Szajki Bálint Egészségben és betegségben című kiállítása, amely a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központban tekinthető meg, az időskor nehézségeiről beszél. Ez az a kérdéskör, amit, ha lehet, messzire elkerül mindenki: próbáljuk az öregkor témáját a lehető legtávolabb tartani magunktól, az idősekre pedig egyébként is inkább úgy tekintünk, mint akik már nem sok vizet zavarnak.
Szajki Bálint a 24.hu főállású fotóriportere. Munkáit kiállították a Magyar Sajtófotó Kiállításon, a Budapest Photo Festival keretében, a World Press Photo kísérő kiállításán, és kitüntették számos díjjal is, többek között 2024-ben megkapta a Hemző Károly-díjat, melyet olyan 35 év alatti magyar fotográfusok nyerhetnek el, akik szellemiségükben és szakmai minőségükben a névadó munkásságához méltó műveket hoznak létre.
Az időskor pont az a téma, amit, ha lehet, messzire elkerül mindenki. Az idősekre egyébként is inkább úgy tekintünk, mint akik már nem sok vizet zavarnak. Sétálgassanak, vásárolgassanak csendesen, legyenek kedvesek a gyerekekkel, de ne kérjenek segítséget, és ne akarjanak leállni beszélgetni az utcán vagy a villamoson, mert az már idegesítő. Különben is rohanni kell, és munka előtt még venni kell egy közepes lattét a Starbucksban, hogy lenyugodjunk. Munka után pedig rohanás a boltba, a postára, meg mit tudom én még, hova, például a gyerekért az oviba, szóval nem érünk rá csevegni, na.
Mondjuk ki, úgy bánunk az idősekkel, mintha fölöslegesek lennének, és közben nem gondolunk a szüleinkre, a nagyszüleinkre, és arra sem, hogy mi is megöregszünk egyszer, mert akkor arra is gondolni kellene, hogy egyszer meg is fogunk halni. Próbáljuk az idősödés, az öregkor témáját a lehető legtávolabb tartani magunktól, mert még bírjuk, még toljuk, sosem öregszünk meg és sose halunk meg, ha úgy tetszik. Kerüljük, és nagyrészt ignoráljuk az időseket, hogy ne kelljen a halálra gondolni. A gyógyszeripar és az orvosok azért nyerészkednek rajtuk még egy kicsit, mert arra odafigyelnek, hogy betegen tartsák őket, és minél kevesebbet halljanak az egészséges öregkor lehetőségeiről, és a természetes, egészségmegőrző alternatívákról. Hiszen a mindenkori államnak fontos, hogy bizonyos néprétegek állandóan irányíthatók és kiszolgáltatottak legyenek.
A jelenlegi kiállítás anyagát az alkotó nagyszüleinek helyzete ihlette. Sándor és Marika hatvanhét éve éltek együtt, amikor Sándor sztrókot kapott. A további vizsgálatok során kiderült, hogy a szíve is gyenge, pacemaker beültetése vált szükségessé, és ezzel a közös életük is teljesen megváltozott. Marika kitartóan ápolta férjét, próbálta újra megtanítani írni, beszélni, és rendíthetetlenül mesélte közös életük legfontosabb eseményeit. Valamelyest sikerrel járt, de Sándor csak segítséggel tudott közlekedni a lakásban, feledékeny lett, és kiderült, hogy a látása is csak pár százalékos. Marika mindennap elmesélte neki kedvenc sorozatainak történetét, felolvasta a híreket, elmondta, mit csinálnak a szomszédok, mit látni az ablakból, és többször elmesélte neki megismerkedésük történetét is.
Aztán egy újabb sztrók után Sándor még inkább Marika ápolására szorult, aki még éjjel is figyelte minden lélegzetvételét, éjjel olvasott és éjjel végezte a házimunkát is. A lakásba zárva éltek, miközben Sándorban egyre inkább halványulni kezdtek közös életük emlékei. Ez nagyon megkínozta Marikát, aki addigra már eljutott a teljes lelki és fizikai kimerültségig. Sándort 2024 szeptemberében, nyolcévnyi otthonápolás után hospice-házba szállították, ahol lakásuk elhagyása után másfél héttel, néhány nappal kilencvenkilencedik születésnapja előtt meghalt. Marika pedig egyedül maradt.
A kiállítás fotói Marika odaadó, önfeláldozó, a végsőkig menően gondoskodó ápolói tevékenységét örökíti meg, és Sándor leépülésének apró mozzanatait. Minden képen ott a kín, a lemondás, de ott a szeretet is. Különösen megrázóak azok a képek, amelyek közel hozzák Sándor arcát, kezét, megtört testét, és érzékeljük, hogy milyen kérges, ráncos bőr takarja ezt a számunkra ismeretlen bácsit, aki már csak halványan van jelen a mindennapokban, és aki lassan megszökni készül ebből az életből. Érezni a csendet, az igyekezetet, hallani a csoszogást, ahogy Sándor Marika vállára támaszkodva jár a szűk folyosón, a beépített szekrények között. Egy későbbi stádiumban ugyanebből a szögből látjuk a pillanatot, amikor Sándort már kerekesszékben tolják át a folyosón. A romlás elkeserítő képei ezek.
Ha visszanézünk a kiállítás első fotójára, ahol Marika és Sándor még egymás kezét fogva ülnek a tévé előtt egy koloniál szekrénysor társaságában, talán még fájdalmasabbak és nyomasztóbbak történetük további képei, melyek Sándor haláláig vezetnek. Az elkerülhetetlen halál nyomasztó érzete egyébként is minden képen jelen van. Hátborzongatóan naturális kép, ahogy Marika a szinte tehetetlen Sándort mosdatja, vagy ahol folyton sürgölődő, gondoskodó alakja csak egy elmosódott árnyék a hátterében. Sándort tisztán látni, ahogy rezzenetlenül, mereven fekszik az ágyban, mintha már halott lenne. A további képeken Marika egy hintaszékben olvas a nappaliban, aztán egy összepakolt kórházi szett látható, végül következnek a temetés képei, és egy fotó, ahol Sándorból már csak egy falra akasztható arckép maradt. Aztán kikerülünk a lakásból, és távolról figyeljük a lakótelepet, ahol Marika immár egyedül kénytelen élni.
Súlyos és embert próbáló életszakasz az időskor, de a nyilvános térben mégis vajmi keveset foglalkozunk vele, mintha az idősek nem lennének a társadalom teljes jogú polgárai, mintha az öregedés és a halál nem lenne ugyanúgy az élet része, mint a születés vagy a gyerekkor. Miközben a kiállítás képei előtt időzünk, turisták és trécselő helyiek lepik el a Robert Capa Café tereit, ahol a kiállítás helyet kapott. Az utcáról bárki, jegy nélkül, könnyedén befordulhat, és akár egy kávé társaságában, akár anélkül, megtekintheti a kiállítást. Vagyis zajlik az élet, a kiállítás hősei pedig csendesen emlékeztetnek valamire, amit jobb szeretnénk elfelejteni.
Bejelentkezés