Kedves olvasók, sokan kérdeztétek (ketten), hogy állok a Verstúladagolás projekttel. Nyilván nem jól, hiszen eltelt a június, sőt a fél július is – hamar kudarcot vallott eredeti elhatározásom, miszerint hónapról hónapra tisztességesen megírom majd beígért kis ajánlómat. Meló után csörög a telefon, meg kéne inni egy sört, nem jó, nyolcig fusizom, azaz a Szabó Ervinben vadászom a friss folyóiratszámokat – csókolom, megjött esetleg a nyári Eső? Aztán döbbenten látom, hogy a könyvtár is bezárt a nyárra – jó pihenést! –, marad az ismerős szerkesztők zaklatása: ugyan küldjék már el pdf-ben a legújabb anyagot ehhez a hihetetlenül fontos misszióhoz. Na meg az Írók Boltja, ahol estéről estére megtekintheti bárki, ahogy az embernagyságú Agriával és társaival viaskodom, végül lesütött tekintettel kikérem az Életünket a raktárból. (Mindenki pontosan tudja, hogy nem fogom megvenni.) Zárás előtt pedig felfedezem a 253., sosem látott folyóiratot is, ami ráadásul te-le van ver-sek-kel, hogy rohadjon meg.
Gyors összefoglaló azoknak, akik nem találkoztak a tárgyban megjelent korábbi cikkeimmel, azaz a január–márciusi és az áprilisi szemlével: tettem egy fogadalmat, miszerint egy éven át elolvasok minden, magyar szerző által írt, most először publikált verset az összes irodalmi folyóiratban és online kulturális portálon, és hónapról hónapra megpróbálom népszerűsíteni a kedvenceimet. Ez persze nagy-nagy baromság volt, látom ám fél év távlatából, micsoda hübrisz – elolvasni mindent, minek!? Hiszen aki bennfentes, az egy csomó lapról tudja, hogy kuka – hozzávetőleg nem ugyanazokat emelném ki akkor is, ha csak a krémet olvasnám? Na jó, de mocorgott bennem a kisördög, elvégre nem vagyok valami hű de elégedett a kortárs irodalmi kánonnal. Értsd jól ennek az elmarasztalásnak a mélységét: nahát, nem az tetszik a kritikusnak, antológiaszerkesztőnek stb., ami nekem! Mi van, ha eltitkolják előlem a nagy fogásokat? Úgyhogy vagy rendesen, vagy sehogy: ugrom egy bombát a magyar líra brutális víztömegébe – a Tisza sem a Csendes-óceán, de azért bőven bele lehet fulladni –, és megpróbálom felkutatni benne a legszebb halacskákat, miközben úszom az árral (szemben). Gondoltam anno, nem győzöm hangsúlyozni, munkanélküliként. De hát túl vagyok a felén, innen már csicska, aki abbahagyja. Meg hátha valakit érdekel. (Mondjuk a kiemelt szerzőket.)
No de ezzel be is fejeztem a személyes napló-, avagy hisztériablokkot, jöjjön a lényeg.
A statisztikák szerelmesei – azaz például a magam – kedvéért rögzítsük: a május–júniusi időszakban összesen 1175 magyar verset olvastam el az alábbi platformokon: Ambroozia, Agria, Alföld, Apokrif Online, Art7, Bárka, Credo, Élet és Irodalom, Életünk, Entropláza, Eső, Forrás, Helikon, Híd, Hitel, Irodalmi Jelen, Irodalmi Szemle, Irodalmi Szemle online, Jelenkor, Kaleidoszkóp, Korunk, Kortárs, KULTer, Látó, Liget, Litera, Magyar Kultúra, Mozgó Világ, Műhely, Napút, Népszava, Nincs Online, Opus, Palócföld, Pannon Tükör, Pannonhalmi Szemle, SiópArt, Somogy, Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemle, Székelyföld, Szépirodalmi Figyelő, SZIFonline, Tempevölgy, Tiszatáj, Tiszatáj online, Új Írás, Új Forrás, Újvárad, Vigilia. Nem jutottam hozzá a Magyar Napló májusi, júniusi, illetve a Híd legfrisebb lapszámához, ezeket majd a következő szemléhez csapom.
