Hajnalban csörög az óra, kelni kell még a gyerek előtt, fogat mosni, pisilni, vizet inni. Aztán gyors csekk a telefonra, email, Messenger, hogy nincs-e valami fontos. Persze mindig van valami, mert anyukám ezer linket osztott meg éjjel a Facebookon, apukám pedig hajnali kávézás közben szörfözik a neten és küldi tovább az olvasnivalókat a családi csoportba. Medvetámadás Erdélyben, bénázó sofőr a parkolóban, miért jó mégis kávét inni, és hogyan kerüljük el a kullancsokat.

Mindegy, ha már úgyis megnyitottam a telefont, megnézem, mi van a Facebookon, az Instagramon, a Telexen, a 444-en, a 24.hu-n. Pörgetem a szalagcímeket, de egyik sem érdekel igazán. A cikkek elején és végén felhívás, hogy támogassam a lapot, persze értem, hogyne, de ez már majdnem olyan, mintha az otthonomban is Budapest utcáit rónám, ahol nem tudok úgy sétálni és padon ülni sem, hogy ne kérne tőlem valaki pár forintot. És a pár forint ma már nem egy húszas vagy ötvenes érme, azt már kiröhögik, azért már ki se nyújtják a kezüket.

Most veszem észre, hogy már negyed órája a telefont bámulom, a gyereket meg még föl sem ébresztettem, és mindjárt indulni kell. Azért még megnézem a szülőcsoportos bejegyzést, onnan szoktam megtudni, hogy milyen járvány van éppen, ki hiányzik, ki van kórházban, ki mennyire köhög, és hogy ennek alapján bevihetem-e egyáltalán a gyereket a bölcsibe. Azért kicsit összeszorul a torkom, és befeszülök, mert nem az jut eszembe, hogy szegény kis manókák mihamarabb meggyógyuljanak, hanem az, hogy ha ma nem vihetem be, meghaltam, mert ezer dolgot kéne megírnom és elintéznem.

Szerencsére nincs járvány, viszont valaki kitalálta, hogy vegyünk valamit a gondozóknak, jaj de szuper ötlet, már ő is gondolt erre, hát persze, írják a többiek, és merd azt mondani, hogy nem, vagy akár csak gondolni. Mindenki annyit adjon, amennyit szeretne, amennyit szerinte megér a gondozó munkája. Hát nem tudom, mert persze sokat megér, hiszen ő van a gyerekemmel, de tulajdonképpen a munkájáért fizetnek, nem? Persze, nem annyit, mint kellene, nincs megbecsülve a munkája, és ez szörnyű, de az enyém sincs, és most éppen egy utalásra várok, és nem biztos, hogy csütörtökig bele tudok adni, de nyilván igent mondok, mert nehogy már csak mi maradjunk ki, és közben felsejlik lelki szemeim előtt a jövő, az ovi, az iskola, amikor majd egyre többet és többet kell. Csakhogy nekem erről mindig a kórházi kenőpénz jut eszembe. Ha nem adok, akkor elbassza? Sosem tudtam meg, mert mindig adtam én is.

Végül addig nyomkodom a telefont, amíg a gyerek magától felkel és anyucizik a szobában, kicsit megsürgetem, kekszet is ehet, viheti a plüss nyuszit és a kifestős könyvet is. Egy padon fekvő bácsi mellett megáll, nem érti, mit csinál, alszik, mondom, miért, mert nem tud máshol, az utcán él. Na, ezt most hogy magyarázd el, kicsit szégyellem is magam, hogy olyan világot kell mutassak és magyarázzak folyton, amiben én is nehezen élek, mert mit mondjak, hogy vannak olyan emberek, akik az utcán kell aludjanak, és kéregetniük kell, aztán egy fagyos télen jégtömbbé dermedve találnak rájuk, talán éppen ezen a padon?

Bölcsi után megjárom a boltot, veszek egy k&rva drága kenyeret, vajat, zöldséget és gyümölcsöt. Almából szigorúan pirosat, csak azt eszi a gyerek, mert ez van a mesében. Az önkiszolgáló kasszánál bepittyegem a kedvezményes kódot, jó lesz a tofura meg a sajtra, mert az is k&rva drága. Kint már vár egy kéregető, éhes szegény, tegnap óta nem evett, mondjuk tegnap óta én sem, még csak reggel nyolc van, mondom, de tudom, ő nem így érti, elég szarul is néz ki, úgyhogy adok neki kettőt a gyereknek vásárolt retrókifliből, mert én ilyet már negyven fölött nem eszem, csak néha, de akkor olyan sokat, hogy hánynom kell tőle. Lépek egyet, és utánam dobja mind a kettőt, le a porba, és vádlón néz rám, hogy hogy képzelem, ne én döntsem már el, hogy mit eszik vagy iszik abból a pénzből, amit adok, és mivel egy fityinget sem adtam, csak ezt a szar kiflit, joga van azt csinálni vele, amit akar.

