Szokás szerint gyorsan elhadarom az intrót: megfogadtam, hogy 2025-ben elolvasok lehetőség szerint minden, magyar szerző által írt, most először publikált verset (majdnem) az összes irodalmi folyóiratban, illetve online kulturális portálon – ezekből következik aktuális ajánlóm, immár a hatodik az évben. A korábbiak itt olvashatók: január–március; április; május–június; július–augusztus; szeptember.
Az október–novemberi időszakban kereken 800 vershez volt szerencsém az alábbi platformokon: Ambroozia, Alföld, Apokrif, Art7, Bárka, Élet és Irodalom, Eső, Forrás, Helikon, Híd, Hitel, Irodalmi Jelen, Irodalmi Szemle, Irodalmi Szemle online, Irodalomismeret, Jelenkor, Kaleidoszkóp, Kalligram, Korunk, Kortárs, Kulter, Látó, Liget, Litera, Magyar Kultúra, Magyar Napló, Magyar Műhely, Mozgó Világ, Napút, Népszava, Nincs Online, Opus, Parnasszus, SiópArt, Székelyföld, Szifonline, Tempevölgy, Tiszatáj, Tiszatáj online, Új Forrás, Új Írás, Újvárad, Vigilia, Vörös Postakocsi online. Kimaradt a friss Vár Ucca és Pannon Tükör, illetve egy-egy Magyar Műhely- és Irodalmi Szemle-szám, ezeket majd az utolsóhoz csapom.
A Verstúladagolás projekt kapcsán egyébként december elején meghívtak egy kerekasztal-beszélgetésre, ahol „a kortárs magyar líra és próza aktuális irányvonalairól” zajlott diskurzus. Tartottam a dologtól, hiszen nem vagyok irodalomtudós, és nincsenek is ilyen ambícióim. A helyszín felé sétálva azért próbáltam néhány költészeti irányvonalat rögtönözni magamban, nehogy lebukjak. Milyen versek vannak? Sztoriversek, jelenetversek, publicisztikaversek, naplóversek, különös képzettársításokkal gyurmázó fine dining-versek. Versek, amelyekben a költő a versírás nehézségeiről panaszkodik – mintha muszáj lenne neki verset írni. Ügyességi versek. Gesztusversek. Tanszéki versek az esztétika ötösért. Pszichológiai versek. Satöbbi. Időközben megérkeztem. A beszélgetés, azt hiszem, elfogadhatóan sikerült, inkább a pályakezdés hangulatáról, lélektani és gyakorlati lehetőségeiről esett szó, és szerencsére nem volt szükség az improvizált kategóriáimra. Valójában ugyanis az idei vállalásom abban erősített meg, hogy nem a tendenciák foglalkoztatnak, hanem az egyszeri és megismételhetetlen jó vers – nem a szénakazal, hanem benne a tű. Mutatom, miket gyűjtöttem ki legutóbb.
***
Kár, hogy csak nagy spéttel kerülnek fel online formában is a Hídban megjelent szövegek – a vajdasági lap színvonalas lírablokkjai a legszínvonalasabbak közé tartoznak idén. (Budapestieknek nem győzöm reklámozni az Írók Boltját, ahol szinte minden folyóirat régebbi és új lapszámai megtalálhatók, az ott dolgozók pedig sosem csinálnak problémát a helyszínen olvasásból sem.) A szeptember–októberi számból Vajsenbek Péter Kedves csókaiak című versét olvastam a legnagyobb kedvvel, amelyben a beszélő egy helyi képviselő kampánybeszédét imitálja – gondolhatjuk az ilyen sorokból:
„hiszen akiket hátrahagyunk,
azoknak kell cipelniük helyettünk Csókát,
és tudom, hogy szorítanak
a kötelezettségek, mint egy új bakancs,
de én itt leszek, hogy
átvigyem, amit át kell,
és csatlakozzak, ahova kell,
és emlékezzek Csókára,
ami elmúlt, és
várjam, ami lesz,
tegyek az újabb nyárért,
tánccal, pályázatokkal és
fáradhatatlan energiával”
– mígnem váratlan és elegáns csattanó következik, amelyből kiderül, hogy mégiscsak egy költő beszél itt; egy költő, aki arra kér felhatalmazást, hogy helyettünk, csókaiak helyett írjon verset. Hát persze: hiszen ő is valamiféle képviseleti funkciót hivatott ellátni, legalábbis még él bennünk, költőkben egy naiv, romantikus és megmosolyogtató vágy eziránt. A Vajsenbek-vers finom humorával meghozza a kedvem egynek lenni a népből – az egy darab kiválasztottnak, megválasztottnak. Persze egyazon gesztussal rávilágít a saját hübriszemre, a mindenkori alkotó hübriszére is.
