Az őszi Margó Irodalmi Fesztivált ebben az évben is a Millenáris Parkban, a Nemzeti Táncszínházban rendezték meg. Nem ez Budapest leglátogatottabb fesztiválja, és aki korábban nem járt az épületben, nem biztos, hogy elsőre komfortosan érzi magát a plázaszerű térben. Bár az ember tapasztalhat valamiféle pezsgést, és az lehet a benyomása, hogy van érdeklődés az irodalom iránt, maradhat benne egyfajta megmagyarázhatatlan hiányérzet is. A könyvbemutatókon elhangzottak mellett a huncut bolondságokra, a „pletykákra” is figyeltem.
A hatalmas aula egy része a fesztivál alatt színpadként és nézőtérként funkcionált, a másik része pedig a kávézó, ahol nyugodtan lehetett büfézni akkor is, amikor kicsivel távolabb éppen egy beszélgetés zajlott. A könyvbemutatók szabadon látogathatók voltak, be lehetett kukucskálni és ki is lehetett menni közben, ha éppen úgy tartotta kedvünk. Hiányzott viszont a kávéházi hangulat, hiányoztak a meghitt beszélgetések, a kuckós félrehúzódások, a könyvespolcok, és az írótársadalom sem nagyon képviseltetette magát az eseményen. Lézeng az ember erre-arra, és folyton várja, hogy történjen már valami.
Persze nem kell showt csinálni egy könyvbemutatóból, sőt egy írónak még csak nem is kell tudnia profin felolvasnia a saját műveit, többségük ugyanis szemlélődőbb, visszahúzódóbb alkat – a felolvasásra pedig ott vannak a színészek. A könyvekről szóló beszélgetéseknek, a könyvek bemutatásának tehát elsősorban nem a mi szórakoztatásunk a célja, az viszont igenis feladatuk lenne, hogy kedvet kapjunk az adott kötetetek elolvasásához, és még azt sem mondom, hogy ez a kedvcsinálás ne történt volna meg. Mégis hiányzott valami.
A Margó-díjat az első napon adták át, ezúttal Tóth Marcsinak, akinek Erdő van idebenn címmel jelent meg első kötete. Ugyanezen a napon ünnepelték Krasznahorkai László irodalmi Nobel-díját egy rövid beszélgetéssel, melynek során Valuska László kérdezte Dávid Annát és Szegő Jánost, majd Szikszai Rémusz olvasott fel egy elbeszélést az írótól.
Furcsának találtam, hogy néhány felolvasásnál a beszélgetőpartnerek már – vagy még – nem voltak a színpadon. Ez történt Péntek Orsolya Itt is istenek vannak című „csavargókönyvének” bemutatóján is, amelynek elején Pelsőczy Réka a kávézószínpadon egyedül ülve olvasott fel a kötetből egy részletet. Ezt követően Zoltán Gábor beszélgetett a szerzővel, akiről megtudhattuk többek között, hogy festés közben ír esszéket, keveset olvas kortárs irodalmat, és most éppen ott tart, hogy inkább a festészetre koncentrálna, az írást pedig pihentetné egy kicsit.
Zilahi Anna verseskötete, a Gyengédség bemutatóján Orosz Ákos olvasott fel, a szerzővel pedig Valuska László beszélgetett. A könnyed társalgás témája egy kocsonyahal volt, amelyről az emberek semmit sem tudnak, de már mémek terjednek róla, mint a világ legrusnyább állatáról. Zilahi felhívta a figyelmünket arra, hogy a kocsonyahalat a haláláról nevezték el, hiszen ahogy az emberi erőszak által szétrobban és a felszínre kerül, úgy néz ki, mint a kocsonya, csakhogy valójában ez a lény a tenger mélyén egészen más képet mutat. Szép volt, ahogyan a fiatal költő az állatvilágról beszélt, és arról, hogy mennyire fontos lenne, hogy az emberek visszatérjenek a saját testükbe, és elkezdjék komolyan venni annak szükségleteit.
Nemes Z. Márió verseskötete, az Irgalom és számonkérés bemutatója, valamint a szerző és beszélgetőtársa, Bartók Imre performansza humorral és meglepően őszinte vallomásokkal tűzdelt est volt, amelynek számomra legérdekesebb felvetése az irodalmi hagyomány démoni megszállásként értelmezése. Irodalmi nagyjainak megszállásáról, hatásáról van szó, amitől nehezen – vagy egyáltalán nem – lehet szabadulni, csak akkor, ha az ember egyedül van az irodalomban, vagy még akkor sem. A szerző által felolvasott versekből kiderül, hogy sokszor forronganak a gondolatai a politika, számos közéleti kérdés és Orbán Viktor körül, és mindezt be is emeli „egyszemélyes költészetébe”.
A második napon Mécs Anna új kötete, a Rutin kapcsán a teherbeesés nehézségeiről, az anyaság apró-cseprő és nagyobb gondjairól, a gyereknevelésről, az első kiscipő kiválasztásáról, és sok egyéb, a női léttel kapcsolatos kérdésről is szó esett. A könyvből Tóth-Czifra Júlia, Gurubi Ágnes és Halász Rita olvastak föl, a szerzővel pedig Réz Anna beszélgetett, igen szellemesen. Több anyuka jelent meg nagyobb gyermekével, de voltak olyanok is, akik babakocsit tologatva, síró csemetéjüket csitítgatva próbáltak figyelni a beszélgetésre, amelynek során el is hangzott, hogy a könyvet valószínűleg inkább nők fogják olvasni. Ez igencsak elszomorító, hiszen egy ilyen jó humorú írás a nők megéléséről a férfiak számára is hasznos lehetne.