Persze minden adakozó arra vágyik, hogy jóra költsék a pénzét, hogy jó helyre kerüljön, csak ezt az utcán vagy akárhol, de még a neten sem lehet mindig eldönteni, és kérdés, hogy egyáltalán kell-e. Mert ha már egyszer rászántam magam, hogy adok, onnantól az már az övé, és ez így van, nem mondhatom meg neki, hogy mire költse. Ezért és a kajadobálásért már egy ideje senkinek sem adok, persze folyamatosan lelkiismeret-furdalásom van, de akkor is az lenne, ha adnék, mert akkor meg arra gondolnék, hogy költhettem volna a gyerekemre is, hogy ebből a pénzből vihetnék neki mákos patkót a bölcsi után. Közben tudom, hogy valószínűleg mire fogja költeni, márpedig én ezt nem akarom, erre nem adok, de néha azért elbizonytalanodom ebben is, mint mindenben.

Talán az tenne jót a lelkemnek, ha mindenkinek adnék. A buszjegyre gyűjtőnek, a koldusnak, a cigányasszonynak, a Telexnek, a 444-nek, a Literának, az Élet és Irodalomnak, és minden kisebb és nagyobb lapnak, ahova írok és ahova nem, és amiket vagy kedvelek, vagy nem, és akkor már adnék a Hintalovonnak, a civil szervezeteknek, sőt a színházaknak is. Csakhogy esküszöm, nincs rá pénzem, de komolyan. Adjak egynek? Vagy kettőnek? Adjak egy kéregetőnek az utcán? Valakinek, aki szimpatikus? De milyen alapon? És a másiknak miért nem? Ez pofára megy? Honnan tudjam, hogy kinek van rá szüksége inkább? Vagy ez mindegy? Lassan nekem is szükségem lenne rá, aki hónap végén már nem engedheti meg magának a tökmagos rózsazsömlét, csak a sima vizeset, és aki inkább a könyvtárba jár dolgozni, nem pedig egy kávézóba, hogy ne kelljen költeni.

Mire hazaérek a boltból, már elegem van, frusztrált vagyok, és nem tudok koncentrálni, aztán még felhív egy barátom, hogy meg van szorulva, és kéne neki kétszáz a hónap végéig, hát az nekem is kéne, de nem mondom, nem akarom megsérteni, hiszen bajban van, javíttatni kell a kocsit, az meg kell a munkájához, biztos én is kétségbe lennék esve, úgyhogy adok. Persze lehet, hogy kölcsön kell kérnem emiatt nekem is, de nem mondom neki, úgy teszek, mintha nem jelentene különösebb gondot, és megkérem, hogy jövő hónap elején adja vissza. Kicsit még panaszkodik illedelemből, aztán letesszük a telefont.

Elindulok dolgozni, az utcán szembetalálkozom egy kéregetővel, de nem adok, nincs nálam apró, ezt szoktam mondani, ő meg elátkoz, elküld mindenhova, és a méhemet is ki akarja száríttatni, üvölt utánam, nem is tudok szabadulni tőle percekig, talán mégis adnom kellett volna. Csak akkor meg az álhálás arckifejezésétől ment volna fel bennem a pumpa. Na jó, döntöm el, akkor utalok valamennyit az egyik kormány által kipécézett lapnak, annak legalább van értelme, legalábbis remélem. Persze csendesen abban reménykedem, hogy soha nem fog eszükbe jutni hálából olyan cikkeket közölni, amik a szájam íze szerint valók, de tudom, ez gonosz gondolat, szégyellem is magam rendesen, mert persze hogy nem.

