Volt az a macskánk.
Még tavaly volt, most szellemként sétál a kád szélén, amikor fürdök. Vonul. Nagyon lassan beleorrol a vízbe, és a farkát is belelógatja. Vagy csak véletlenül lóg bele, nem tudom. Kezdem elfelejteni a hangját. Hogyan is nyávogott. Pedig még egy éve sincs, hogy olyan furán leesett az erkélyről. Valami élesre rá. Ez benne a legrosszabb, hogy elfelejtem, hogyan is nyávogott, amikor jól érezte magát. Kiesik a fülemből. Megijedek. Biztos ez a szorongó ijedtség maga a lelkifurdalás. Kontinensnyi kétségbeesés. Vagy kétség. Magamban, a világban, a szellemekben. Keresem a felelősségem benne. Egy éjszakán át néztem az ágyról, mikor fog meghalni. Sírtam a sötétben közben. Sötétet könnyeztem. És megkönnyebbültem, hogy reggel még élt. Pedig akkor már túl volt a szenvedés közepén. Azon a szenvedésen, amit én el sem tudok képzelni. És akkor erre nem jöttem rá. Hogy igazából nem őt sajnáltam, hanem saját magam. És hogy ez mennyire irracionális, mégis majdnem mindenki ezt csinálja. Rásírjuk a bánatunkat macskára, kutyára, családtagra, rájuk sírjuk magunkat.
Volt a fürdőszobában két átlátszó műanyag doboz, a felső tetején hevert általában. Odahajtottam hozzá a fejem, úgy simogattam. Összeért az orrunk. Nem tudom mással azt a mozdulatot. Nem megy. Ez a miénk volt, körülbelül hat évig tartott, aztán az a fej-odahajtás kivonult az életből. Megismételhetetlen lett.
Minden képet elpakoltam, leszedtem a falról, amin rajta volt. Nem bírta el a lelkem, hogy lássam. Aztán két-három hónappal később lassan kezdtem visszatenni a fotókat. Kétnaponta egyet. Nagyon lassú kétnapok voltak azok. Macskahamvasztás, ez a kifejezés beleégett az agyamba. Úgy képzelem, azóta van rajta, mármint az agyamon, egy folt ennek a szónak. Nagyon kicsi, de szinte érzem, hogy ott van. A temetkezési vállalkozó küldött egy képet, ahogy a macskánk kiterítve fekszik a ravatalon. A barom. Azt mondta, van, aki kéri, hogy legyen ilyen fotó. A barom. Másik telefont vettem utána. Nem bírtam azt használni, amire jött a kép. Nem kérdezte meg, mi hogyan szeretnénk, csak átküldte. Hát, nem így, bazdmeg. Nem ezt.
Választottunk urnát is. A választék azért nem volt túl nagy. Széles. Másfél hónapig volt kint az erkélyen. Amikor nem látta senki, kiültem az erkélyszékre, az ölembe vettem, és beszéltem hozzá. Két üveg bor, egy beszélgetés, meg a szomszéd öregasszony átható tekintete, aki úgy tesz, mintha nem figyelne. Elég furán tartja a fejét a nagy nem-figyelés közben. De legalább szórakoztató, valamit enyhített a fájdalmon. Leviatán. Így neveztük el. Viszonylag aranyos néniből csúszott le leviatánig. Vékony falak vannak a házban. Rajta meg valami mágnes lehet, mert bármelyikünk megy mosdóba, fürdeni, ő is jön velünk, csak a fal túloldalán. És átkoz minket közben. Elég keményen tudja művelni, és hangosan. Néha veri a falat. Az emberből átalakult leviatánok biztosan így kommunikálnak. Mikor ideköltöztünk, süteménnyel köszöntött minket, kicsit diskuráltunk vele erről-arról, aztán szépen lassan elkezdte kiszívni belőlünk az információt. Az életünk képkockáit. Majd a saját sötétkamrájában újra alkotta azokat. Három hét múlva már meg akarta mondani, hogyan éljünk. Sorolta a hibáinkat, gyengeségeinket, míg a lakásunkon kívül nem találta magát. Az életünkön kívül. És akkor teljesedett ki benne a leviatán.
Levittük az urnát. Hosszasan kerestünk neki helyet a házunkkal szemben lévő erdőrészletben. Hogy lássuk az erkélyről azt a virágot, amit fölé ültettünk. Háromszor helyeztük át másik gödörbe. Gödröcskébe. Tántorogtunk ott lent a súlyos szélben, kapartunk, ástunk, leraktuk, á, mégsem jó. Minden lerakásnál megpusziltam az urnát. A többi lakó értetlenül figyelte furcsa szertartásunkat. Persze titokban figyelték, azért is buktak le. Pedig azt szerettük volna, ne lássa senki. Vagy gondolják azt, hogy csak virágot ültetünk. Halkan imádkoztam közben. Morzsoltam a földet a kezemben. Megfelel-e a minősége. Tisztában voltam vele, ha nem felel meg, akkor is ide temetjük.
Simogatom a virág szirmait. A nyest és a róka, akik le szoktak járni az erdőből a múltkor kiröhögtek miatta. Geci állatok.
Amikor hazaérek és belépek az ajtón, köszönök a halott macskánknak. Persze, ha nincs otthon senki. Igazából az egész család ezt csinálja, csak egymás előtt nem. Mindenki azt hiszi, hogy nem tudja a másik ezt a hazaérő macskaköszönést. Gondolom, ez is a gyászmunka része. Ez az illedelmes értelmetlenség. Maradandó szégyenlősség. Drága macskánk jót mosolyog(na) rajtunk.
Borítókép: Illusztráció / fotó: Zeynep Demir / ANADOLU / Anadolu via AFP
Bejelentkezés