A mentőautó az éjjel megint elvitt valakit

Görcsösen szorítják egymás kezét. Ha valamelyikük megbillen, elvágódnak az aszfalton. Illúzió, hogy meg tudják tartani egymást. Körülöttük menetel a felgyorsult tömeg. Lassúságuk felkiáltójel a végtelen hömpölygésben. Egyiküket egy bot támasztja. Abnormálisan hosszúra nyúlik a kéz, ami a szatyrot tartja. Senki sem fordul utánuk, nem látják őket, mintha már nem is lennének.

*

A villamosmegállóban áll. Egy vászontáska lóg az oldalán. Belenyúl, kivesz egy szalvétába csomagolt szendvicset. Lassan, szertartásosan hámozza ki. Aztán kettéhajtja a szalvétát, és felitatja az arcáról a gyöngyöző izzadságot. Körülnéz, szemetest keres. Miután meglátja, egy pillanatig vacillál, hogy most menjen oda, vagy előbb inkább egye meg a szendvicset, és csak aztán dobja ki az időközben galacsinná gyúrt papírdarabot.

Végül a nadrágzsebébe gyömöszöli, és csak az evésre koncentrál. Szépen, rétegzetten helyezkedik el a kenyérszeletek között a szalámi, az uborka, a lapkasajt, a vaj és a piros arany, vagy talán inkább a ketchup. A kenyér porhanyós. Apró darabkák peregnek le az állán és hullanak a földre, miután beleharap. Nem szereti, ha a földre esik az étel. Pazarlás, és a felesége is mindig mérges lesz, amikor az éppen felsikált konyhai kőlapon landolnak a morzsák. Begörbíti a hátát, lehajolni készül, de eszébe jut, hogy nem otthon van. Félúton lefelé megáll, bal tenyerét a derekára teszi, és felegyenesedik.

Harap, komótosan rág, nyel. Vigyázni kell, hogy a kenyérmorzsák ne szoruljanak be a műfogsor alá. Kutat a nyelvével, a szája elé emeli a kezét. Göcsörtös, mélyen barázdázott, száraz. A körmei sárgák. Villamos siklik a megállóba. Nyel egyet, gondolkodik. Kitapintja a nadrágzsebében a papírszalvéta-galacsint, még megvan. Nem csomagolja vissza a szendvicset, nem száll föl a villamosra.

*

Fehér hajában a fodrok vattapamacsok az augusztusi szélben. Elszántan húzza maga után a gurulós bevásárló kocsit. Nincs benne semmi, a cipzár elengedett, a pántok kattogva fityegnek. A háta görbe, a nyakát előre nyújtja. Hőség. Nem izzad, csak liheg és sóhajtozik. Totyogva megy át a zebrán, a lámpa időközben pirosra vált. Sietni szeretne, de a háta még jobban előrehajlik, és a feje is remegni kezd. A bevásárlókocsi a járdaszegélybe akad, nem tudja felhúzni. Egy férfi odasiet, és felrántja. Aprókat biccentve köszöni meg.

A könyökén és az arcán kitüremkednek a csontok, vékony, szikkadt bőr választja el őket a külvilágtól. Utat engednek neki a tömegben. Megáll a dinnyéknél. Kinéz magának egy kisebb szeletet, és az eladóra függeszti a szemét. Mikor észreveszik, rámutat a dinnyeszeletre. Zacskóba csomagolják neki. Egy kis, fekete, kapcsos pénztárcából számolja ki a pénzt. Az eladó türelmetlenkedik, egy másik vevő felé fordul, de ő kinyújtja a kezét, és vár. Az aprópénz pontosan kiszámolva pihen a markában. Csontos karja még fehérebbnek látszik a zöld dinnyék között. Az eladó tenyerébe önti a pénzt és biccent, mintha megköszönné, hogy végül mégis visszafordult hozzá.

