Néhány napja arra vetemedtem, hogy a kultúrszlöm együgyű gyermekeként kritikát fogalmazzak meg az arisztrokratikus irodalmi kánonformálás tarthatatlanságáról, és arról, hogy az olvasóközönséggel és az újabb generációkkal szemben lenéző elit valójában a kultúra, jelen esetben az irodalom ellenében dolgozik.

Megtisztelő, de lesajnáló válaszcikkében Dr. Ratius, túl azon, hogy kapuőrszerepét demonstrálta és performanszával cikkem mindent mondatát visszaigazolta, sajnálatos módon nem értette meg a mondandómat. Bár tehette volna másképp, de az úgynevezett magasirodalmat egy rosszkedvű középiskolai irodalomtanár modorában, az „ezt illik” meg „azt illik” pedellusi hangvételével védelmezte meg, és kiosztotta nekem a körmöst. A diskurzushoz viszont, úgy érzem, érdemben nem szólt hozzá, és csak az évtizedek óta ismerős, az irodalomtanítás fontosságával kapcsolatos, bibliofil alapgondolatokat mondta fel újra.

Ratius a szövegem címében foglalt állításon (Nincs olyan, hogy magaskultúra) nem akart, vagy nem tudott túllépni, és bár a szövegolvasás komplex élményéről, az egyén fejlődésére, gondolkodására gyakorolt hatásáról érvelt, úgy tűnik, maga is szövegértelmezési gondokkal küszködik. De kritikája megfogalmazásakor mindenesetre elvi hibákat vétett.

A doktor urat „krédóm” és „jeremiádom” „chemtrail-megfejtők, jetikutatók, szcientológusok, genderaktivisták és laposföld-hívők” tevékenységére emlékeztette, és munkámat szerette volna egy legyintéssel elintézni, vagy – ahogy szavai sejtették – minimum a diplomámat szerette volna látni. És lehetséges, hogy valóban publikációs listával felvértezve és a bölcsészdiplomámat lobogtatva kellett volna az elefántcsonttoronyhoz járulnom, hogy azzal bizonygassam jártasságomat, és ne tűnjön úgy, mintha nem tudnám, mi fán terem a close reading, a tudatfolyamregény vagy az időmértékes verselés.

Ratius szerint az általam kifejtett vélemény a roncstársadalom kultúravesztett állapotának eredménye, melynek én minden kétséget kizáróan képviselője és fenntartója vagyok. Gondolatmenetével azonban éppen a vele egyívású, konzervatív tradicionalistáknak árt a leginkább, ugyanis a kánon védelmezőinek előíró és ezoterikus hozzáállásával valójában autoriterként jár el. Az autoritásnak azonban semmi keresnivalója a művészet közelében. És az én állításom erre vonatkozott. Ne mondja meg nekem senki, hogy mi a jó irodalom.

Ratius legnagyobb, ide kapcsolódó tévedése egy kultúrtörténeti téveszme. Ahogy írja, „művészetfilozófusaink között, akármerre nézünk, csakis elitistákat találunk”, majd Adornót hozza fel példaként, aki amellett kardoskodott, hogy „a kultúra értékei nem redukálhatóak társadalmi hasznosságra vagy népszerűségre”. Ezzel lehetne vitázni, de alapvetően a művészetfilozófia demokratikussága nem a redukálhatóságra vonatkozik.

A huszadik század két legnagyobb hatású, a...