Az EU lehet erősebb, mint ma, de világhatalommá nem válhat: a realitás ma az, hogy a „futottak még” kategóriába tartozzon. Erről és még sok minden másról is szó esik interjúnkban Demkó Attila biztonságpolitikussal, a John Lukács Intézet, Stratégiai Jövők Program vezetőjével.

A magyar politikát évtizedek óta kísérő szektariánus jelenségek 2024 végére a közvélemény nagy része felett átvették az uralmat, 2025 pedig rég nem látott politikai hisztériával indul. Nem lesz könnyű ebből kimaradni, de mégis meg kéne próbálni.

Az elmúlt hetekben a kormány által „gyermek-, illetve szuverenitásvédelminek” nevezett jogszabálytervezetek uralják a címlapokat. A Fidesznek ez is a fő célja velük, ám a pillanat minden áron uralásának ezúttal olyan ára lehet, amely mellett nem lehet egy legyintéssel elmenni.

Az USA és Oroszország jelenleg körvonalazódó alkuja egy új müncheni egyezmény, és ugyanoda is fog vezetni? Azért vizsgáljuk meg közelebbről ezt a kijelentést.

A Fidesz a nemzeti szuverenitást, Magyar Péter a kormányváltást félti a sajtótól, a szerkesztőségek pedig saját autonómiájukat a hatalomtól. Az olvasóról, hallgatóról, nézőről viszont alig beszélünk.

Mint anyaországi magyar, arra teszek kísérletet, hogy felvázoljam, mit jelent, mint jelenthet Trianon nekünk, akik a maradék országban születtünk és élünk.

Idén is megnyílt a magyar közélet pénzügyi kukkolója, nyilvánosságra hozták a parlamenti képviselők, kormánytagok és vezető állami tisztségviselők vagyonnyilatkozatait. Ahogyan a szexuális jellegű, úgy az anyagi természetű pornográfia is a mások magánéletébe való beleskelődés élményét adja.

Ahogyan az ehhez hasonló, sokakat érintő, tisztázatlan hátterű történések esetében lenni szokott, azonnal terjedni kezdtek a legkülönbözőbb elméletek a lehetséges tettesekről. Ez természetes. Ahogy ma Magyarországon az is, hogy a politikai szekták lelkes hívei és felkent papjai azonnal megtalálták a felelősöket.

25 éve léptünk be az új évezredbe, s ez a negyedszázad javarészt arról szólt, mekkorát tévedtünk az elején. A 2000-ben a nyilvánosság tereit szinte hézagmentesen kitöltő korszellem 2025-re elpárolgott. Nem megkérdőjeleződött, nem átalakult – megsemmisült.

Mi, akik a nyilvánosságban írunk és beszélünk, nem mondunk le az észérvekről, és azt reméljük, hogy azok, akik olvasnak és hallgatnak minket, nem mondanak le az észérvekre való igényről.