Az első őszi hónap beköszöntével az aranyló napsugarak veszítenek erejükből, ám még bőven adnak elég meleget ahhoz, hogy jólesően végigtapogassák arcunkat, míg a szinte észrevétlenül rozsdabarnába hajló levelek alatt élvezzük az indián nyár áldásait – én pedig, miután megírtam a sokadik hasonló mondatot a magazinba, ahol civilben dolgozom, késő délutánonként az Írók Boltja felé veszem az irányt, hiszen folytatódik a Verstúladagolás projekt: 2025-ben elolvasok lehetőség szerint minden, magyar szerző által írt, most először publikált verset az összes irodalmi folyóiratban, illetve online kulturális portálon, és hónapról hónapra megpróbálom népszerűsíteni a kedvenceimet. Lásd a korábbi részek tartalmából: január–március; április; május–június; július–augusztus.
Eredetileg az volt a vízióm, hogy minden cikket valamilyen izgalmas problémafelvetéssel kezdek: trendeket figyelek meg és ismertetek. (Például nem gondoltam, hogy ennyivel kevesebb női költő publikál, mint férfi. Mondjuk 30-70 az arány. Ezt részben szabadkozásból írom, mert a szeptemberi ajánlóm elég fiús lesz.) Persze túlzás volt azt gondolni, hogy hónapról hónapra majd különösebb újdonságokra jövök rá. Sok különböző ízlésű szerző verseit olvasom egy bizonyos nívó felett nem radikálisan különböző ízlésű folyóiratokban. Végül is ez így van rendjén. A vers – szerintem legalábbis – alapvetően egy ajánlat: olvasóként bepillanthatunk egy-egy, a magunkétól eltérő absztrahálási logikába, közelebb kerülhetünk ahhoz, hogy egy másik ember – a szerző – mit talál érdekesnek a világban, és hogyan mutatja meg azt. Nagyon túlbecsüljük a ragyogóan eredeti tehetségek számát, ha azt gondoljuk, hogy annak, ami akár csak egy kicsit is érdekes és – ugyanakkor! – önazonos, ne lenne helye bármelyik magyar irodalmi folyóiratban. Nem is elvárható tehát, hogy esztétikai értelemben különösebben felprofilozhatók legyenek ezek a lapok, más szempontból viszont nagyon is lehet, lehetne karaktert mutatni, ahogy többen meg is teszik azt. A közönség- és közösségépítés nagyszerű példája volt anno a Hévíz bográcsozással egybekötött lapszámbemutató-sorozata, és örömmel látom, hogy mintha hasonló vonalat követne az idén megújult Életünk is, amelynek ezúton is sok sikert kívánok.
No de az éjfél magasságában asztalra csapó költő barátokkal szólva: vissza a lényegre – a versekre! Idén szeptemberben 567-et olvastam el belőlük, az alábbi folyóiratokban és online portálokon: Alföld, Élet és Irodalom, Életünk, Entropláza, Forrás, Helikon, Hitel, Irodalmi Jelen, Irodalmi Szemle, Irodalmi Szemle online, Jelenkor, Kaleidoszkóp, Kalligram, Kortárs, Kulter, Liget, Litera, Magyar Napló, Mozgó Világ, Napút, Népszava, Palócföld, Pannon Tükör, Parnasszus, Somogy, Székelyföld, Szépirodalmi Figyelő, Szifonline, Tiszatáj, Tiszatáj online, Új Forrás, Új Írás, Újvárad, Vár Ucca, Vigilia. Kimaradt a Magyar Kultúra, a Magyar Műhely és a Tempevölgy aktuális száma, ezeket majd a következőhöz csapom.
***
Fekete Vince sodró lendületű, È pericoloso sporgersi!, illetve Stummer Attila egyszerre bizarr és megható „És eltemették…” című versei mellett a nyitó darab, Peer Krisztián Naphimnusz című verse emelkedik ki számomra a mértékadó Jelenkor szeptemberi lapszámából. Először is azzal ragad meg, hogy milyen érzékien ábrázol valamit, ami egyszerűen csak jó, tehát nem épp szokványos irodalmi téma – a napozás aktusát. És Peernél a napozás tényleg aktusszámba megy:
„Anyámról lassan havonta szednek le egy basaliomát,
mégsem bánt meg egyetlen boldogságig kiürült pillanatot sem,
amit alattad tölthetett, hanyatt.
Anyám ötvenes, százas faktorú krémekkel bebalzsamozva,
kétrészes fürdőruhában
még mindig képes a boldogságra,
áldalak érte.