***
Azért Szondy-Adorján György Emlék című versét emelem ki elsőként – de egyébként is ezt tartom az egyik, ha nem a legjobbnak az elmúlt két hónapból –, mert jó példa arra, hogy valamiféle személyes hozadéka mégiscsak van ennek a mindent olvasásnak. Bevallom, ha januárban meg kellett volna tippelnem, mely lapok lírarovatát találom majd a legszínvonalasabbnak, eszembe sem jutott volna a Hitel, amely egész évben abszolút pozitív csalódást jelent – a májusi lapszámban is élvezettel olvastam mindegyik megjelent verset. A legnagyobb hatást a csíkszeredai szerző második szövege tette rám, akinek munkásságával szintén most találkoztam először – be is szerzem Másik szememben a vessző című kötetét.
Az Emlék cselekménye meglehetősen röviden összefoglalható: egy nő szatyrokkal a kezében hazafelé tart a boltból. A konyhába menet elhalad az udvaron szaladgáló gyerek és a díványon szunyókáló férfi mellett, majd főzni kezd. Akárhogy fűszerezi az ételt, vagy túl savanyú lesz, vagy túl édes, míg egy hirtelen ötlettől vezérelve néhány szem keserű olajbogyót szór az edénybe – és végül mindet beleszórja. Ennyi. És közben mintha a Paradicsom elvesztésének fájdalmáról szólna az egész – az egykori idill iránti sóvárgásról, amely már csak egy megbízhatatlan emlékfoszlány az édes-savanyú, örökös jelenből visszanézve. Ez a sóvárgás itatja át a banálisan egyszerű eseménysorozat minden részletét:
„a visszaút kérgesedő nyomait keresi
a sárban, szatyrát időnként másik kezébe
átveszi, így szédeleg, annak súlyába
csimpaszkodva egyensúlyoz az úton,
a férfi a díványon alszik, a tévében »Az
igazi csoda« ismétlését adják, és hasztalan
próbálja lecsüngő kezét olykor a hasához
emelni, mindegyre visszahull az, ahonnét
indult, légzése szaggatott, arca terhelt,
nem szabadna kilesnünk az álmát”
És nagyon szép a keretes szerkezet, amely a magasabb szférákba utalja ezt az állandó kielégületlenséget, elvágyódást – onnan csap le egy-egy óvatlan pillanatban azokra, akik fogékonyak rá. És akit megfertőz, az… Hát, az pillanatnyi őrületében elrontja a vacsorát.
Ha már általánosságban dicsértem a Hitelt, megteszem ezt a SzifOnline-nal is, amely szerintem idén a legszínvonalasabb lírát közli az online portálok közül. Érzékletes, finom humorral megírt vers például a platformon Korsós Gergő Medúzanézegetése, amelynek kisfiúnézőpontjából a társadalmi különbségek – vagy a gyerek- és felnőttkor partjai? – véglegesen áthidalhatatlannak tűnnek. Megmosolyogom és átérzem ezt a kedvesen naiv, gyermeki pesszimizmust – felnőttként tudjuk, hogy eljön az idő, mikor már megkaphatjuk a vágyott gyümölcsöstálat, de mindig lesz valami még fontosabb, ami soha nem fog járni nekünk. És szerettem ugyanitt Martzy Réka lányok című versét is, ahogy szeretek minden jó genderfókuszú szöveget, ami valami meglepőt, mégis magától értetődően jellemzőt tud felvillantani azzal kapcsolatban, mit jelent (kis)lánynak vagy (kis)fiúnak vagy lenni.
Izgalmas vers a Szőcs Petra által írt A cseléd energiája a Pannonhalmi Szemle 2025/1-es számából. Egyszerre rejtélyes és hétköznapi az alapszituáció: a beszélő felhívja halott nagyapja számát, mire egykori cselédjük veszi fel neki a telefont –
„(...) reméltem,
hogy valami jó sül ki a dologból.”
Meghökkentő a zárlatként szolgáló karakterrajz is, amely arra késztet, hogy átértékeljük az addig olvasottakat – de éppen azzal teremt feszültséget, hogy nem ad világos megoldókulcsot hozzá:
„Egyszer azt mondtam a háta mögött, hogy cseléd,
és azóta utált,
a szüleim szemtől szembe mondták,
és őket szerette”
A Jelenkor júniusi lapszámában Toroczkay András Kik ezek az emberek a képeken című verse hívott újraolvasásra. Pedig hosszú és látszólag magánérdekű szövegről van szó – vagyis hát éppen ezt a problémát járja körül: mi közünk van mások emlékeihez, és mi vajon mit hagyunk magunk után? A beszélő régi, családi (kötődésű) fényképeket kommentál, eltöpreng, felidéz ezt-azt. Prózai, naplószerű, néhol szinte esetlenül csengő hangot üt meg, de ez nem válik a szöveg kárára – egyfajta valós idejű tudatfolyamnak tetszik. A szerzőnek egyébként az Eső 2025/2. számában is jelent meg egy hasonló témájú verse, a Visszapillantó tükör. Maradok a szolnoki lapnál – nem először figyelem meg, milyen finom, érzékletes hasonlatokkal dolgozik Izsó Zita, ezúttal a Libikóka kapcsán. És nem lehet figyelmen kívül hagyni Molnár H. Magor a családon belüli erőszak legmélyebb bugyrait is vérfagyasztó tárgyilagossággal elbeszélő nagyversét sem, amely az Elégia címet viseli. Így zárul:
„(...) Egyik versemben meggyászolom,
hogy még mindig él, mire ő beperel, és öt éven át,
a haláláig nem beszél velem. Szabad lettem.