Útközben úgy döntök, hogy azért sem a könyvtárba megyek, hanem beülök egy kávézóba, egy olyan igazi hemzsegő, zajos, kávéskanál koccantós helyre. Egész jó, bár írni nem sokat tudok, hiányzik a könyvtár csendje, és amikor fizetek, rá kell kattintani a kijelzőn, hogy hány százalék borravalót szeretnék adni. Nem szeretnék, dehát rettenetesen kínos, állnak a hátam mögött, még jó, hogy nem mondják be, mint az egyik South Park-részben, hogy Zeck Julianna nulla, azaz nulla százalék borravalót adott. Ha a szerencsétlen koldusnak nem adtam, akkor itt biztosan nem fogok, ezzel nyugtatom magam, plusz most utaltam az egyik lapnak, úgyhogy mára pipa.

Enni is kéne valamit, de nem ülök be, inkább veszek egy pogácsát, és leülök egy padra. Jönnek, persze, hogy jönnek, szabad préda vagyok, közszemlére kiültem sminkben, szép ruhában, napszemcsiben, körömlakkosan meg minden, szóval kihez, ha nem hozzám. Nem adok, nem és nem, megvető tekintetek, köpésre álló ajkak, már hallom, ahogy gyűlik a nyál, de szerencsére a járdán landol. Futás közben szoktak még így kiköpni, az sem szép látvány, viszont kevésbé agresszív. A kaja nem esik jól, fájni kezd a gyomrom, és arra jutok, hogy mekkora rohadék vagyok, van mit ennem, sétálgatok, írogatok, jól élek, erre van pofám azt mondani, hogy nem. Eldöntöm, hogy a következőnek adok, csak kerüljön a szemem elé.

Nem kell sokáig várnom, már jön is, vonatjegyre gyűjt, haza kell menjen, a kislánya kórházban van, az apja börtönben, veri őket, és most túl messzire ment, távoltartásit fog kérni, az a mocsok nem fog hozzáérni még egyszer a gyerekhez. Jó kis sztori, jól is mondja, még valami kórházi jelentést is lobogtat, nem nézem meg, az viszont nem jut eszembe, hogy kerül hozzá a papír, ha csak most történt a dolog, de ez mindegy is, megfogadtam, és adok neki egy ezrest. Nem elég, mondja, sajnálom, de nincs nálam több, mondom, kicsit puffog, de azért megköszöni és elmegy. Utánanézek, a gyerekem mákos patkójára, fagyijára, zsömléjére, szőlőjére gondolok, amit hónap végén már nem fogok tudni neki megvenni.

Este néhány barátommal találkozom a Duna-parton, dobozos piák és üdítők gyűlnek a lábunknál, de én csak pár száz forintos karamalzt iszom, szoptatás óta velem maradt ez a kis alkoholmentes malátaital. Lassan megjelennek a gyűjtögetők nagy szatyrokkal és táskákkal, kérik szépen a dobozokat, készségesen adjuk is, nem kell közvetlenül a pénztárcánkba nyúlnunk, nem mondanak sztorikat sem, szívesen adjuk, vigyék csak, és biztatjuk őket, hogy nézzenek vissza később, mert még biztosan lesz. Közben arról beszélgetünk, hogy kik lehetnek ők és miért csinálják ezt, bevándorlókat is látni, idáig jutottak szegények, még nem tudják, hogy itt mennyire reménytelen a helyzet, érthetetlen, hogy miért pont ide jöttek. Azt hitték talán, ez már a Nyugat. Én meg lassan Románia felé mennék, ha mennék.

Kétszer is visszajön ugyanaz a nő. Harmadjára már egy sztoriba is belekezd, hogy Parajdot elárasztotta a víz, ő erdélyi, de egyedül van itt a gyerekekkel, alig jut pénz ételre, az apjuk meghalt az árvízben, a gyerekek folyton sírnak, a sok éhes száj, a rongyosok, ő meg becsületes kéregető, muszáj neki, és hát ugye egyedül maradt, és ennél a mondatnál kicsit lefelé görbül a szája, de vissza tudja tartani, nem hagyja, hogy kigördüljön az a könnycsepp, sírjunk csak mi, ilyen egy jó színész, tudja, hogy nem a hatást kell eljátszania, hanem bennünk kell lecsapódjon a tragédia. Hallgatunk, mit lehet erre mondani, mert nyilvánvalóan hazudik, hiszen abban az árvízben senki sem halt meg, de egy pillanatra mégis képes elbizonytalanítani. Tudja ő, hogy mit kell mondani, mert nemcsak az a lényeg, hogy adjunk, hiszen már adtunk, persze adhatnánk többet is, akár pénzt is, nemcsak dobozokat, hanem az is fontos, hogy rosszul érezzük magunkat, mert ha most nem adunk, legalább tudjuk, hogy mi szárad a lelkünkön.