A Golden repair – Finom illesztések című kiállítás február 22-ig látható a Ludwig Múzeumban, és mindenképp érdemes megnézni. Órákat el lehet tölteni a kiállítótermekben, hiszen bőven van mit nézni és hallgatni. Még egy hosszabb filmet is megtekinthetünk egy matracon elheverve, amely Saodat Ismailova üzbég filmrendező és művész munkája. A Beleolvadva a Napba című alkotás egy ambivalens karakter, al-Muqana világába vezet minket, aki a 8. századi Közép-Ázsiában fehérruhás mozgalmat indított, és olyan kérdésekkel foglalkozott, amelyek a mai napig érvényesek. al-Muqana megkérdőjelezte a föld kisajátítását, a centralizált hatalmat és a hierarchikus társadalmi struktúrát. A Nap erejéből merített ihletet, melyet tisztító központi istenségnek tekintett. Ő volt a fátyolos próféta.
Ebből a kis ízelítőből is kirajzolódik, hogy a kiállítás milyen szerteágazóan értelmezi a kincugi filozófiáját, amely a kiállítás összetartó ereje és alapgondolata, és a törött kerámiák javításának művészetén alapul. A kincugi gyakorlatában nem próbálják elrejteni a törést, hanem beépítik a tárgy történetébe, hogy metaforaként tükrözze a helyreállítás lehetőségét. Fogyasztói társadalmunk viszont ennek éppen ellenkezőjét kínálja; hogy minél hamarabb cseréljük le a tárgyainkat és kapcsolatainkat. Nem beszélve a lelki sérülések kezelési módjáról. Generációkon át öröklődik az a gyakorlat, hogy a mentális betegségeket rejteni kell, a depresszió, a rosszkedv vagy akár az elbizonytalanodás szégyen, és kerülendő, titkolandó. A kiállítás arra invitál, hogy gondoljuk át a javítás és a gyógyulás jelentését, valamint az egyéni és kollektív sérüléseinkhez fűződő viszonyunkat.
Czene Márta Törések és illesztések című munkája áll a legközelebb a kincugihoz olyan értelemben, hogy itt egy darabokra tört korsó összeragasztásáról, javításáról van szó, melyet a művész nagyanyja, Hikádi Erzsébet hagyatékában talált. A korsót újra és újra megragasztották, ez a hétköznapinak mondható tett ihlette meg a művészt. Videófelvételen látjuk körbeforogni ezt az agyonragasztott korsót, miközben a művész a nagyanyja leveleit olvassa sorsának törésvonalairól, ahogy a férjének szánt ütéseket, a női sors teljes elfogadásával, folyamatosan tompítja. Ezt a mintát elutasítván a művész egyszer s mindenkorra elejti a tárgyat, amit az eseményről készült fotóval dokumentál. Az alkotó szerint sokszor csak látszólag segít az emlékek javítgatása, a felejtés, a szépítgetés, a valódi gyógyulás inkább a radikális változásokból ered.
A kiállítás többi anyaga elrugaszkodottabban közelít a témához. Van itt gyógyító kígyó, amelyet anyagdarabokra hímzett gyógyító vagy mérgező növények összeillesztésével hoztak létre, és az volt a célja, hogy a kulturális emlékezet és az ökológiai tudás szálait összefonva teremtsenek kapcsolatot a résztvevők között. A kiállítás egyik hangsúlyos eleme a víz, így láthatunk olyan videóanyagot is, amely a víz fluid természetét, történelmi, geopolitikai és érzelmi dimenzióit tárja fel. Egy tálban valódi víz látható, amelyet a művész különböző országokból hozott magával. Gazdagítja a vízről alkotott elképzeléseinket, és nemcsak erőforrásként, H2O-ként értelmezi, hanem az emlékezet és átalakulás érzéki csatornájaként, gyógyító átjáróként is.
Sokkoló anyag Emília Rigova A hely, ahol semmi sem nő többé című festményegyüttese, amelyek a szocialista Csehszlovákiában és a posztszocialista utódállamokban végrehajtott kényszersterilizációk hosszú távú kutatásának eredményei. Roma nőket sterilizáltak tájékoztatásuk és beleegyezésük nélkül, hamis ürüggyel vagy tudtukon kívül. A művész így ír erről: „1980-ban, amikor megszült engem, császármetszéssel hoztak világra, majd utána (illegálisan) sterilizálták. Az a vágás – és az azt követő csend – számomra ennek a történetnek a központi szimbólumává vált: a visszhangzó süket csenddé. Munkám nemcsak anyám tapasztalatáról szól, hanem minden nőről, akit a történelem során a világon bárhol megfosztottak testi integritásától, örömeitől és mindennapi gondjaitól.” A festményeken befeketített méhű nőalakok láthatók.
