Óra, illusztráció / forrás: Pixnio

Álmomban irodalmi folyóiratokat olvasok. Arra riadok fel, hogy megsejtem: feleslegesen dolgozom – hiszen már 2026-ot írunk. Elég a zaklatott versálmokból. Este géphez ülök, utoljára frissítem a vonatkozó honlapokat és a Nagy Excel-táblázatot. A monitor jobb alsó sarkába nézek: még nincsen 2026, de erősen közeledik: 2025. 12. 29., 18 óra 21 perc. Ünnepélyesen lezárom a Verstúladagolás projekt adatbázisát.

Utoljára írom le a bevezető szöveget is: 2025-ben arra törekedtem, hogy elolvassak lehetőség szerint minden, magyar szerző által írt, most először publikált verset az összes irodalmi folyóiratban, illetve online kulturális portálon. Nem lehetek elégedetlen magammal: az időközben felfedezett hiányosságokkal együtt is 90 százalék fölött teljesítettem az egyéves tervet. Néha izgalmas kalandnak tűnt, néha mazochizmusnak éreztem. Elmélyülés és darálás ciklusai váltakoztak. Találtam kincseket ott is, ahol nem számítottam rá, és csalódtam olyan platformokban, amelyektől állandó minőséget vártam. Fedeztem fel új szerzőket magamnak, fedeztem fel értékeket alkotókban, akikhez eddig előítélettel közeledtem, és hagytak hidegen általam nagyra tartott költők egy egész éven át. Tanulságos volt, jó volt; de még jobb lesz 2026-ban kötetlenebbül, szellősebben olvasni – a 2025-ös túladagolás tapasztalataival felvértezve.

6288 elolvasott vers lett a vállalásom vége. Összesen hét szemlét írtam az évben, bennük több mint 100 költő több mint 150 szövegét ajánlottam. A korábbi cikkek itt olvashatók:

Jöjjön tehát a decemberi finálé, a hagyományosan erős évzáró lapszámokkal. 722 vers jutott az utolsó hónapra, az alábbi platformokon közölték őket: ALAP, Ambroozia, Alföld, Apokrif, Apokrif online, Art7, Bárka, Credo, Élet és Irodalom, Életünk, Entropláza, Eső, Ex Symposion, Fedél Nélkül (különszám), Forrás, Helikon, Hitel, Irodalmi Jelen, Irodalmi Szemle, Irodalmi Szemle online, Irodalomismeret, Jelenkor, Kaleidoszkóp, Kalligram, Kortárs, KULTer, Látó, Liget, Litera, Magyar Napló, Magyar Műhely, Mozgó Világ, Műhely, Műút, Napút, Népszava, Nincs online, ÖT, Opus, Pannon Tükör, Pannonhalmi Szemle, Prae, SiópArt, Somogy, Székelyföld, Szépirodalmi Figyelő, SZIFonline, Tiszatáj, Tiszatáj online, Új Írás, Új Forrás, Újvárad, Vár Ucca, Vigilia. Két lapszámról tudok, amely biztosan megjelent, ám sajnos nem jutottam hozzá, így kimaradnak: a Pannonhalmi Szemle és a Parnasszus 2025/4-es kiadványa.

***

Ha egyetlen folyóiratot kellene kiemelnem, amelyik a legmagasabb és legegyenletesebb színvonalú lírával jelentkezett 2025-ben, valószínűleg a pécsi Jelenkorra esne a választásom. A decemberi lapszám is kincseket tartogat: ilyen többek között Bánkövi Dorottya A gyerek jól van című verse, az igazán nagy durranás pedig a lapindító anyag: Takács Zsuzsa friss szövegei, illetve Wirth Imrével való beszélgetése. Akár mottó is lehetne a szerző fantasztikus életművéhez a Tarts ki, ameddig élek, Istenem! című hatsoros vers, a legnagyobb hatást pedig a Bevezetés tette rám, ez a Takács Zsuzsára jellemzően fegyelmezett tárgyilagossággal, ugyanakkor mélységes empátiával elmesélt rövid történet valahol a líra és a próza határvidékén.

