Úgy éreztem, beszéltem, léptem és fordultam, hogy valaki más érzett, beszélt, lépett és fordult rajtam keresztül. Amikor visszaültem a helyemre, mindez megszűnt, nyoma sem maradt, még ha odabent szörnyűségeket tapasztaltam is.

A Nemzeti Táncszínházban megrendezett őszi Margó Irodalmi Fesztiválon a látogató tapasztalhat valamiféle pezsgést, de a helyszín inkább hasonlít egy plázára, mint egy hangulatos kávéházra. Az ember lézeng erre-arra, és folyton várja, hogy történjen már valami.

Suttogások, beszélgetésfoszlányok, a külvilág történéseinek beszűrődő hangjai. A filmben szereplő fiú elől valóban titkolnak valamit, és a történelmi kor, amiben cseperedik – 1956 után – ugyancsak az elhallgatásokból, a suttogásokból, a bizalmatlanságból, a félelemből, a biztonságérzet teljes hiányából épül fel.

Feláll a padról, integet a gyereknek, mondja, hogy de aranyos. Ahogy vigyorog, látszik, hogy hiányzik néhány foga. Inas, vékony, a bőre cserzett, mondhatni kiszívta a nap. Szívjad magadba a napot, amíg még lehet, és tartalékold a hidegebb időkre, gondolom magamban.

Huszonnégy kortárs művész és hetvenhét állami gondozásban élő fiatal közös munkáiból láthatunk kiállítást a Ludwig Múzeumban, Világszép korTárs kapcsolódások címmel, amely a Világszép Gyermekvédelmi Alapítvány tizenöt éves fennállását ünnepli, joggal.

Szajki Bálintnak a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központban megtekinthető Egészségben és betegségben című kiállítása az időskor nehézségeiről beszél. Ez az a kérdéskör, amit, ha lehet, messzire elkerül mindenki: próbáljuk az öregkor témáját a lehető legtávolabb tartani magunktól, az idősekre pedig egyébként is inkább úgy tekintünk, mint akik már nem sok vizet zavarnak.

Görcsösen szorítják egymás kezét. Ha valamelyikük megbillen, elvágódnak az aszfalton. Illúzió, hogy meg tudják tartani egymást. Körülöttük menetel a felgyorsult tömeg. Lassúságuk felkiáltójel a végtelen hömpölygésben. Senki sem fordul utánuk, nem látják őket, mintha már nem is lennének.

A regény kiindulópontja az 1977-es bukaresti földrengés, innen tekintünk vissza a múltba, a főszereplő fiatalkorának emlékezetes és olykor traumatikus eseményeire. Katasztrófák idején a lélek képes kinyílni egy ismeretlen mező felé, ahol észreveszünk olyan dolgokat is, amelyekre korábban sohasem figyeltünk volna fel.

Jó az, ha megnézhetjük azt is, hol nyaral, hány gyereke van, mit eszik, hányszor fut egy héten, mit olvas, miből inspirálódik az alkotó?

Inkább hasonlít egy zeneműhöz, mint egy regényhez. Hagyni kell sodortatni magunkat, hogy megszülessen bennünk a szimfónia. Ha megbékülünk vele, hogy nincs történet, nincs karakterábrázolás, nincs leírás, nincs atmoszférakeltés, nincsenek klasszikusnak mondható regénytechnikai megoldások, cserébe valami olyasmit kapunk, ami teljesen letaglóz.

Talán az tenne jót a lelkemnek, ha mindenkinek adnék. A buszjegyre gyűjtőnek, a koldusnak, a cigányasszonynak, minden kisebb és nagyobb lapnak, és akkor már adnék a Hintalovonnak, a civil szervezeteknek, sőt a színházaknak is. Adjak egynek? Vagy kettőnek? Adjak egy kéregetőnek az utcán? Valakinek, aki szimpatikus? De milyen alapon? És a másiknak miért nem? Ez pofára megy?

Minden emberre legalább egy kutya, ez a szabály, de mint minden diktatúrában, az emberek túlteljesítik a feladatukat, és sokan két, sőt, három kutyát is tartanak, és licitálnak egymásra. A dolog odáig fajult, hogy egyesek még a gyerekeiket is pórázon vezetik, és mivel a szabály az szabály, a pórázon vezetett gyerek is pórázon vezet legalább egy kutyát.