A ZUG, amely a Láthatáron Csoport előadásában tekinthető meg a Szkéné Színházban, a tiszazugi arzénmérgezések történetét dolgozza fel az 1910-es 20-as évekből, amikor az asszonyok a mérget „gyógyszerként” használták, hogy megszabaduljanak bántalmazó férjeiktől vagy elviselhetetlen terheiktől. Widder Kristóf rendező ezeket az eseteket állítja párhuzamba kortárs történetekkel, bántalmazott nőkkel készített interjúkból összeállított monológokkal. Nem a gyilkosságon, a bűnösségen van tehát a fókusz, amely könnyen adódhatna a történtekből, hiszen közel 300 ember halálát lehet számon kérni ezeken az asszonyokon és az őket haszonszerzésből felbujtó bábán, hanem a nők helyzetén, sarokba szorítottságán, ami úgy tűnik, száz év alatt sem változott sokat, csak a díszletek cserélődtek. Persze a nőknek ma már van választójoguk, a férfiak is egyre inkább besegítenek a házimunkába, és számos más rendszerszintű változás is történt, de valahogy a közfelfogás kevéssé változott azzal kapcsolatban, hogy mi a nők és mi a férfiak feladata. Ezt mindannyian tapasztalhatjuk párkapcsolati morgolódásaink során.
Móricz írásával kezdtem a vizsgálódást, és nem csalódtam, hiszen egyértelművé vált számomra, hogy ez adta az előadás magját. A két színésznő (Balogh Orsolya és Feuer Yvette) is ezt a szöveget követi és teljesíti ki játékával. Jelmezük is az 1920-as évek falusi asszonyainak öltözékét idézi, színpadi tevékenységeik pedig a háziasszonyi feladatok teljesítése körül forognak. Húsklopfolás, tésztagyúrás, cipőpucolás, takarítás. Önmagában ezeknek a tevékenységeknek a látványa is elgondolkodtató, abból a szempontból, hogy vajon mennyiben változtak a nők feladatai az utóbbi száz évben, tekintve, hogy még mindig több nő áll a konyhapult mögött, porszívózik, tartja számon a naptári eseményeket és hogy hányas méretet hord éppen a gyerek, mint ahány férfi. A városi családoknál ez szerencsére sokat változott és változik, ott egyre több mosogató, babakocsit toló, gyereket hordozóban cipelő, játszóterező férfit is látni. Az eszközök is modernizálódtak. Van tehát elektromos vasaló, mosogatógép, mosógép, tésztadagasztó stb., de a hozzájuk tartozó tevékenységeket általában még mindig nők végzik. Sok nő kap háztartási gépeket születésnapjára, karácsonyra – kedvességből. Nem hallottam még olyan esetről, hogy egy férfi botmixert kapott volna születésnapjára, de lehet, hogy csak kimaradtam a tutiból.
Ugyanebben a jelmezben, ugyanezen tevékenységek végzése közben szólalnak meg a mai nők pszichologizáló, felvilágosultabb, de hasonlóan bántalmazó kapcsolatokról, tehetetlen helyzetekről szóló vallomásai. Egyértelmű tehát a következtetés, hogy az alkotók szerint a két kor felcserélhető, a nők helyzete, megítélése, feladatköreik, a velük való bánásmód mit sem változott az idők során. Ma már más a nyelvhasználatunk, és üdvözlendő, hogy egyáltalán lehet erről beszélni, és persze a MeToo is sokat változtatott a helyzeten, de a nőjogok kérdése még ma is terítéken van, és a családon belüli erőszak elszenvedői is leginkább nők – meg gyerekek.
Elkerülhetetlen, hogy el ne gondolkodjunk azon is, hogy milyen értelemben és mértékben voltak bűnösök azok az asszonyok, akik évekig tartó testi és lelki bántalmazás után megölték férjüket, bántalmazójukat. A megjelenített nők ugyanis ezerszeresen megnyomorított, kiúttalan emberek, valódi választási lehetőségek nélkül, házasságba kényszerítve és egyedül hagyva a nyomorban. Vajon nem tekinthetők-e ezek a gyilkosságok önvédelemnek? Hiszen egyes helyeken önvédelemből sokkal kevesebbért is le lehet puffantani valakit. Viszont, ha magára az önvédelem szóra gondolunk, nem a bántalmazó férjet vagy szomszédját önvédelemből meggyilkoló nők sokasága sejlik fel lelki szemeink előtt, hanem az amerikai filmekből ismert puskás fazon, amint a birtokát védi, esetleg valamilyen westernfilm lövöldözős jelenete.