Továbbtotyog a tömegben, meg-megáll, nézelődik, és nem veszi meg a paradicsomot. A kukoricacsöveknél elmélázik kicsit, aztán továbbmegy. Megáll egy „Lédús, édes őszibarack” feliratú tábla előtt. Beáll a sorba, nem engedik előre. Előtte egy fiatal férfi feladja, és bosszankodva a lángosos felé siet. Egy nőt előreengednek a kétéves gyerekével, aki folyton letépi a fejéről a kalapot, és visítva a földre dobja, aztán kap egy banánt, és azonnal elhallgat. Már nem a sor végén áll, de még vannak előtte. Nem reagál semmire, nem néz semerre. Csak áll.

*

Naphosszat a konyhában sürög-forog. Néha feljajdul, a karját, a derekát vagy a tarkóját fogja, aztán visszaáll a gázsütő mellé. Egyszerre több dolgot csinál. Főz, süt, turmixol, mosogat, teát melegít a mikrosütőben, és cigarettázik. Egy-két slukkot szív csak, többre nincs ideje. A cigaretta kényelmesen füstölög a hamutál oldalának támasztva. A rádiót hallgatja, vagy valamilyen podcastot. Nincs elpazarolni való ideje. Ha olykor le is ül, nemsokára felpattan, mert biztosan elfelejtett valamit. Egy-két hússzelet odaég, de nem baj, majd ő megeszi. Neki már mindegy.

Azért a vitaminbogyók ott sorakoznak a műanyag gyógyszertárolóban. Néha elfelejti bevenni őket a receptre felírt gyógyszerekkel együtt. Mozdulatai kapkodók, gyorsak, szinte fiatalosak, de a tányér felborul, a kávé kilöttyen, a leves kis erekben folyik a merőkanál szélén. A borsószemek ott huncutkodnak a vasalt, fehér abroszon. A konyhapultot törölgeti, sikálja, mintha az élete múlna rajta, és lehet, hogy múlik is.

*

Egy cukrászda ablaküvegén keresztül csak homályosan látszik az arca. Tükröződő autók, siető emberalakok és biciklisek suhannak át rajta. Rezzenetlenül bámul kifelé az ablakon. A márványhatású keskeny asztallap, ami végigfut a cukrászda ablaka mögött, a mellkasánál vágja ketté a testét. Állva eszi a habos, krémes süteményt. A nyelvével az utolsó krémpöttyöt is lenyalja a szája széléről. Mutató- és hüvelykujjával felcsipkedi a maradékot, és azt is megeszi. Kinyúl a kávéscsészéért, a szájához emeli. Először csak keveset kortyol belőle, talán azt ellenőrzi, hogy forró-e még, aztán felhajtja az egészet. A csésze aljára néz, mintha tudna magának jósolni a zaccból. Kortyol még egy utolsót, hogy a kávéval elkeveredett maradék kockacukor is elolvadhasson a nyelvén. Egy kis vízzel leöblíti az egészet.

A blúz fehér, a csukló és a nyak körül csipkés, elől gombos. Be van tűrve a szoknyába. Harisnyát hord negyven fokos melegben is, a lakkcipőhöz így illik. A sütemény édes, a kávé keserű. Kipattintja a csatos ridikült, kivesz belőle egy cukorkát, de az ujjak nem elég fürgék és rugalmasak a csomagolópapír lebontásához. Koncentrál, sóhajtozik, de a cukorka kiesik a kezéből, le a földre. Kétségbeesve néz körül, de senki sincs rajta kívül a cukrászdában. Belenéz a táskájába, matat egy kicsit, aztán csalódottan kapcsolja össze. A tányért és a kávéscsészét visszaegyensúlyozza a pulthoz. Mosolyog, köszön, a cukorka a földön marad.

*

Egy babkonzervet forgat a kezében, egyre távolabb tartja a fejétől, hunyorog. Simogatja a betűket, mintha az ujjbegyeivel is olvasni tudna. A polcra akasztott ártáblához hajol. Gyorsan visszarakja a konzerves dobozt, és lép egyet jobbra. Most a csicseriborsó-konzervet vizsgálja, de ezúttal az árát nézi meg először. Le se veszi a polcról. A húspult felé veszi az irányt, húsz deka párizsit kér. A trappista le van árazva, egy kisebb kockányit abból is a kosarába rak.