„Mostanában mulatságos álmaim vannak, mondta, és
nevetett. Ismertem a születésemtől kezdve,
mint a tenyeremet. Tudtam, hogy felejteni akar mindent,
ami szomorú. Én egészen másképp álltam ezzel, szerettem
volna szembenézni életem tragédiáival, és belenyugodtam
abba, hogy csak ritkán álmodom. Mondd el!,
kérleltem tehát, és nem kellett kétszer mondanom.”

Így kezdődik: szinte kedélyesen, anekdotikusan, hogy aztán hátborzongató csattanóra fusson ki: nem is az álomfejtés következtében megelevenedő tragédiától szorul össze a torkunk, hanem attól, hogy a tragédia valójában nem tud megelevenedni: a versbéli nővér öntudatlanul hordozza magába zárva, mint az egykori halott magzatot.

Takács Zsuzsához hasonlóan egy másik nagyszerű költő, Kemény István is decemberben publikált először: Szabadság, te szegény című verse a miskolci Műút 2025100-as számában olvasható – Balla Zsófia szintén remek költeményeinek szomszédságában. Összesen öt versszakos szöveg – megmutatom belőle az első kettőt.

„Szabadság, te szegény!
Apád ismeretlen,
anyád állami gondozásba adott.

Szabadság, te szegény,
jóeszű, szép gyerek,
el fogsz kallódni ott.”

Telitalálat ez az allegória. Egy idős pár (utolsó) szavai a jobb sorsra érdemes intézetis gyerekhez, akiben bár ott a potenciál, végül nem adják meg neki a lehetőséget egy méltó életre – és nem adják meg maguknak sem. Túl nagy kockázatot jelentenének egymásra. Túl nagy lenne a felelősség rajtuk. Bent hagyják tehát a gyereket az állami gondozásban, bár pontosan tudják, hogy ott soha nem fog kiteljesedni – hogy elkallódik majd az évek során. Így szabadkozunk mi is, mikor a szabadságot áruljuk el. Persze ki az a mi? Mi, magyarok? A mindenkori társadalom? Az Emberiség? Beleértve magunkat is – vagy azt azért nem? Ebben szabad kezet kapunk olvasóként.

Az év egyik, ha nem a legzsigeribb olvasmányélményével folytatom: Németh Zoltán Százöt című verse az Ex Symposion 111-es számában jelent meg. (Csehy Zoltán költeményei is izgalmasak ugyanitt.) A háromoldalas vers egy intim területet érintő orvosi beavatkozásról tudósít – (inkognitó módban elvégzett) kutatómunkám alapján talán húgycsőtükrözésről lehet szó. Ha olvasnám, nem pedig írnám jelen ajánlót, ezen a ponton azt feltételezném, hogy valamiféle szubverzívnek szánt, polgárpukkasztó gusztustalankodás vár a vajdasági folyóiratban, de ugyanitt rá is cáfolok képzelt prekoncepciómra. A fegyelmezetten szenvedő versbeszélő ugyan naturalista részletgazdagsággal rögzít mindent, amit a test határain kívül és belül tapasztal – ám ez a rögzítés cseppet sem öncélú: egy végletekig kiszolgáltatott ember kényszercselekvésének vagyunk tanúi – ez jelenti számára az egyetlen kapaszkodót a folyamat során.

„Újra megfogja a péniszt,
és a jobb kezével belenyomja a húgycsőbe a csövet.
Negyvennyolc.
Negyvenkilenc.
Ötven.
Ötvenegy.
Ez elég fájdalmas.
De az elején még nem is annyira.
Hanem öt-hat-nyolc, nem tudom,
centiméter után kezd égetni.
Dörzsöl.
Ötvenkettő.
Ez fáj.
Egy kicsit nyöszörögni.
Ötvenhárom.
Szoktam.”

