„Szerinted melyik irodalmi folyóiratnak érdemes verset küldeni?” Aktívan publikáló költőként ezt a kérdést viszonylag gyakran felteszik pályakezdő ismerőseim.

„Szerinted melyik irodalmi folyóiratot érdemes olvasni?” Ezt viszont szinte soha.

Ha nem vagy sem költő, sem irodalmár, kedves olvasó (mint az statisztikai alapon valószínűsíthető), akkor könnyen elképzelhető az is (sőt, statisztikai alapon szintén valószínűsíthető), hogy ez idáig egyáltalán nem olvastál még irodalmi folyóiratokat. Le a kalappal a nyitottságod előtt, hogyha tévedek! Hiszen még mi, szerzők is alig ismerjük a nem magunkkal kapcsolatos tartalmukat! (Azaz bocsánat, mostantól a magam nevében beszélek.)

Pedig többnyire olcsón, praktikusan hozzáférhetőek: az online irodalmi portálok mellett a legtöbb print folyóirat is néhány hónap után, némelyiké pedig azonnal elérhetővé válik a neten. Egy 1950 forintos havi Szófa-előfizetéssel csomó további olvasható közülük. Az Írók Boltjában és a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban (ahol 400 forint az éves olvasójegy) mindegyik megtalálható – de jó részük a megyei, városi, kisvárosi könyvtárakban is ott van.

Ezzel együtt eddig nem feltétlenül adta magát, hogy az engem alapból érdeklő szerzők könyvei helyett hónapról hónapra random (vagy tematikus) válogatásokat vegyek kézbe. De azért mégis, na! Az elmúlt tizenkét évben publikáltam vagy harminc fórumon. Ekkora bunkó lennék, hogy kis túlzással azt sem tudom, mi köztük a különbség azon túl, hogy jó ízlésűek-e a szerkesztők? (Azaz, hogy közölnek-e. Félig viccelek. Hogy kapok-e például inspiráló, okos észrevételeket tőlük.) Vagy hogy átlagosan hány nap alatt válaszolnak az emailemre, felkerülnek-e a szövegek az online térbe, van-e honorárium, külön postára kell-e adnom a számlát. Persze, ezek is fontos, praktikus szempontok, de ideje nyitni a kollegialitás felé! – gondoltam egy napsütéses (?) márciusi napon tettvágytól égve és kissé elfáradva a munkakeresésben.

Így született meg a Verstúladagolás projekt gondolata. Egyszerű a koncepció: kompenzálom eddigi mulasztásomat, és 2025-ben elolvasok minden magyar szerző által írt, most először publikált verset az összes folyóiratban és online kulturális portálon. Legalábbis erre törekszem, illetve szigorúan erre törekedtem az első három hónapban – áprilistól egy picit kénytelen leszek szelektálni, mert ennyi szabadidőm remélhetőleg nem lesz, és a mazochizmusnak is van határa. Ezen a ponton viszont beszüntetem az önsajnáltatást. A tanulság ugyanis végső soron az, hogy folyóiratokat olvasni (többnyire) jó. Törzsasztalt nyitni a könyvtárban. Új szerzőket felfedezni. Időnként meglepődni. Meghatódni. Szörnyülködni. Arról gondolkodni, mi tetszik és miért. Érdek nélkül kalandozni a szövegdzsungelben.

***

A január 1. és március 31. között megjelent versekkel a következő folyóiratokban, illetve kulturális portálokon találkoztam: A hetedik, A Vörös Postakocsi online, Alföld, Ambroozia, Apokrif online, Art7, Bárka, Confessio, Élet és Irodalom, Entropláza, Ezredvég, Forrás, Helikon, Hitel, Holdkatlan, Irodalmi Jelen, Irodalmi Szemle, Irodalmi Szemle online, Jelenkor, Korunk, Kortárs, KULTer, Látó, Liget, Litera, Magyar Múzsa, Magyar Napló, Mozgó Világ, Napút, Népszava, Nincs online, Opus, Országút, Pannon Tükör, Parnasszus, Székelyföld, Szépirodalmi Figyelő, Szifonline, Tiszatáj, Tiszatáj online, Új Forrás, ÚjNautilus, Újvárad, Vigilia, valamint hozzácsaptam A Vörös Postakocsi, a Műhely és a Szkholion hivatalosan tavalyra datált, de idén megjelent lapszámaiban közölt lírát. (Ha tudsz olyanról, ami kimaradt, írd meg kommentben!)