Másszák a hangyák, nem zavarja,
rátapad a homok, a törülközőminta, csiklandja a gyep,
szemébe folyik homloka verejtéke –
jóleső érzéssel tölti el minden,
amíg megviselt testének tág fókuszú objektíve rád mutat.”
Aztán persze bonyolódik a dolog, és kiderül, hogy a vers megszólítottja, ez a buja szerető és ősapa és nagybetűs istenség a maga „sejtszaporító” sugaraival – milyen szép a kettősség, ami a szóban rejlik! – korántsem tekinti örökérvényűnek az emberrel való kapcsolatát. Tőle aztán mind megdögölhetünk. Sőt, valójában egyenesen ebben mesterkedik!
„Miért vagyunk útban a Napnak,
az újaknak kell a hely?”
– kiált fel a versbeszélő, akit egyszerre ejt kétségbe és nyugtat meg a napsütés, az élet törvényszerűsége. Jól áll neki ez a kicsit archaikus, kicsit petris hangütés. Peer Krisztián Pazarlás című kötete – amelynek címe is ebből a versből származik – éppen a napokban jelent meg a Simon Márton által alapított, független Okapi kiadónál, így hát nem váratlan, hogy a költő számos további versét olvashatjuk különböző platformokon az ősz eleji időszakban. Rám a fentin kívül az Élet és Irodalom-beli Deszkatűz tette a legmélyebb benyomást, illetve a Szifonline-on megjelent Levél szerkesztőmnek című szöveg. Végre nem a szóismétlést elkerülése végett írok szöveget, ugyanis egyáltalán nem vagyok meggyőződve róla, hogy ez utóbbi valóban vers volna, de mindenképp izgalmas bepillantást enged egy alkotói műhelybe, illetve hát a frissen megjelent kötet is alaposan elbizonytalanítja az olvasót, hol húzódnak pontosan a líra határai.
***
A korábban már sokat dicsért Szifonline-on két további költemény (!) mozgatott meg: az egyik Bán-Horváth Veronika letisztult szerelmes – vagy inkább így gondolok rá: – bizalomverse, a Tiszta lap, a másik a Kollár Árpád által írt Hazafias vers a purhabról. Kollárról egyébként általánosságban is elmondható, hogy nagyon érzékenyen ír ember és közösség, ember és táj – ember és hazája – viszonyáról, mint például a tavasszal nagyot futó, épp az ÖTön megjelent Trianon az nem egy ház című szövegében, amit én akkor publicisztikának gondoltam (ezért nem szemléztem), de helyet kapott a szerző Nád című friss verseskötetében is.
Markó Béla magas színvonalú gondolati költeményeit is méltattam korábban – most újabb darabokat olvashatunk tőle Szavatossági idő és Pillepalackok címmel a Mozgó Világban, illetve az Újváradban. A harmincéves fennállását ünneplő Parnasszus jubileumi, 2025/3-as lapszáma is tartogat érdekességeket – elsősorban Kukorelly Endre Semmit sem túlságosan című, a görög mitológia sztorijait mintha csak véletlenszerűen szemléző, azokon keresztül a költészet működését tematizáló versére gondolok, valamint Székely Szabolcs mantrájára, a Lerombolni, elszaladnira – neki egyébként az Alföldben is jelent meg egy kiváló verse Attól fél, hogy untat címmel.
A Pannon Tükör 2025/3-as és 2025/4-es számai szinte egyszerre érkeztek meg a nyomdából, és mindkettőben találtam egy-egy rendkívül emlékezetes szöveget: előbbiben Kollár-Klemencz László Só című prózaversét, amely egy tízéveskori, látszólag jelentéktelen, mégis felnövésértékű epizódot bont ki. Figyelemre méltó, ahogyan a szerző a mindentudó elbeszélő és a főszereplő kisfiú nézőpontját, illetve a történetmesélés és a költői sűrítés eszközeit váltogatja – közelít, távolít, tempót vált, és végig intenzív feszültséget tart fenn, miközben egy kiborult sótartó hétoldalas történetéről van szó.
A másik nagy élményem Kulin Borbála Népdalra című verse a 4-es lapszámból.