Bánkövi Dorottya A várakozó című verse a Kalligram októberi számában jelent meg, amely Szófa-előfizetéssel a neten is olvasható.
„A Kútvölgyi kórházból hívják.
Beszélnek hozzá,
mintha egy másik bolygóról,
világos, éles hangon.
És annyi év után
elkezdi felfogni, amit sohasem értett.
Lassan, nehézkesen,
hogy várakozása nem ideiglenes állapot,
hanem életforma.”
Ezzel a nagyon konkrét helyzettel kezdődik a szöveg, majd egy hosszabb szakasz következik, amelyben a várakozó mintha nem is egyetlen személyként, hanem embertípusként jelenne meg: pszichológiai témájú, ismeretterjesztő szövegekben olvasunk ehhez hasonló általános leírásokat személyiségfejlődést érintő elakadásokról, felismerendő viselkedésmintákról. A mindentudó beszélő részletesen analizálja a várakozót:
„A várakozó valójában szeret szenvedni,
de ezt sosem ismerné el,
és szenvedéseiért mindig másokat okol,
azokat pedig lenézi, akik a segítségére sietnek,
vagy tanácsot adnak neki.
Hiszen ők nem tudhatják, gondolja,
milyen ennyire várakozni.”
Kissé talán túlzottan száraz, kerek, prózai ez a lélekelemző rész, ám a keretes szerkezet által kibontott tragédia végső soron igazolja a költői eljárást: a vers beszélője megérkezik a kórházi ágyhoz, ahonnan időközben elvitték az immár halott „várakozás testét” – ekkor válik kerekké és elbeszélhetővé, tulajdonképpen tipizálhatóvá a várakozó teljes eddigi élete, ugyanabban a pillanatban, amikor tárgytalanná lesz.
Szintén Szófa-előfizetéssel érhető el Szabó Márton István az Apokrif 2025/3-as lapszámában megjelent verse, A pilótafelvételi eljárásról általában. Egy oktató panaszmonológját olvashatjuk egy alternatív valóságból, ahol az autóversenyzőket egy durva túljelentkezéssel működő egyetemi mesterszak keretein belül képzik. A felvételiztető bizottság felelőssége óriási, a válogatási elvek pedig esetlegesek, hiszen úgy tűnik, valamiért nincs lehetőség arra, hogy vezetés közben lássák a leendő pilótákat – mintha ők döntenék el, ki ülhet majd egyáltalán volán mögé. Egykori (sikertelen) SZFE-s felvételijeim hangulata rémlik fel:
„kik vagyunk mi, hogy váteszi
rostákon szűrjünk ki tálentumokat,
szimpátiára meg
a hasunkra ütésre alapozva,
hogy beadandók meg rögtönzött
rébuszok alapján jó autóversenyző
lesz-e, aki egy kedd délutánon
izgalmasan elmesélni képes
első gyermekkori történetét
egy külvárosi
gumiszerelő üzemből?”
Keserédes képpel zárul a vers: a beszélő megkérdőjelezi az intézményes keretek mindenhatóságát, mikor elképzeli a világvégi autóutak autodidakta sofőrjeit, akik elméleti képzés nélkül is tökéletes pilótának bizonyulnak majd, csak éppen senki nem fedezi fel őket. Mintha azt sugallná a szöveg, hogy a tehetség mindenképp utat tör magának – legfeljebb a semmibe:
„mindig lesznek öreg földművesek
osztrák biodynamische
landwirtschaftokban,
akik középmotoros, árverésen
kikiáltott, szellemjárta gazdaságok
hodályaiban, a rozsda és a sár alatt
megbújó maseratijaikkal, a poétika
sosem tanult, öntudatlan eszköztárától
vezérelve
sosem tévesztenek kanyarcsúcspontot,
s ehhez a mosolygó jóistenen kívül
nem tapsol számukra senki sem.”
A kolozsvári Helikon 22-es lapszámából Demeter Arnold apáról fiúra című versét ajánlom olvasásra. A beszélő eleinte fanyar iróniával ábrázolja a falunap kisszerűségét, amelyen a gyerek néptánccsoport tagjaként lép fel – ők helyettesítik a megfizethetetlen anyaországi előadót.
„[...] Ha nem lennétek,
mondták a hosszú beszédben,
nagy űr keletkezne a falu életében,
és valóban űrt töltöttünk ki
a főzőverseny eredményhirdetése
és esti diszkó előtt.”
Meglehetősen értéktelennek, röhejesnek tűnnek a helyi ünnepség gazdag részletezőkedvvel ábrázolt kulisszái. Bravúros a vers végi időugrás és perspektívaváltás – a beszélő az évek során kinövi fellépőruháját, ugyanakkor belenő saját közegébe. Már nem csupán megfigyelő, kívülálló, hanem a közösség érzelmileg bevonódó tagja: az ő önképének, hagyományának is részévé válik az általános perspektívátlanság.
