Magyarország Oscar-nevezett filmje, az Árva az első húsz percben teljesen elveszített. Egyszerűen untam. Pedig most nem is a tarkóját kellett néznem a főszereplőnek, ami egyébként a Saul fiánál tagadhatatlanul hatásos volt a foszlányos, beszűrődő hanghatásokkal együtt, de a Napszálltánál már csak ismétlésnek éreztem, és nem is működött igazán. Viszont az Árvában is visszatértek a suttogások, a külvilág történéseinek beszűrődő hangjai és a beszélgetésfoszlányok, amiket a főszereplő kisfiú, Andor csak mint alapzajt érzékel, konkrétumokat nem tud kiszűrni belőle.

Mindannyiunk tapasztalata, hogy életünk legnagyobb része sutyorgások közepette zajlik, főleg gyerekként, amikor folyton azt érezzük, hogy már megint titkolnak előlünk valamit, hogy ki akarnak hagyni mindenből és hogy sohasem lehetünk részesei annak a felnőtt világnak, ahová annyira tartozni szeretnénk. Csakhogy a filmben szereplő fiú elől valóban titkolnak valamit, és a történelmi kor, amiben cseperedik (‘56 után) is az elhallgatásokból, a suttogásokból, a „sosem bízhatunk meg senkiben”-szerű folyamatos félelemből és a biztonságérzet teljes hiányából épül fel. Ez a viselkedésmód a gyerekek szintjén is leképeződik, titkolóznak, külön utakon járnak, szövetkeznek, sutyorognak, ami egy kő- és homoktörmelék alá ásott pisztolyban manifesztálódik. És ha egy pisztoly előkerül, el is fog dördülni egyszer.

Az első húsz-harminc perc kálváriájához visszatérve, a film úgy kezdődik, hogy egy sötét lyukból nézünk kifelé. Ide bújik Andor, amikor kiürítik az árvaházat, és az anyja érte jön. Bevallom, egy kicsit megijedtem, hogy akkor most állandóan asztalterítő-szegélyeket, lábakat, csizmákat, kerekeket és saras utakat fogok nézni, hiszen ez gyerekszemszög, de szerencsére nem ez történt, a kisfiúból pillanatok alatt nagyfiú lett, és így feljebb került a kamera is.

Az unatkozós időintervallumhoz hozzátartozik még, hogy valahogy a jelenetek, a történetvezetés sem volt különösebben érdekfeszítő. Persze nem akciódús krimit vártam, értem én, hogy bele kellene merülnöm a film hangulatába, a történetbe, csakhogy végtelenül közhelyesnek éreztem minden képsort, az összes párbeszédet, az elöregített fiatal színésznő (Waskovics Andrea) játékát, és végig nem értettem a színészválasztást sem. És nem azért, mert a színésznő ne tudta volna eljátszani ezt az ellentmondásos, tulajdonképpen visszataszító teremtést, hanem mert egyszerűen a kora és az élettapasztalatai nem voltak elégségesek hozzá. Kimódoltak, túlságosan is ismerősek voltak a jelenetek, a szófordulatok, a...