Szintén sokkoló volt Mykola Ridnyi Vakfolt című munkája. A vakfolt egy olyan pont a retinán, ahol nincsenek fényérzékelő receptorok. Ez mindenkinél így van, és semmilyen gondot nem okoz. Viszont szkotóma vagy glaukóma esetén a vakfolt kis folttól a szemet „kitöltő” teljes sötétségig terjedhet. Ridnyi szerint ez a teória a médiaháborút vívó társadalom metaforája. Kelet-Ukrajna háború sújtotta területeiről készült képei tulajdonképpen vakfoltosak. Az összehasonlítás azon alapul, hogy a médiapropaganda ugyanúgy rombolja a társadalmi és politikai valóságra való reflektálás képességét, ahogy a betegség a látást.
Láthatunk még nagyméretű szoborinstallációkat természetes, színes anyagokból kötve, melyek a természet és az emberi test kapcsolatát vizsgálják, szó van a nukleáris „örökségünkről”, a kihaló állatfajokról, fákról, búzával újratelepített parlagon hagyott földekről, erdősítésről, a roma közösségek megerősítéséről, földkunyhók építéséről.
A föld kizsákmányolásával kapcsolatos munkák is megjelennek a kiállításon, mint például Agnes Denes, egy magyar származású, Amerikában alkotó művész Fahegy – Élő időkapszula című alkotása. Ökológiai szemléletű alkotásai nagy érzékenységgel jelenítik meg a természettől elidegenedett, modern ember és társadalom kritikáját. A projekt során tizenegyezer ember bevonásával az elhagyatott Finnországi Ylöjärvi sóbánya területén ugyanennyi fenyőfát ültettek el, amelyekkel beborították a dombot. A résztvevők a világ különböző tájairól érkeztek – Denes ezzel azt hangsúlyozza, hogy a globális ökoszisztémát érintő változások és veszélyek mindannyiunkat fenyegetnek, és a helyreállítást is közösen kell végeznünk. A művész legismertebb műve a Búzamező – Szembesítés. 1982-ben megtisztított búzával vetett be egy közel egyhektárnyi, hulladékkal és törmelékkel borított területet, New Yorkban, Manhattan déli részén, a világgazdaságot szimbolizáló Wall Street és World Trade Center szomszédságában. Gondozta, majd learatta a termést.
Több olyan alkotás is született, ahol nagyban számítottak a részvételünkre, mint a Az ellenállás akkumulátorai: mikepércsi oktatóanyag című projektnél, amely aktivista művészetnek tekinthető. Fülhallgatók segítségével tudtunk igazán összekapcsolódni az alkotókkal, és meghallgathattuk a mikepércsi aktivista nők személyes történeteit. Vagy egy mentálisan beteg ember naplóját megismerve mi is írhattunk, zászlót rajzolhattunk minket meghatározó motívumokkal, szavakkal. Végül Yoko Ono Mend Piece című alkotásánál arra ösztönöznek minket, hogy üljünk le a kiállított asztalhoz, amelyen csészék, csészealjak, tányérok törött darabjai hevernek, valamint néhány egyszerű javítóeszköz, olló, ragasztó, zsineg, szalag, és nekünk kell összeillesztenünk őket, vagy éppen új tárgyat alkotnunk. Ha befejeztük a javítást, a szemközti polcra tehetjük az alkotásunkat. Yoko Ono fő törekvése a művészet és az élet közötti határ lebontása, a mindennapi élet tevékenységeinek művészetként való értelmezése. Munkásságában a műalkotások létrehozása helyett az alkotói folyamat, az együttműködés és a véletlenek szerepe kerül középpontba.
A kiállítás címéül választott japán „aranyjavítás” módszer lényege a törött tárgy repedéseinek kiemelése, a tökéletlenségek megőrzése, ami napjaink arcplasztika divatja, mértéktelen fogyasztói attitűdje és a sérüléseket elrejtő, titkoló társadalmi gyakorlat korában irányadó gondolat lehet.
Borítókép: Czene Márta: Törések és illesztések / fotó: Glódi Balázs
Bejelentkezés