Hallgasd meg!
Vajon képes lenne visszatalálni a jelen ún. átlagembere a csendhez? Szeretne egyáltalán? Nyilván nem kriptára vagy egy süketszoba steril némaságára gondolok, hanem a „zenei szennyezés” előtti csendre. Étteremre, hol kanál koppan a tányéron; üzletre, ahová belépve ajtónyitáskor diszkrét csengettyű, majd ide-oda tologatott vállfák csattogása hallik; kocsmára, benne Darth Vader-i hörgést produkáló kávégéppel; vagy akár egy benzinkút mellékhelyiségére.
El tudná viselni a minden irányból agyonstimulált, modern Homo Sapiens, ha a fenti helyeken nem szólna háttérzene? Nekem úgy tűnik, a többség számára már alapvetéssé vált, hogy a gondolatokat, a belső világ potenciális végtelenségét auditív levegőszennyezéssel fojtsa le. Ez gyakran csak alig értelmezhető cicegés, a hangszórókból kiszivárgó digitális lábcin, esetleg pergődob kilátástalan monotonitása, de ha még dallamok és harmóniák hallatszanak is, többségében az eldobható, műanyag jelleg uralkodik. Vagy pusztán arról lenne szó, hogy a viszonylagos csend diszkomfortnak, netán történelmileg meghaladottnak minősül?
Természetesen nem tartozik ebbe a kategóriába, ha valaki célzottan, odafigyelve hallgat egy-egy dalt, lemezt, előadót a kocsiban. Ám a legminőségibb muzsika is érdektelenné, rosszabb esetben idegesítővé degradálódik, ha erőszakosan ránk ömleszti az összes létező hangszóró. Az említett monotonitásnak viszont volt ám valaha más szerepe is a „mindegy, csak ne legyen csend” funkción túl. Gondoljunk például a primitív (miért is primitív? – bár tény, nem kávéztak eltartott kisujjal...) népek táncos- dobolós-éneklős szertartásaira! Itt az ismétlődés fokozatosan transzállapotba juttatta a résztvevőket, felemelve a valóságot a hétköznapi padlószintről valamely magasabb polcra.
Ez az a plusz, amely a zene által született/születik, az egymagunkban dudorászástól a halottsirató jajongásig, a furulyázó pásztortól a lakodalmi cigányzenekarig, a kobzos énekmondótól a templomi orgonáig. Ha muzsika csendült fel – bármilyen –, az mindig jelentett valamit. Megvolt a helye, az ideje és a kellő hossza, ezáltal egyfajta méltósága is. Ünneplő ruhában járt, az emberek előreengedték a sorban, ha sürgős dolga akadt. Ehhez képest mára az átlagos nagyvárosi zaj szerves része lett, és csak annyiban különb egy autó hangjánál, hogy nem termel büdös füstöt.
De mi az, ami mindezek mellett különösen fáj nekem?
A mostani „könnyűzenei” koncertkörülmények. (Az idézőjel az elnevezés szerencsétlen voltára utal.) A klasszikus műfaj még tartja magát az általam normálisnak gondolt koreográfiához: beül a közönség, beül a zenekar, taps, lemegy a műsor, taps, majd zenekar és közönség haza. Ez a hazaút rendkívül fontos! Ez a leülepedés, visszagondolás, bevésődött pillanatok újraélésének ideje. A hangversenyen – kedvenc szavaim egyike! – megszületett élmény ilyenkor kezd járni tanulni, beszélni, s hazáig egészséges, derekas felnőtté cseperedik.
Ehhez képest mit kapunk, ha rockkoncertre – avagy pop, alter, jazz, blues, punk stb. – megyünk? Már órákkal kezdés előtt üvölt a helyszínen valami. (És nem farkas. Az bizisten nem zavarna.) Próbálom ezt egyfajta szexuális előjáték gyanánt értelmezni, de sehogy sem sikerül. Tudniillik inkább azt érzem, mintha a felajzott ifjúnak, mire álmai nőjét megkapja, már végig kellett volna hágnia egy ötven-, hatvantagú háremet. Így a várva várt fellépő megszólalása művészi értelemben nem ünnep, hiszen csak annyiból számít újdonságnak, hogy hangosabb, mint ami eddig fárasztotta a füleket. Mindegy, következzen a szerelmi aktus, maga a koncert, melynek végén a felek – zenekar és közönség – verejtékben fürödve, boldog, beteljesült ölelésből kibontakozva hanyatlanak hátra a pamlagra. És ekkor... Ekkor AZONNAL újraindul a gépzene, levezető, és – gondolom – afterparty-ba átvezető célzattal. Maradva a fenti példánál ez olyan, mintha a szeretkezésből még magához se tért párral rögtön pornófilmet nézetnének.
Megoldás? Semmi bajom az afterparty-val, a diszkóval, a gépzenére bulizással. („Ha a négy fal között történik, fiatalember!” – tenné hozzá Begyepesné Koczka Mária a 2. em. 13-ból.) De mi van, ha addig a negyedóráig, míg a közönség lelépni szándékozó része békében távozik, neadjisten nem szól semmi? Nem fogyna a büfében az ital? Húgycsőszűkületet okozna mindez a vécére rohanók között? Aki ott szeretne maradni szórakozni, sértődötten taxit hívna? Ugyan... Lehessen újra ünnep egy koncert, emeljük vissza a zenét jól megérdemelt magaslataiba, tiszteljük meg azzal, hogy nem eldobható, gagyi, fröccsöntött körülmények közé kényszerítjük! Szóljon ott és akkor, ahol és amikor élményt ad!
Semmiképp sem jó reakció a környezeti ingerek folyton növekvő számára és erősségére, ha maradék nyugalmas szigeteinket is egyre zajosabbá tesszük. Hasonló ellentmondás ez, mint annak a levegőzni vágyó kirándulónak a példája, aki leszáll a buszról a Normafánál, majd azonnal rágyújt. Merjük újra felfedezni a háttérzenétlenített környező világ hangjait! Ha az ajtónyikorgást vagy a madarak énekét lelassítva játsszuk le, konkrét dallamok bújnak elő. Egyszer lekottáztam egy csikorgó játszótéri hinta előadását, mert esküszöm, énekelt. A dalnak nem volt ugyan szövege, de anélkül is többet mondott nekem, mint a mindenünnen áradó, kénytelen-kelletlen végighallgatott zeneszerű massza, mindenestül.
Borítókép: illusztráció / fotó: Elisa Schu / DPA / dpa Picture-Alliance via AFP
Bejelentkezés