Múlt vasárnap óta a váratlanul érkező és elsöprő győzelmet ünneplő magyarok tömegei élnek egy országban a mérhetetlen csalódást átélő magyarok tömegeivel. A kormánypártiak hirtelen ellenzékben találják magukat, az ellenzékiek pillanatok alatt kormánypártiak lesznek, egyelőre mindenki keresi a helyét. Közben jó lenne megőriznünk valamennyi higgadtságot, már akinek akad még olyanja.
Azon a bizonyos éjszakán, a választás piros betűs napja, április 12-e mámoros éjszakáján, Budapest utcáin és terein járva, a főváros sörözőiben, buszain, villamosain, metróin és aluljáróiban megfordulva egyszerre éreztem azt, hogy most nagyon kellene örülnöm valaminek, és azt is, hogy nem ártana aggódnom. Ugyanazt a felhőtlen örömöt kellene átélnem ezen az éjszakán, amit barátaim és üzletfeleim élnek át, vagy aggódnom kellene a jövő miatt, ahogyan azt más barátaim és üzletfeleim teszik. Nehéz ilyenkor politikai hajléktalannak maradni, de nem lehetetlen. Egy idő után amúgy is hozzászokik az ember. Nekem például nem volt részem olyan nagy, közös nemzedéki élményben, mint a nálam tíz-húsz évvel idősebbeknek, a ’89-es rendszerváltóknak, a Fidesz generációjának, és máshogy élem meg a mostani változást is, mint a nálam tíz-húsz évvel fiatalabbak. Nem volt soha olyan ideológia, mozgalom és párt, amit tartósan a magaménak éreztem volna.
És ahogy látom, a korombelieknél ez nem ritka. Az ismerőseim egy jelentős része most a fellegekben jár, hallok viszont más hangokat is. Többen leírják például, hogy az elmúlt tizenhat évet nem lehet visszaadni, és ami a szívüket nyomja, az messze túlmutat az „Orbán vagy nem Orbán” kérdésen, ami az utóbbi években kitöltötte a nyilvánosság tereit. Mások meg azért ráncolják a homlokukat, hogy ami jön, legalább annyira veszélyes lehet, mint ami eddig volt, és ez a félelem szintén nem kizárólag Magyar Péter személyéről szól. Akárhogy is, Budapestet vasárnap este a velem egyidősek mellett a nálam fiatalabbak uralták, és szemmel láthatóan
és ki tudja még, mi mindent. Felépülést egy hosszú betegségből, szabadulást a börtönből. Ha ilyen körülmények között szeretné valaki figyelmeztetni a pezsgőt locsolókat, hogy az új kétharmad ugyanúgy tartogat kockázatokat, mint az előző, akkor legalább olyan mértékű népszerűségre számíthat, mintha egy lagziban közölné az ifjú párral, hogy a statisztikai adatok alapján nagyobb a valószínűséggel válnak majd el, mint hogy a halál választaná el őket egymástól, és a gyerekvállalás is elég költséges ám.
Szóval azon a bizonyos vasárnap éjszakán még nem jött el az ideje a károgásnak, így hát én is koccintottam jó néhány honfitársammal. Nem most kell előhozni azokat a rohadtul unalmas kérdéseket, hogy varázsol-e nekünk a Magyar Péter egy színvonalasabb egészségügyet, oktatást meg tömegközlekedést, mert hát dehogy varázsol, legalábbis nem azonnal, viszont öt vagy tíz év múlva már érezhetünk némi fejlődést, míg Orbán a középkorba kormányozta volna vissza az országot. Akik a Tiszára adták a voksukat, jelentős számban amúgy is csak erre az egyetlen bulira fizettek be, esetleg néhány hetes, vagy legfeljebb egy nyár végéig tartó mámorra, mondván, tizenhat év után ennyi igazán kijár, aztán majd meglátjuk. Részemről oké, lássuk meg.
Az, hogy a szórakozóhelyeken és a fesztiválokon levezényelt drograzziáktól a Pride beharangozott betiltásán át a háborúval való fenyegetésig a Fidesz még inkább elidegenítette magától a fiatalok, nagyvárosiak és diplomások jelentős tömegeit, és Azariah különben is menőbb, mint Pataky Attila, a meglepően nagy Tisza-győzelemnek csak az egyik tényezője volt a sok közül. A kormányváltásban ugyanúgy része volt a gazdasági visszaesésnek, az inflációnak, a szintén sokat emlegetett korrupciónak, a kegyelmi botránynak, a másik oldalon meg a közösségi média működésének és a régi ellenzék eltűnésének, nem is beszélve az utolsó heteknek a földi halandó számára követhetetlen titkosszolgálati ügyeiről, de mindezt elemezzék az elemzők.
azokból pedig csak annyira következtethettem, hogy a legtöbb budapesti kerületet, sok-sok megyeszékhelyet, a Dunántúlon akár teljes megyéket is vihet a Tisza Párt, de fogalmam sem volt, hogy amit én látok, mekkora szelete a valóságnak. Ahogy a valóságnak szintén csak egy kis szeletét látták mások, akik a saját benyomásaik alapján várták a Fidesz újabb diadalát, maximum egy szoros Tisza-győzelmet tudtak volna elképzelni, de Tisza-kétharmadot semmiképp.