Légrádi Gergely Éppen annyi című novelláskötetének bemutatója csendes mederben folydogált. A szerző összefogott, zökkenőktől mentes gondolkodás- és megfogalmazásmódja az írás folyamatáról, szövegei létrejöttéről jól követhető és könnyen érthető volt. A szerzővel Tóth Ramóna Mirtill beszélgetett.
Belecsöppentem Fazekas Gergely Négynegyed – Írások régi zenéről, új zenéről, életről, zeneéletről című kötetének bemutatójába is, és nagyon sajnáltam, hogy nem tudtam végighallgatni az egészet, mert a szerző érdekfeszítően mesélt nagy zeneszerzőkről és azok emberi arcáról, nem titkolva, hogy sokszor mennyire kicsinyesek vagy éppen agresszívak tudnak lenni.
A harmadik napon csak egyetlen bemutatón volt lehetőségem részt venni, ahol Szilasi László új regénye, a [18.48: telefon] került terítékre. A szerző édesanyja halála utáni gyászmunkájáról ír, és nem azt a kérdést teszi fel, hogyan tudná elfelejteni őt vagy túllépni a halálán, hanem hogy mit kellene tennie ahhoz, hogy ne felejtse el soha, vagyis ne történhessen meg vele, hogy már nem emlékszik az arcára, a gesztusaira, a hangjára. Minden mondat ült, és bár a szerző sokszor nevetgélt vagy éppen káromkodott, az egész valahogy végtelenül megható volt. A könyvből Szikszai Rémusztól hallhattunk részleteket, és egyértelmű volt számomra, hogy mindenképp el kell olvasnom.
A Bravúros mutatványok, amiket senki se látott című első könyvével jelentkező Fábián Tamással Ott Anna beszélgetett, viszonylag olajozottan, főleg miután már a térdéről folyton lecsúszó papír is megtalálta pihenőhelyét az asztalon. Kellemes, csevegő hangnemben folyt a beszélgetés, ahol lassan kibomlott, miről is szól a regény. Kitértek a szerző társadalmi érzékenységére is: a Telex újságírója a regényében is olyan témákkal – lakhatási és egzisztenciális kérdésekkel, vidéki és nagyvárosi lét különbözőségeivel vagy éppen a klímahelyzettel – foglalkozik, amelyekről általában a cikkeit írja. A történetet a közeljövőbe helyezte, ami lehetőséget adott neki arra, hogy bátrabban mozduljon el a fikció irányába, de mégsem kellett elrugaszkodnia a valóságtól sem.
Dobray Sarolta Közel című kötetének bemutatója alatt megszólalt a riasztó, ezért mindenkinek el kellett hagynia az épületet. A felszabadult időben kicsit elkalandoztam a családommal odakint, majd Finy Petra Kistigris című kötetének bemutatóján kötöttem ki, ahol Bányai Kelemen Barna olvasott fel részleteket. A szerző érzékenyen beszélt az úszásoktatás helyzetéről és túlkapásairól az egyik novellájához kapcsolódva – ezekre a botrányokra a médiából is emlékezhetünk.
Jónas Reynir Gunnarsson izlandi regényíró volt az egyetlen külföldi szerző, akinek a könyvbemutatóján részt vettem. Az erdő halála kapcsán Karafiáth Orsolya kérdezte, részleteket pedig Dóczy Péter olvasott fel a műből. Utóbbi nem volt a legszerencsésebb választás erre a feladatra, mert előadói stílusa nem illeszkedett a szövegrészletekhez, de ezt szerencsére ellensúlyozta a beszélgetés, és főleg a szerző egyszerű, szerény, autentikus, szereplésvágytól mentes viselkedése és válaszai. Egy mély emberismerettel rendelkező, munkájára igényes, izgalmas szerző arcképe rajzolódott ki, akinek érdemes kézbe venni a kötetét, mert van benne valami olyan titok, ami csak a nagyokra jellemző.
Számomra a fesztivál zárasa, egyben legkiemelkedőbb eseménye Röhrig Géza estje volt, ahol a szerző semmike-dalok című verseskötetét mutatták be. Persze mindig akadnak olyan nézők, akik a legelmélyültebb beszélgetés, egy humoros beszólás, egy ironikus megállapítás vagy egy fergeteges előadás közben is inkább a Facebookon böngésznek, átfutják az Instagramot, lájkolnak, megosztanak, válaszolnak néhány chatüzenetre, megnézik az emailjeiket, aztán megnyitják a térképalkalmazást, közben hümmögnek, nevetgélnek, mintha jelen lennének, és biztos, ami biztos, lőnek pár fotót, hogy hollétüket kiposztolhassák sztoriba, végül pedig, mire a hátuk mögött ülők majdnem rájuk szólnak, hogy tegyék már el azt a rohadt telefont, ami ráadásul maximális fényerővel működik, mintha megéreznék a fortyogó indulatot, elégedetten az ölükbe ejtik a készüléket, és nevetnek egy nagyot azon, amit Röhrig Géza mondott, pedig tutira nem is figyeltek.
Bár ijesztő volt az a stílus, ahogyan Radics Viktória bevezette a beszélgetést, de a későbbiekben szerencsére egyre emberibbé vált a diskurzus. Ez leginkább Röhrignek köszönhető, aki olyan őszinteséggel válaszolt a feltett kérdésekre, hogy öröm volt hallgatni. Többször felállt, hogy felolvassa a verseit, amelyek az ő előadásában óriási hatással voltak a nézőkre. Tulajdonképpen egy önálló estet láthattunk, egy-két kérdéssel megfűszerezve, egy igazi művészeti csemegét, amire már nagyon vártam a fesztivál alatt.
Borítókép: Sokadalom a Margó Fesztiválon / fotó: Margó Fesztivál Facebook / Kováts Zsófi
Bejelentkezés