„Dicsérnek, hátunkra adják a kabátot,
ez még jobb volt, mint tavaly,
s hogyha profikat hívtak volna,
akkor még azok se lettek volna jobbak,
csak így tovább, biztatnak,
s mi évről évre csak így tovább
eltáncoljuk a tanultakat, majd
kinőjük a harisnyát, az inget,
s idővel már mi is csak tapsolni
járunk, vagy a diszkóba, és az űr pedig
nő, nő, nő, és a csizma, mellény,
kalap mellé az is apáról fiúra száll.”
Hasonló témát dolgoz fel Komán Attila Nyúlnyúzás című, a Literán olvasható verse, azzal a különbséggel, hogy itt éppen a hagyomány megszakadásának lehetünk tanúi, egy olyan hagyományénak, amely már a vershelyzet pillanatában is kellemetlen, gyomorforgató torzképe egykori önmagának: a hamarosan meghaló, erőtlen és félvak nagyapa rozsdás késsel a kezében örökíti át fiának a nyúlnyúzás helyes technikáját az elhanyagolt, tyúkszaros udvaron. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy a jelenetnek csupán gesztusértéke van, hiszen már az első versszak zárlatából világossá válik, hogy valójában a nagypapával együtt sírba száll majd a praktika – vélhetően az udvarban tartott egyik, ha nem a legutolsó nyúl válik az „utolsó példabeszéd alanyává”.
„apám mellette asszisztál
mintha lenne bármi is amit tennie kéne
zavarát fontoskodó mozdulatokba csomagolja
most csak nézni kell diákot játszani
megtanulni a kilencvenhárom éves apjától
megtanulni a jövő héten meghaló apjától azt
amire szüksége soha nem lesz
megtanulni nyulat nyúzni ötvenéves cégvezetőként”
Ha a családi hagyomány végső soron meg is szakad, a történetbeli unoka legalább rögzít valamit az ősi tudásból, gondolhatnánk: a részletes lejegyzés által ebből a versből bárki megtanulhat szakszerűen nyulat nyúzni. Ám a zárlat ezt az illúziót is eloszlatja: a beszélő videózza, tehát közvetetten, a telefonképernyőn keresztül figyeli „ezt az egyszeri és soha meg nem ismétlődő eseményt”, majd egy héttel később elhagyja a telefont, és már most (a vers írásának idején) is vélhetően pontatlanul idézi fel a jelenetet.
***
Továbbá. A Tempevölgy 2025/2-es lapszáma válogatást közöl a Quasimodo költőverseny pályázati anyagából – rám Nagy Tímea Gyásznapló a tengeren és Endrey-Nagy Ágoston Repülési gyakorlatok című verse tette a legnagyobb hatást. Izgalmas problémát vet fel a Borbíró Bíborka által írt Bënne-lít a Tiszatáj online-on, ahogyan Ráday Zsófia a novemberi Látóban megjelent verseiből is süt a tehetség (különösen A Vasszüzek dala tetszik) – az októberi lapszámból pedig Antal Balázs vers a befejezetlenségről és a figyelemről című szövege emelkedik ki. Figyelemre méltó Fehér Renátó Bruce Springsteen Nebraska című lemezére írt versciklusa, A merénylők fénykora – Springsteen-variációk a Literán, és Bánfalvi Samu különös vállalkozása, az Elbeszélő költemény egy középkori harangról a novemberi Jelenkorban. A Vigiliában is remek verseket olvastam: az októberi számban Grecsó Krisztián A szív segédigéi, a novemberiben Ayhan Gökhan Isteni változatok című verse fogott meg – utóbbi szerzőtől az Eső őszi számában olvasható Nem szabadot is ajánlom. Erős hónapokat zárt versfronton a Helikon: a 19-es számból Vörös István két verse, A lendületről és Az újra a lendületről, illetve Vermesser Levente Nagybányai anziksz, a 20-asból Bukovenszki-Nagy Eszter Porig című verse bizonyult számomra a legérdekesebbnek.
Végül pedig néhány szerző, akinek publikációit már sokat dicsértem az elmúlt hónapokban – most is megteszem friss megjelenéseik kapcsán: Molnár H. Magor Kénkő (szintén Helikon 2025/20.), Székely Szabolcs Térkép (Élet és Irodalom LXIX/41.), Toroczkay András óriások (Irodalmi Szemle 2025/11.), Kollár Árpád Atilla (Kortárs 2025/10.), Gellén-Miklós Gábor Dolgozik, teszi rendbe (Alföld 2025/11.) és Nádasdy Ádám Lépjünk rá a pedálra, illetve A kőlapok is (Apokrif 2025/3.) című verseit is élmény volt olvasni.
Borítókép: Kazlak, Claude Monet festménye / fotó: Wikipedia
Bejelentkezés