„édesanyám kicsiny halma
a pomázi domboldalba’
nincsen rózsa a sírjára
nincsen fája
nem vöröslik nem szúr végre
már a lába”
Így indul – valóban népdalimitáció, egyszerre szomorkás és ironikusan profán, az embernek kedve támad dúdolni magában. A teljes szöveg mindössze négy, hasonló regiszterben és minőségben megírt szakaszból áll – kivéve a harmadik strófát, amely egyetlen motívumával is hihetetlenül elmélyíti a verset:
„fiókomban a fogsora
kérdik minek tettem oda
nem dobhatom a szemétbe
azt nem lehet
ezen keresztül mondta ki
a nevemet”
Tulajdonképpen előnyére válik a versnek, hogy végig csak elég jó – egyetlen pillanat erejéig viszont egyensen hidegrázós. Így valahogy még tragikusabb: mintha egy véletlenül elejtett vallomás lenne.
Nem hagyott hidegen továbbá Deres Kornélia Műveletek a természet rendje ellen című, a hideg orvosi műszer és az emberi test (lélek) találkozásának iszonyatát feldolgozó verse a Népszavában, ahogy Villányi László Tolnai Ottó emlékének ajánlott, egyszerűségében is megkapó költeménye, a Mi volt a legszebb sem – utóbbi az Alföldben jelent meg. Szépnek tartom Demeter Arnold Magam sem tudom című versét a Székelyföldben, melyben a beszélő a halál különböző módjaival való gyerekkori találkozását eleveníti fel, és szeretem Ármos Lóránd a Helikon 17. számában megjelent Feri nagyapám a stonewallingról olvas című sallangmentes versének szomorkás humorát is. A Palócföld lírablokkjából Kocsis Klára helyenként meghökkentő képzettársításokkal operáló rímes költeményét, A mellőzöttség okairólt találtam érdekesnek.
***
Végezetül két izgalmas, szerkezetileg hasonló vers, amelyekkel kapcsolatban az a gyanúm, hogy lehetnének akár még élesebbek is. Az egyik Kormányos Ákos – ahogy a cím is erre játszik rá – kordokumentum-értékű szövege a Literáról. A 06. 09. 25. Vajdaság tulajdonképpen a beszélő (lejegyző?) tudatába beszüremkedő belföldi híradófoszlányok egymásutánja:
„gondolataikat megosztották a szabadságról és felelősségvállalásról
több polgár és rendőr is megsérült
a belügyminisztérium jelezte
megtartották az ötödik családi napot
a család a legfontosabb értékünk
az épületben kikapcsolták a szellőztetőrendszert és a világítást is”
Majd – mintha telítődne az agy, és nem maradna hely több információnak – háromszor ez a sor következik: „a rendőrség továbbra is jelen van”. Innentől a foszlányok egymásba mosódnak:
„brutalitásba torkollt a levelező szak
megtartották az ötödik gyűlöletbeszédet
a gyűlöletbeszéd páncélautóval vonult be a család
több polgár is páncélautóval vonult be
a felelősség páncélautóval vonult be”
Erre szokták azt mondani: fontos szöveg. Jól is van megírva. Talán csak a pedánsan logikus-példázatos szerkezet zavar egy kicsit. Túl könnyű levezetni: így mérgezi meg a gondolatainkat, a nyelvünket a propaganda, mintha egy véget nem érő rémálomba csöppennénk, ahol minden motívumnak azonos súlya van. Kell egyáltalán az első szakasz? – vetem fel. Vagy ha észrevétlenebbül folynának egymásba…?
Ilyesmiken gondolkodtam olvasás után, és hasonló dilemmáim voltak Stummer Attila Karantén című, szintén egy jól behatárolható korszakot megörökítő versével kapcsolatban is, amely az Irodalmi Szemle szeptemberi számában jelent meg – idén ősztől a folyóirat online verziója 1 euróért vásárolható meg.
Stummert is a beszűkült észlelés érdekli – ahogyan a beszélő kényszeresen rögzíti az „első számú látványossággá” előlépő szemközti házat és a lakásokban végbemenő eseményeket, majd egy ponton túl, éppen ahogy Kormányosnál, az egyes részletekhez tartozó szavak összekeverednek egymással. Csakhogy a Karanténban éppen hogy az első, „normális” szakasz a jóval érdekesebb – a más kontextusban bizonyára jelentéktelen impulzusok felértékelődése és sorsszerű mintázatba rendeződése, ami önmagában is érzékletes képet fest a bezártság tébolyáról. Ehhez képest az utána következő motívumremix már kissé kitett illusztrációnak hat.
Jó olvasást kívánok mindenkinek, folyt. köv. év vége felé az október–novemberi adaggal.
Borítókép: illusztráció, ősz a Zempléni-hegységben / fotó:Wikipedia
Bejelentkezés