A másodpercek múlásának rögzítése kettős természetű: összetartja az egymást követő eseményeket, és széttördeli a tudatfolyamot. Akárcsak maga a beavatkozás, a szöveg is idegőrlően hosszú: a címből sejtjük, hogy százötig kell kibírnunk, ám a versbéli szituációban összesen három cső felhelyezésére kerül sor, ilyenkor pedig a számolás mindig negyvennyolctól indul újra. Méltóság – ez a szó ugrik be. Ez itt a valódi tét. Hogy képesek vagyunk-e csalás nélkül szétnézni könnyedén, akár a plasztik ágytakaróhoz rögzítve is. Hogy elég önazonosan, pontosan látjuk-e magunkat. Ez persze – micsoda véletlen! – nagyon hasonlít a költészet alapvető tétjéhez.

„A test határain található receptorok
az idegvégződések által
fájdalomjeleket küldenek az agyba,
és ezekhez szavakat találok.
Talán nem megfelelő szavakat.
Ötvennyolc.
Be kell érnem ezekkel a szavakkal.
Sokat gondolkodtam,
mit lehet erről mondani,
de valójában nem tudok jobb szavakat mondani erre.
Ötvenkilenc.
Ezekkel a szavakkal kell beérnem,
és ezekkel a szavakkal kell lefordítanom a magam számára,
hogy mi történik a testemmel.
Hatvan.
Mi történik velem.”

***

Érdemes volt forgatni az Élet és Irodalmat is decemberben: mind a három lapszámban akadt egy-egy emlékezetes darab, sőt a karácsonyi duplaszámban kettő is. Az egyik Karafiáth Orsolya Izéke rosszul alszik című verse, amely egy életközépi válságban lévő nő napjaiból, belső monológjaiból és emlékeiből villant fel epizódokat, szellemesen ugrálva E/1 és E/3, hétköznapi hangnem és poétikus képek között. A másik a Tóth Krisztina által írt Kabát – szerintem a legjobb, ami idén a szerzőtől megjelent. A hömpölygően hosszú, keresztrímes sorokkal operáló, egymondatos szövegben a beszélő egy párizsi ösztöndíjas emlékéről vall, apropója pedig a jelen idejű felismerés: nem is azért cipeli magával azóta is az ott érzett szégyent, mert mindenki számára egyértelműen magán viselte a nem oda tartozók, a nélkülözők, a kiközösítettek stigmáját, hanem mert képtelen volt közösséget vállalni a sorstársaival.

És mondom tovább visszafelé: nem először olvastam örömmel Méhes Károly publikációit – az ÉS utolsó előtti, 50. számában is remek verseket közöltek tőle. Különösen az Egy halálos napra hívnám fel a figyelmet, amely egy váratlan haláleset óhatatlanul groteszk tudomásul vételébe és általában az élet esetleges dramaturgiájába enged bepillantást. A 49. számból pedig Németh Bálint Máté Péter című verse emelkedik ki – nem csak tekintélyt parancsoló terjedelmével.

„kacérkodom egy háttérképpel
legyen rajta máté péter
mert egy máté péter-háttérképpel
az ember végül átértékel
ezt meg azt ha ott a képen
és szól is közben máté péter
és a most élsz kábé négyszer
mert nem tudom nélkülöz
ni ezt és az ember végül
embervégülözni kezd”

– szól a nyitány, és már megyünk is a gyerekkorba, a Máté Péter-rajongás kiváltó incidenséig és vissza, egészen a beszélő apjának haláláig. A fenti, kissé autisztikus, önszórakoztató mondókázás, szövegfabrikálás hangneme keveredik a vallomásosság vágyával. És közben az egész történetre, az egész életre egy dallamtapadás kényszerességével telepszik rá a popsztár – kissé szeleburdi monográfusa által megjelenített – figurája, akinek a szerelmes dala temetéshez is tökéletesen passzol. Elvégre a költészet univerzális dolog.