A bántalmazást régen kötelező volt eltűrni, ma már nem, de sokan még ma is ezt teszik, legfőképpen a szégyen miatt, amiről már sok szó esett az utóbbi időben. Amikor az áldozathibáztatók látszólag jogosan felteszik a kérdés, hogy jó, de akkor miért nem lépett ki a kapcsolatból, ha annyira rossz volt neki, valószínűleg nem számolnak a szégyennel, hiszen akkor saját életükkel is számot kéne vetniük, ahol megszégyenítettek valakit, vagy maguk is megszégyenültek. Áldozatnak lenni a leghálátlanabb szerep. Egyrészt mindig is „divat” volt a nőt hibáztatni minden családon belül felmerülő problémáért, hiszen a nő feladata úgymond a családi tűzhely őrzése, tehát ha a férfi elégedetlen vagy más nő után néz, nincs kivasalva az inge, nincs mit egyék, por van a lakásban és üvölt a gyerek, az tuti, hogy a nő hibája. A párhuzam azért is jogos a tiszazugi asszonyokkal, mert ezen a hozzáálláson érdemben nem változtatnak az egzisztenciális kérdések, és itt határozottan az „érdemben” szón van a hangsúly, mert persze egy felsőbb osztálybeli nőnek jóval több lehetősége van kilépni szorult helyzetéből, mint egy falusi parasztasszonynak, ami az anyagiakat illeti. Viszont ez nem mindig az anyagiakon múlik, hiszen a szégyen, a leblokkolás, az úgynevezett freeze állapota, amikor valaki megdermed attól, ami vele történik, mindenféle egzisztenciájú nőt elér, ha bántalmazó kapcsolatban él.
A NANE Egyesület által készített interjúkban megszólaló nők is nagyon hasonló helyzetekről, gúzsba kötésről beszélnek, és hiába vannak szavai egy mai nőnek arra, hogy mi történt vele, sokszor fel sem fedezik, hogy bántalmazó kapcsolatban élnek, vagy ha igen, változtatni nem tudnak rajta, nem kapnak segítséget, és a megítélésük sem sokat változott. Nem olyan egyszerű kilépni egy bántalmazó kapcsolatból. Ha a szégyen mellett nincs is semmilyen más súlyosbító tényező, akkor is nehéz. Vagy azért, mert nem mersz szembenézni az elvesztegetett idővel, vagy mert egy másik ember lelki szemetesládája és kísérleti terepe voltál, és ez annyira leszívta az energiáidat, hogy nincs erőd továbblépni, maximum arra, hogy életben tartsd marad.
Az előadás ajánlóvideója:
Ebben a lelkiállapotban nem csodálom, hogy ezek a tiszazugi asszonyok fizikailag kevésbé megterhelő megoldáshoz, az arzénes mérgezéshez nyúltak, amit a bába állítólag véletlenül fedezett fel. Egy légyölő papír volt a kiindulópont, amikor egy beteglátogatáson rengeteg légy repdesett körülötte, de a módszer nem volt elég hatékony, ezért vizet öntött a papírra, és miután ez sem működött, tejet csepegtetett rá. Így oldódott ki belőle egy olyan méreganyag, ami később megölte a család macskáját. A bába ezek után kutyán és macskán is kipróbálta a méreganyagot, és minthogy ezek is szépen elpusztultak, felismerve a közhangulatot, szert végül fiolákban árusította a kétségbeesett asszonyoknak.
És végezetül álljon itt egy Móricz-idézet a Tiszazugi méregkeverők című írásából, amely olvasva is megrendítő. Ez a részlet pont nincs benne az előadásban, de azt hiszem, tökéletesen visszaadja a lényeget.
„Kiáltó jel az élet pusztáján. Fáklya a nyomorult magyar sötétségből. A ballada eleven gyertyái, akik a nyomor leplébe vannak csavargatva, a rácsepegett szenvedés viaszába áztatva és a bűn tüzében égve.
És mégis ez a sötét láng az égre csap és szikrázva világít.
Emberek, ide nézzetek! Ide kerül egy magyar falu, ha leveszi róla a kezét az állam, a társadalom. Ide süllyed, ide zuhan az értelmes, a nagyszerű kálvinista magyar, éppen értelmessége és józansága miatt, ha nem fogja össze a nemzeti cél izzó lelkesedése.
Életre kell vezetni ezt a népet. Munkát, szervezetet, szociális erőt kell belőle kicsiholni. Hogy minden energiája cselekvő legyen, hogy lelkisége aktív legyen, hogy emberi értékei nagyszerű, igazi életté váljanak.
Rettenetes az a szellemi nyomor, amelyről a szolnoki tárgyalás levonja a gyásztakarót: ha ez sem korbácsolja fel a magyar öntudatot, akkor Magyarországra is rámondhatja egyik Sors a másiknak:
– Mit kínlódsz vele.”
Borítókép: A Láthatáron Csoport ZUG című előadásának részlete / forrás: lathataroncsoport.hu / fotó: Kovács Milán
Bejelentkezés