Huszonnégy kortárs művész és hetvenhét állami gondozásban élő fiatal közös munkáiból láthatunk kiállítást a Ludwig Múzeumban, Világszép korTárs kapcsolódások címmel, amely a Világszép Gyermekvédelmi Alapítvány tizenöt éves fennállását ünnepli, joggal.

Szajki Bálintnak a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központban megtekinthető Egészségben és betegségben című kiállítása az időskor nehézségeiről beszél. Ez az a kérdéskör, amit, ha lehet, messzire elkerül mindenki: próbáljuk az öregkor témáját a lehető legtávolabb tartani magunktól, az idősekre pedig egyébként is inkább úgy tekintünk, mint akik már nem sok vizet zavarnak.

Görcsösen szorítják egymás kezét. Ha valamelyikük megbillen, elvágódnak az aszfalton. Illúzió, hogy meg tudják tartani egymást. Körülöttük menetel a felgyorsult tömeg. Lassúságuk felkiáltójel a végtelen hömpölygésben. Senki sem fordul utánuk, nem látják őket, mintha már nem is lennének.

A regény kiindulópontja az 1977-es bukaresti földrengés, innen tekintünk vissza a múltba, a főszereplő fiatalkorának emlékezetes és olykor traumatikus eseményeire. Katasztrófák idején a lélek képes kinyílni egy ismeretlen mező felé, ahol észreveszünk olyan dolgokat is, amelyekre korábban sohasem figyeltünk volna fel.

Jó az, ha megnézhetjük azt is, hol nyaral, hány gyereke van, mit eszik, hányszor fut egy héten, mit olvas, miből inspirálódik az alkotó?

Inkább hasonlít egy zeneműhöz, mint egy regényhez. Hagyni kell sodortatni magunkat, hogy megszülessen bennünk a szimfónia. Ha megbékülünk vele, hogy nincs történet, nincs karakterábrázolás, nincs leírás, nincs atmoszférakeltés, nincsenek klasszikusnak mondható regénytechnikai megoldások, cserébe valami olyasmit kapunk, ami teljesen letaglóz.

Talán az tenne jót a lelkemnek, ha mindenkinek adnék. A buszjegyre gyűjtőnek, a koldusnak, a cigányasszonynak, minden kisebb és nagyobb lapnak, és akkor már adnék a Hintalovonnak, a civil szervezeteknek, sőt a színházaknak is. Adjak egynek? Vagy kettőnek? Adjak egy kéregetőnek az utcán? Valakinek, aki szimpatikus? De milyen alapon? És a másiknak miért nem? Ez pofára megy?

Minden emberre legalább egy kutya, ez a szabály, de mint minden diktatúrában, az emberek túlteljesítik a feladatukat, és sokan két, sőt, három kutyát is tartanak, és licitálnak egymásra. A dolog odáig fajult, hogy egyesek még a gyerekeiket is pórázon vezetik, és mivel a szabály az szabály, a pórázon vezetett gyerek is pórázon vezet legalább egy kutyát.