Most harmincéves vagyok, ő hetven. Nélkülem
jött el érte a gégerák, s a szövődmény, a nemlét.
Ott fekszik a boncasztalon. Kivágták a nyelvét.”
És még néhány nehéz költemény. Benkő Imola Orsolya Levél apámnak című verse a Népszava irodalmi mellékletében – szintén búcsúvers, más érzelmi töltettel. Szegedi Csilla ambiciózus, mintegy a gyerekkor teljes hagyatékát leltárazó, a SiópArt 25/2. számában megjelent versciklusából a Piave című darabot emelném ki. A jól sikerült kortárs istenes vagy filozófiai hangoltságú vers ritkaságszámba megy; előbbi kategóriába tartozik Bánki Éva Megmozdul, utóbbiba Farkas Wellmann Endre A cselekvés tisztasága című szövege – egyik a Napút portálon, a másik az Irodalmi Jelen májusi számában jelent meg. Szintén nem könnyű feladat érvényes parafrázist írni klasszikusokhoz – a Kortárs folyóirat májusi számában a Turczi István által publikált Rom érzésem szerint méltó továbbírása Federico García Lorca azonos című költeményének.
Ahogyan nagy vállalás „kis verset” írni is – egyetlen apró ötletre felhúzni egy nyúlfarknyi szöveget, és bízni benne, hogy valamiért kitűnik majd a – mondhatom, tényleg – végtelen szövegdömpingből. Két ilyen élményem volt: az egyik Horváth Imre Olivér láncreakció című, az Irodalmi Szemle online-on megjelent verse, amely egy groteszk húzással a közeledő orgazmus és a természeti katasztrófa képeit montírozza egymásra, bizarr, fülbemászó mondókát alkotva ezzel. A másik pedig Györe Balázs a fertőző című szövege a Literáról – ahogy villanásnyi, furcsa asszociációkkal eleveníti meg a kórházi „nyűg nyugalmát”, például a zárlatban:
„folyamatos bélhangok
nem lehet velük beszélni”
Apropó, Litera: itt publikálták a középiskolásoknak szóló Reunion 2025 pályázat díjazott darabjait – ezek közül különösen az első helyezést megérdemelten elnyerő Agóts Mátyás szakadni haza című versét ajánlom. Amely egyébiránt részben egy Domonkos István-parafrázis – a vajdasági költő emlékének a Híd folyóirat szentelt hivatalosan január–februárra datált duplaszámot. A Jelenkor májusi kiadványa pedig a térség másik nagy költőjére, Tolnai Ottóra emlékezik. Mindkét lapszám lírarovata tartalmasnak, színvonalasnak bizonyult – és talán valamivel közelebb kerültem általuk az elbúcsúztatott alkotók munkásságához is.
Végül néhány szerző, akiknek a friss megjelenéseit mindig szívesen olvasom. A Helikon 2025/12-es lapszámát elsősorban Fekete Vince versciklusáért érdemes kézbe venni. Tóth Krisztina, Petőcz András és Demény Péter is három-három verssel jelentkezett az Alföld 2025/5., 2025/6., illetve az Újvárad 2025/4–5. számában – az egyes szövegek külön-külön is nagyszerűek, de egységként olvasva tovább erősítik egymást. Borsik Miklós és Nyilas Atilla költészetével pedig ambivalens a viszonyom, de eszembe sem jutna felületesen átfutni a verseiket – előbbitől A világ legkönnyebb expandere és a „Te csőcselék vagy, én meg söpredék” (Élet és Irodalom, LXIX./19.), utóbbitól a Zene kazettákra és tűzhajra (Új Írás, 2025/5.) is kimondottan jól sikerült szöveg.
Jó felfedezést, jó olvasást kívánok!
Borítókép: Illusztráció. Halak / fotó: Daniel Dorko / Hans Lucas / Hans Lucas via AFP
Bejelentkezés