És olvastam volna még ezeket is: 2000, Agria, Apokrif, Credo, Csillagszálló, Eső, Helyőrség, Hévíz, Híd, Irodalmi Magazin, Irodalomismeret, Kalligram, Literatura, Műút, Palócföld, Pannonhalmi Szemle, Prae, SiópArt, Spanyolnátha, Tempevölgy, Vár Ucca, Zempléni Múzsa, zEtna, csakhogy nem találtam idei megjelenést március végéig bezárólag, vagy mert ritkábban megjelenő lapokról van szó, vagy mert – és sajnos ez a gyakoribb eset – a kiszámíthatatlanul és részrehajlóan működő finanszírozási rendszer következtében komoly csúszásokkal működnek. Esetleg mostanra a megszűnés szélére sodródtak sok társukhoz hasonlóan, amelyeket már eleve nem is kerestem. Pedig pár éve még megtaláltam volna.

De miért sajnos ez? Egyáltalán minek ennyi lap? Balogh Endre, a prae.hu főszerkesztője elég jól összefoglalta egy friss cikkben (meg egy korábbiban) a folyóiratkultúra jelentőségét és aktuális helyzetét. Röviden: az irodalmi lapok lehetőséget adnak a szakmai visszajelzésre és láthatóságra, illetve ideális esetben hangot adnak közösségeknek, közösséget teremtenek, tehetségeket gondoznak és fedeznek fel. Focis hasonlattal élve – ezt már én mondom – szépirodalom esetében körülbelül úgy viszonyul a folyóirat-publikáció a könyvhöz, mint az edzőmeccs a tétmeccshez. Kevésbé érdekes, de megkerülhetetlen. Ezzel együtt az irodalmi platformok átalakulása, a korábbi fórumok térvesztése részben törvényszerű folyamat. Annak, hogy az egyes lapok ma már jóval ritkábban működnek saját szerzői gárdával dolgozó, karakteres szellemi műhelyként, nem csak a szűkös finanszírozás az oka. Biztosan lehetne korszerűsíteni a rendszert – nem én fogom megmondani, hogyan, de teljesen természetes volna, ha születne egy ezzel kapcsolatos szakmai-kultúrpolitikai reformvízió. A nem hatalomközeli irodalmi folyóiratok jelentős részének kivéreztetése ugyanakkor nem jár alternatíva felmutatásával.

Március 31-ig bezárólag így is 1680 verset olvastam el. Ez sok. Közülük körülbelül 100-at gondolok sikerültnek, és 20-at jegyzeteltem ki, amely valódi hatást gyakorolt rám. Ez kevés? Miért, az U15-ös csapatból szerinted hányan lesznek első osztályú focisták? Ráadásul te biztos másik 20-at választottál volna – ha lenne is némi átfedés a két lista között.

Ahogy nem elég kinevelni egy válogatottnyi labdarúgót, úgy az irodalmi kánon is hihetetlen mennyiségű szövegből alakul ki. Pontosabban: alakul folyamatosan, különféle ízlésű aktorok által. Ehhez sok térre, közlési platformra van szükség. Részben még a (szerintem) nagyon gyenge színvonalúakra is – nyilván ideális esetben valamiféle szakmai alapon súlyozva a támogatások összegét, amelyek az állami költségvetéshez viszonyítva így is láthatatlan tételek. Szakmai – ez mit jelent? Hát az ún. szakmabeliek is egy csomó egymásnak ellentmondó dolgot képviselnek! Persze léteznek bizonyos konszenzusok. De mégis: az irodalmi (és általában a művészeti) térben alapvetően élmények alakítják a diskurzust. (Az értelmezés is élmény.) Az eredmény – a közeg elismerése, közönségsiker, kanonizálódás stb. – jó esetben nem több, mint ezen élmények összessége.