Aki hozzám és néhány kollégámhoz hasonlóan a politikai senkiföldjén élt az utóbbi több mint másfél évtizedben, ezer baja volt a NER-rel és Orbán hatalomgyakorlásával, de nem bízott egyik kihívóban sem, most megkönnyebbülhetett ugyan, hogy oké, végre vége, bárcsak előbb vége lett volna, sőt, bárcsak ne is lett volna soha, de a kételyeit már jóval a vasárnapi választások előtt megfogalmazhatta. Ezt is megtettük többen. Mindenesetre félretolhatjuk a régi dilemmát, hogy leváltható-e a diktatúra demokratikus választáson. Azt pedig, hogy kiépült volna-e egy tényleges diktatúra, ha más eredmény születik, már sosem tudjuk meg. Önmagában az a tény, hogy akár tizenhat év után is van lehetőség a hatalomváltásra, igenis jó hír, és már csak ezért is kellemetlen ünneprontónak lenni. Előbb-utóbb viszont meg kell tenni, mert jönnek az újabb kínos kérdések. Mikor lesz legközelebb például olyan kormányunk, ami kétharmad nélkül is kormányozhat? Mikor lesznek újra baloldali és liberális pártok a parlamentben? Ha újra hozzájutunk az uniós forrásoknak, nyilván örülünk, sőt már önmagában annak is, hogy Európa újra a keblére ölel bennünket, és már most örülünk a forint erősödének. Na de hogy állunk majd Putyinhoz, Trumphoz, Netanjahuhoz?
A felemelt mutatóujjas figyelmeztetésnél sokkal könnyebb ilyenkor átadni magunkat a kárörömnek. Ki sem józanodni a vasárnapi utcabálok és házibulik után, fel sem kászálódni a kanapéról, csak nézni a videókat a bukott kormánypárti szereplők szomorkodásáról, dühöngéséről, magyarázkodásáról, egymásra mutogatásáról, jó esetben bocsánatkéréséről (ilyen is van). Térdünket csapkodva hahotázni a mémeken, megosztani őket az ismerőseinkkel. Börtönbe álmodni fideszes politikusokat és oligarchákat, munkanélkülinek elképzelni fideszes propagandistákat és influenszereket. Röhögni a lógó orrukon, a sírásra görbülő szájukon, hahaha, ezt érdemeltétek, nyomorultak, kibasztatok velünk tizenhat éven át, most mi jövünk. Nem mondom, nagy a kísértés, szívesen csatlakoznék én is, ha nem lenne olyan ismerős valahonnan ez a helyzet. 2010-ben és azt követő években történt valami olyasmi, ami a napokban látott reakciók alapján most is megtörténhet. Az akkor hatalomra kerülőknek többé-kevésbé jogos sérelmeikért kellett bosszút állniuk, most meg az azóta elszenvedett sérelmekért kell bosszút állnia egy új garnitúrának. Vége lesz ennek valaha?
Bár ebben a bizonyos elmúlt tizenhat évben valóban iszonyatos mennyiségű frusztráció halmozódott fel, amit le kellett vezetni valahogy, ezt mutatják a kiugróan magas részvételi adatok és ezt tükrözi a leendő kormánypártra szavazók száma, ezt láthattuk az utcákon, és ezt láthatjuk azóta a kommentfalakon is, innentől viszont egy új helyzetben kell megpróbálni nem megőrülni. Azoknak, akiket zavart a kormányoldali szereplők hatalmi gőgje (engem például zavart), nem ártana figyelniük a leendő kormány és leendő holdudvara túlkapásaira.
De engem az egymással helyet cserélő kormánypárti és ellenzéki politikusoknál jobban érdekel például, hogyan is fogunk élni a városainkban és falvainkban. Érdekel az is, hogy türelmesebb lesz-e az autós a biciklissel, a biciklis a gyalogossal szemben. Érdekel, hogy méltányosabb fizetést kap-e egy könyvtáros. Hogy lesznek-e új munkahelyek. Az is érdekel, hogy lesz-e az ellenzéki újságíróból kormánypárti újságíró, az ellenzéki rendezőből kormánypárti rendező, az ellenzéki punkzenészből kormánypárti punkzenész, netán továbbra is függetlennek definiálják magukat. Mi inspirál majd költőt és írót, akit eddig az elnyomás inspirált? Milyen gyorsan kell majd kihúznia az előadásából az eddigi ellenzéki poénokat az eddig ellenzéki humoristának? Halljuk-e vajon még egy ideig a koncerteken a „Mocskos Fidesz!” rigmusokat?
Abból biztos nem fog semmi jó kisülni, ha a győztesek nyilvánosan fantáziálnak valamiféle bosszúról, de én azzal sem tudok mit kezdeni, ha valaki azt mondja, mostantól végre újra jó érzés magyarnak lenni, vagy ha ’56-hoz meg ’89-hez hasonlítja 2026-ot. Nem a hűvös távolságtartás megnyilvánulásai ezek, pedig arra most nagy szükség lenne.
Ami biztos, hogy a Tisza kétharmados felhatalmazással kormányozhat, és ahogy láthattuk, ekkora hatalommal könnyű visszaélni.
legyen az egy megújított vagy egy teljesen új rendszer. Bárcsak ennyi idő után végre nehéz dolgunk lenne.
Borítókép: Ünneplő tömeg a Tisza Párt eredményváró rendezvényén az országgyűlési választásokat követően a budapesti Batthyány téren 2026. április 12-én / fotó: MTI/Hegedüs Róbert
Bejelentkezés