A kenyerek felé csoszog. Hosszan nézelődik, míg észreveszi, hogy az akciósak egy nagy kosárban vannak egybegyűjtve. Kivesz egy toastkenyeret. Az üvegvisszaváltónál sor áll. Néhány csöves és egy-két munkásember áll előtte. A neccszatyorban alkoholmentes, dobozos sörök kocognak. A csövesnek látszó férfi maga elé akarja engedni, de int, hogy inkább kivárja a sorát, és mosolyog. Az előtte állók gyorsak és rutinosak, nem kell sokáig várni.

Butoh-táncosokat megszégyenítő lassúsággal nyúl a szatyorba, emeli ki és dobja a lyukba a dobozokat. A háta mögött ciccegés, sóhajtozás. Nem hallja, vagy nem akarja hallani. Benyúl, kiemeli, kinyúl, bedobja. Mintha koreográfiát hajtana végre, olyan kiszámítottak és pontosak a mozdulatai.

*

Rekkenő hőség, szélcsend, dél. Pantallóban, hosszú ujjú ingben, nyakkendőben, zakókabátban, fényesre suvickolt bőrcipőben és kalapban lép ki a körúti társasház ajtaján. Finoman becsapódik mögötte az ajtó. Egyik kezében újságok, a másikban egy régi típusú mobiltelefon. A telefont a nadrágzsebébe csúsztatja, a kalapot a szemébe húzza, és elindul.

Kávézni megy, törzshelye van. Határozottan, de lassan lépked, mintha minden idő az övé volna. A szemüvegét kissé feljebb tolja az orrán, végigsimít a szakállán. Elnéz az emberek fölött, valahová a távolba. A múltban sétál, mást lát maga körül, mint ami van. Ízléses kirakatokat, integető, barátságos arcokat, kis kávézókat újságot olvasó férfiakkal és elegáns, csipkekesztyűs nőkkel. Befordul egy kisutcába, és leül egy kávézó teraszán, ahol biztos, hogy nincs növényi tej, sem latte vagy cold brew, csak eszpresszó, hosszú kávé és legfeljebb capuccino. A pincér bólint, és máris hozza a szokásosat. Kockacukor, presszó, víz.

Elbújik az újság hasábjai mögött. Szeret lapozni, zsizseg a papír, táncolnak a betűk, és az újságlapok fölött ki lehet pillantani a nagyvilágba. Kettéhajtva olvassa, homlokát ráncolva, szivarka ég a fogai között. Egy hír hosszabb időre rabul ejti. Nem lapoz, nem fordítja meg az újságot. Mintha a saját halálhírét olvasná.

*

A bejárati ajtó nyitva. Egy tévéműsor, egy beszélgetés hangfoszlányai mindig kihallatszanak a lakásból. Nincs se kutyája, se macskája. Magáról is nehezére esik gondoskodnia. Néha kijön hozzá a mentő. Mindig sikerül valakit elkapnia a lépcsőházban, hogy bevásároljon neki a C&A-ban vagy hozzon fél kiló cseresznyét a piacról. Ötezer forintot ad, de a visszajárót nem akarja elfogadni.

Sokan járnak be hozzá. Kekszet ad a gyerekeknek, a fülükre cseresznyét, a szomszédokat dobozos ebéddel látja el. Ha valaki nem nyit időben ajtót, ráfekszik a csengőre vagy kitartóan dörömböl az ablakon. Magas, bottal jár, és hangosan beszél. Mindenki tudja, ha érkezik, és tiszteletből többnyire ajtót nyitnak neki. Ő az egyetlen, aki a társasház összes lakójának a telefonszámát tudja. Ha nem talál otthon valakit, azonnal fel is hívja. Akár naponta többször is. A nippek az ajtóból és a nyitott konyhaablakon keresztül is látszanak.

Most csukva van az ajtaja. A mentőautó az egyik éjjel megint elvitt valakit.