A diskurzust mindannyian alakítjuk, akkor is, ha nem vagyunk hivatásos szerkesztők, kritikusok, irodalomtudósok vagy kultúrpolitikusok. Például azzal, hogy olvasunk (könyvet vagy folyóiratot, mindegy), és beszélgetünk róla. „És ha ez nem művészet: hát nem az, / De akkor nem is kell művészet - / Mert az a fontos, hogy figyeljenek / Az emberek és jól érezzék magukat” – mondja a beszélő Karinthy Frigyes Nihil című versében. Szóval az elmúlt hetekben igyekeztem figyelni. Megmutatom, miket találtam.

***

A vizsgált időszakban két igazán intenzív versélményem volt.

Molnár H. Magor: Küldetés, Látó, 2025/1.

A szegedi születésű költő munkássága máris jó érv a folyóiratolvasás mellett, hiszen verseivel – önállóan megjelent kötet híján – egyelőre csak ebben a formában találkozhatunk. A marosvásárhelyi folyóirat januári lapszámában megjelent költemény szokatlan, tabusított nézőpontból dolgozza fel a gyerekbántalmazás témáját. Drámai monológot olvasunk egy apától, aki egy (?) elborult pillanatában kezet emelt a fiára. Tudja, hogy megbocsáthatatlan dolgot tett, és a dühe most önmaga ellen fordul. Egészen morbid érzelmi csúcspontról indulunk:

„Úgy akarok mostantól a kisfiamra gondolni,
mintha rákos volna, és az lenne a küldetésem,
hogy széppé tegyem az összes hátralévő napját.”

Az önbüntető indulatot a jóvátétel vágyába csatornázza a beszélő, akinek mintha nemcsak a keze járna el dühében, de rémvízióinak sem tudna határt szabni – szörnyű tragédiát képzel el, hogy ehhez mérje saját szülői hozzáállását. A lelki vívódás szélsőségeit a nyelvi megoldás is erősíti: a kétségbeesetten hömpölygő, túláradó szöveget pedáns, négysoros strófákba tördeli a szerző, azonban gyakran nem a sor végén, tehát „rossz helyen” csapnak le a fájdalmasan tisztán csengő belső rímek, ahogy a kontrollvesztett apa is formát téveszt érzelmei kifejezésekor. A vers eleji allegorikus, mintha népmesei képek

„vagyok én ilyenkor maga a mennydörgés, igen,
a hirtelen fergeteg, vagyok a mélykék és acélzöld
fellegek, vagyok egy ragyogó elektromos kisülés,
vagyok a csapadék, én ilyenkor jég vagyok,
mely a cseresznyét és az őszibarackot elveri”

a szöveg előrehaladtával fokozatosan kopnak ki, hogy végül csak a pőre tény maradjon:

„minden szerelemnél erősebb lett a szégyen:
én megütöttem a saját gyermekem. Nincsen
semmi ezen kívül, mert nekem itt a végem.”

Még a kicsit kimódolt, század elejinek ható frázisok sem állnak rosszul a versnek, amelynek másik nagy témája a transzgenerációs hatás – mit öröklünk az apáinktól? Többek között a nyelvet. És persze konkrétabb mintákat is:

„Egy ütés súlyát tudnia kell annak, akit ütöttek.”

Székely Szabolcs: Mint aki látszik, Élet és Irodalom, LXIX./4.

