szerkesztőségek pedig saját autonómiájukat a hatalomtól. Az olvasóról, hallgatóról, nézőről viszont alig beszélünk.

Mint anyaországi magyar, arra teszek kísérletet, hogy felvázoljam, mit jelent, mint jelenthet Trianon nekünk, akik a maradék országban születtünk és élünk.

Idén is megnyílt a magyar közélet pénzügyi kukkolója, nyilvánosságra hozták a parlamenti képviselők, kormánytagok és vezető állami tisztségviselők vagyonnyilatkozatait. Ahogyan a szexuális jellegű, úgy az anyagi természetű pornográfia is a mások magánéletébe való beleskelődés élményét adja.

Ahogyan az ehhez hasonló, sokakat érintő, tisztázatlan hátterű történések esetében lenni szokott, azonnal terjedni kezdtek a legkülönbözőbb elméletek a lehetséges tettesekről. Ez természetes. Ahogy ma Magyarországon az is, hogy a politikai szekták lelkes hívei és felkent papjai azonnal megtalálták a felelősöket.

25 éve léptünk be az új évezredbe, s ez a negyedszázad javarészt arról szólt, mekkorát tévedtünk az elején. A 2000-ben a nyilvánosság tereit szinte hézagmentesen kitöltő korszellem 2025-re elpárolgott. Nem megkérdőjeleződött, nem átalakult – megsemmisült.

Mi, akik a nyilvánosságban írunk és beszélünk, nem mondunk le az észérvekről, és azt reméljük, hogy azok, akik olvasnak és hallgatnak minket, nem mondanak le az észérvekre való igényről.