Színvonalas lapszámmal zárt a békéscsabai Bárka is: idei 6. kiadványukban szintén olvasható egy remek Takács Zsuzsa-vers, de Izsó Zitától Az írás akadályai vagy éppen Jenei Gyula Lottója is jól sikerült darab. Üde színfolt a kortárs magyar lírában Nagy Dániel összetéveszthetetlen hangja: tőle A lassú autós üldözés nyugtatja meg a lelkem jelent meg a lapban, ilyen sorokkal:

„És csak mennének, és észre sem vennék,
ahogy ez a sietős ügy
tapintatos üldözéssé szelídülne,
észre sem vennék, ahogy az éjszaka
nagyarányú győzelmet arat a világosság felett,
észre sem vennék egy út menti pihenő
kiváltságos neonján az üzenetet:
»Aludjon egyet a világtól távol«.
Csak mennének, és mennének
a lassúság áradó nyugalmában.”

Szépirodalom és popkultúra találkozik a Prae 2025/1-es, Taylor Swift tematikájú lapszámában. Ennél számomra izgalmasabbnak bizonyult a tartalomból Bodor Emese – a szerző jellemző eljárásához híven – történelmi-biblikus távlatba helyezett apa-lánya verse, az Apám nem áldoz isteneknek, amely az áldozathozatal motívumán keresztül villantja fel kettejük kapcsolatának stációit. Remek versekkel jelentkezett Korsós Gergő: a KULTeren megjelent Nyúldomb és Kampánycsend, illetve a Literán közölt Himnusz az éjszakához is kitűnő ajánló a fiatal költő 2026 elején érkező kötetéhez.

Tetszettek még Nádasdy Ádám versei a Vigilia 2025/12-es számában – Nádasdy gyakorlatilag soha nem ír rosszat –, Fekete Vince költeményei a 2025/12-es Forrásban, a Pannon Tükör 2025/5-ös számában pedig a tehetséges Szélyes-Pál Dániel és a már sokat dicsért Székely Szabolcs verseit szerettem. Jó volt még Ármos Lórándtól a Feri nagyapám átbiciklizik a templomba (Kalligram, 2025/12.), Vas Mátétól az Imádkoztál már ma? (Nincs online, 2025. 12. 09.), Szabados Attilától a Hét és soványság (Alföld 2025/12.), Borsik Miklóstól az Ufó alszik a polifoamon (Apokrif 2025/4.) és Hidasi Zsaklintól a Hiányzó oldalak (Székelyföld 2025/12.). Utóbbi lapban jelent meg Szondy-Adorján György kiváló versciklusa, a Hátország is. Volt még egy elmaradásom, az Irodalmi Szemle 2025/10-es száma – ebből Peer Krisztián Inszomniatercinája emelkedett ki.

Hihetetlen, de ebben a bekezdésben váltogathatnám utoljára a vers–költemény–szöveg szavak triumvirátusát. Gyorsan el is használtam inkább mindhármat. Koncentráljunk arra, amit jelölnek. Kustos Júliától az Advent, 6 betű (Népszava, 2025. 12. 20.), Endrey-Nagy Ágostontól A mindenható istenekről (Életünk 2025/4.), Tüske Lászlótól a Kebele patak az „Ásás” (Opus 2025/6.), Ferencz Győzőtől a Látogatók, Erdős Virágtól pedig a Tíz (mindkettő Pannonhalmi Szemle 2025/3.) keltette még fel decemberben a figyelmemet.

***

„És ha ez nem művészet: hát nem az
De akkor nem is kell művészet –
Mert az a fontos, hogy figyeljenek
Az emberek és jól érezzék magukat.”

(Karinthy Frigyes: Nihil – részlet, 1911)

 

 

Borítókép: illusztráció / forrás: Pixnio