Meglepően sok mindenben hasonlít az előzőre a kétkötetes Székely Szabolcs verse – akinek legutóbbi, A beszélgetés története című nagyszerű könyvéről egyébként kritikát is írtam. Az uralkodó tendenciával szemben ez is egy rímes, igaz, szabálytalanul rímelő darab. És ebben is egy megalázott kisfiú áll a középpontban, a beszélő gyerekkori énje. Klasszikusabb megszólalási helyzet ez, kevésbé provokatív – sokkal inkább apellál az eredendő empátiánkra. Egy meghatározó, a véletlen folytán pontosan datálható emlékről tudósít a szöveg:

„Fodrászhoz jöttem, és most először,
most először jöttem egyedül,
nyolcéves voltam kilencvenegyben,
nyolcéves voltam, mert észrevettem,
naptár lógott a szemközti falon,
ezerkilencszázkilencvenegyben
nyolcéves voltam, és büszke, gondolom”.

Fontos, hogy a főszereplő életében először van jelen egyedül, azaz szülők nélkül, kvázi teljes értékű vendégként, ezáltal különösen kiszolgáltatott minden érzelmi hatásnak. Ismerkedik új szerepével. És mikor a fodrász véletlenül a fülébe vág az ollójával, nem jelez neki – talán azt sem tudja, szabad-e ilyenkor felszisszenni. Az ezt követő abszurd, elviselhetetlenül hosszúra nyúló pillanatot bontja ki – és nyújtja el nyelvileg is – az erősen ismétléses szerkezetű vers nagy része: a hibázó felnőtt a kisfiút kéri számon, amiért az nem szólt a bajról, és mostanra mindent összevérzett:

„Azt hittem, ennyi elég lesz most is,
ha elnézést kérek, az elég lesz,
de vattát szorított rá a sebre,
és kérdezett, mint aki kikérdez,
miért nem szóltam, ő észre se vette,
válaszoljak már, erre kért,
vattát szorított rá a sebemre,
miért nem szóltam, ő észre se vette,
fel se szisszentem, meg se mukkantam,
miért hallgattam, miért.”

A vers, amely mintha az előző kötetben szereplő Visszafelé az Evező utcán párja volna, látszólag személyes élményt dolgoz fel, ám nem áll ellent egy allegorikusabb, a néplélekkel kapcsolatos olvasatnak sem – és mintha erre játszana rá a helyiségben különböző politikai irányultságú újságokat olvasó felnőttek képe is:

„a férfi vendégek ölébe ejtve
Népszabadságok, Nemzetek,
hogy felszálljanak, vártak a jelre,
a jelre, hogy felrepüljenek”.

A vers végi, felemelő fordulat aztán egészen más kontextusba helyezi az emléket, amely hirtelen a méltóság visszaszerzésének történetévé válik. Pedig csak annyi változik, hogy a fodrászszékben soron következő férfi megérinti a kisfiú vállát, és rámosolyog, ezzel újra önbizalmat ad neki:

„nyolcéves voltam, és újra büszke,
büszke, mint aki látszik”.

Ez a vers is fontos üzenetet hordoz: a pozitív megerősítés szerepéről. Külön bravúr, hogy teszi ezt mindennemű didakszis nélkül, egy teljesen hétköznapi jelenetet rajzolva fel, amelyben a negatív szereplő is csak kompenzálni próbál, és a sorsdöntő gesztus is alig több az emberi minimumnál – azt gondolnánk, szinte nem is számít. Pedig dehogynem.

***

A maradék 18 kijegyzetelt verset néhány kiemelt sorral ajánlom.

Antal Balázs: magánbábel, Helikon, 2025/1.

„az életem terévé vált az előszoba
de nem és nem értem meg
hogy hiába cövekeltem le ott
a sok-sok nyitott ajtó előtt”

Bodor Emese: Spicc, Szkholion, 2024/1–2. [PDF]

„A demencia mindössze annyit tesz:
leválasztani magadról a történelmet,
mint hófehér csontról a húst.”

Borsodi L. László: Fakul, mállik, Hitel, 2025/1. [PDF]

„de egyszerre hideg veríték, nyomok a bőrön,
ragacsosan feküdtek, üresen, némán,
mintha egy kutyákkal őrzött gyárudvaron
lennének, hideg esőben”

Demény Péter: Jób új könyve, Korunk, 2025/3.

„Nem átkozlak meg, de meghalok.
A fiaimat magammal viszem.
Ilonkát te viszed magaddal, ezt már bejelentetted, most már ne merd tagadni!!!”

Fecske Csaba: Hat év, Bárka, 2025/1.

„hat éve nem tudod hogy nem vagy
én hat éve tudom nagyon ugyanezt”

Gellén-Miklós Gábor: Elhagyott házakra, Vigilia, 2025/1.

„lesz sámándob, lesz feltámadás, lesz falunap
oldtimer show-val, lesznek dolgavégezetlenül
visszatérő lovasok, lesz öregség, lesznek ráncok”

Izsó Zita: Letagadhatatlan, Vigilia, 2025/3.

„és csak nézted,
ahogy alszanak egymás mellett,
az ágyba süppedve, mint két lemerült elem,
és már nem működött körülöttük semmi sem.”

Karácsonyi Zsolt: Az augusztusi bőr, Bárka, 2025/2.

„Focimeccset már évek óta nem
nézek, és nincsen választási év.
Miről beszéljek? Derűs az idő,
de látszik benne már a szakadék.”

Kustos Júlia: Semmi, Jelenkor, 2025/1. [PDF]

„Rossz gramofon – mondom
sután, tapogatózom, mint akit még nem
értek szavak, és belezuhanok pszicho-
terapeutám szakképzett tekintetébe.”

Lajtos Nóra: Jelentés, Napút online, 2025. 01. 02.

„lesarlózza az alkony az égbolt
pipacsfejét, jelentem, pipacsfejét,
az aktivista már nem lakik itt,
jelentem, már nem lakik itt”

Méhes Károly: Apám kardigánja, Székelyföld, 2025/2. [Szófa-előfizetéssel]

„de csak akkor esett rá a pillantásom amikor rámoltam vagy
valamit kerestem megesett hogy ilyenkor elő is vettem
mintegy ellenőrizni vagy íme itt van hm apám kardigánja”

Nádasdy Ádám: Mindenki szép, Élet és Irodalom, LXIX./12.

„A járda keskeny, odadörgölőznek
a térdünkhöz a többféle kutyák,
és furcsán néznek: miért hallgatunk?”

Németh Bálint: Kiterjesztett valóság, Liget, 2025. 01. 10.

„érezhető csalódottsággal azt mondja,
hogy hanghallások hiányában
a kutatásban sajnos nem vehetek részt”

Sumonyi Zoltán: A naptár képei – 2024, Alföld, 2025/1. [Szófa-előfizetéssel]

„Együtt szólíts el, vagyis én egy nappal
– Ha kérhetek még –, eggyel többet kérek,
Hogy elrendezzem magammal, magunkkal
                                                   Az itt hagyott létet.”

Stummer Attila: Nem tavasz, csak enyhülés, Jelenkor, 2025/1. [PDF]

„Erdő mellett nem jó lakni,
mert sok fát kell hasogatni.
Nem értem, hogy mért hagytál itt minket.”

Villányi László: Közelítések két sor álomhoz, Alföld, 2025/2. [Szófa-előfizetéssel]

„a járdaszigetre telepednek
törökülésben lázadva
lehajtott fejjel
várakoznak a kamaszlányok”

Zilahi Anna: Gondviselés, Élet és Irodalom, LXIX./11.

„Legyőzni nem,
csak felnőni a mindenkori alvó vulkánhoz.
Köszönöm, hogy kitartottál mellettem.
Elviselhetetlen, hogy kitartottál mellettem.”

Zsille Gábor: Ismerős, Hitel, 2025/2. [PDF]

„de rám azért emlékszik, ugye,
egy szempár voltam a tömegben”