Vége a korrupciónak! Nem lesz többet lopás, mutyi, umbulda!
ahol a közélet és az üzleti szféra szereplői hűvös távolságtartással, sőt kissé gyanakodva kerülgetik egymást, nehogy foltot ejtsen makulátlan becsületükön a másik tisztátalan szándéka, ha esetleg volna neki olyan.
Ilyesmiket írogatnak közösségi felületeiken a rendszerváltás mámorában lubickoló barátaim, eltelve a vakbuzgó hívők örök optimizmusával. Nem vetem szemükre a reményt, jó hinni az emberi jóságban, hosszú évek, többször megélt rendszerváltások kellenek ahhoz, hogy illúziónak tarthassuk az efféle ábrándokat. De személyes tapasztalatok híján is lehetnek kételyeink. Nem kell ahhoz elmélyült kultúrtörténeti jártasság, hogy tudjuk: a hidegháború lezárultával sem jött el a történelem vége, a villamosítás és a szovjethatalom kettőséből nem lett kommunizmus, nem ez a harc lett a végső, és a „le règne de la vertu” ígérete is inkább a guillotine sűrű csattogásához vezetett, mint az erény uralmához. Sajnos a korrupciót ugyancsak nem irtja ki politizáló ifjúság lelkes elszántsága, az új hatalom megvesztegethetetlen eltökéltsége, de még a rendőrhatóság szigorú fellépése sem.
Ó, hányszor hittük, hogy az új nekibuzdulás majd véget vet a közvagyon dézsmálgatásának! Mennyi ábrándot fűztünk a kommunista rendszer felszámolásához! Hogy az új, szabad és demokratikus Magyarországon nem fordulhat elő ahhoz hasonló fosztogatás, mint amilyen a spontán privatizáció rablóhadjárata volt! Hogy a tolvajokat majd perbe fogjuk, megbüntetjük, az elkonfiskált közvagyont pedig visszaszerezzük…
Aztán kormányok jöttek, kormányok mentek, és mi növekvő csodálkozással bámultuk, ahogy az egyre magabiztosabb, dölyfösebb és pökhendibb politikai osztály hazahordja az országot. De ha még csak hazahordta volna! Klasszikus gyarmati komprádorburzsoázia lett az emeszempés, emeszpés, szabaddemokrata elitből. Mindent eladtak, amire vevőt találtak, s minden eladás során valahogy gazdagabbá vált a tranzakciót intéző érdekcsoport. Önkormányzati testület, polgármester, hivatali döntéshozó, felügyelőbizottsági tag, államtitkár, miniszter, s ki tudja még mennyi sötét alak üzletelt, ügyeskedett, sikkasztgatott, míg végül a nép megunta a végtelen zabratyot, s kétharmaddal hívta meg a Fideszt: idomítsa szabályok közé a nemzeti, de főleg nemzetközi vadkapitalizmust.
„Aki belenyúl a pénztárba, annak le fogjuk vágni a kezét” – ígérte Pokorni Zoltán, a Fidesz csúcspolitikusa 2010-ben, és eleinte valóban úgy tűnt, hogy az új kormány megfékezi a korrupciót. Aztán kiderült, inkább csak központosította. Még a nagy trombitaszóval nekilódult elszámoltatásból sem lett semmi, pedig kormánybiztost is kapott a feladat. De hát… Habár fölül a gálya, s alul a víznek árja, azért a korrupció az úr.
Lássuk csak, miért.
Efféle gyermetegség sugárzik a hajdani miniszter elszánt fogadkozásából: levágjuk a kezét! Aki azonban komolyabban utánagondol, sejtheti, hogy a korrupció nem kizárólag az emberi kapzsiság következménye, nem pusztán jogi vagy erkölcsi probléma, hanem összetett társadalmi, politikai, gazdasági jelenség, rendszerszinten működő folyamat, amelynek hajtóerőit is a strukturális régiókban kell keresni.
Általában azt tarják, ott erősödik fel, ahol a hatalom túlságosan koncentrált, az ellenőrzés viszont gyenge, a szabályok átláthatatlanok, és a lojalitás fontosabb, mint az intézményi normák. Ha részletesebben utánanézünk, kiderül, hogy elképesztően sok tényező támogatja vagy támogathatja a korrupciót. A jogállamiság meggyengülését, az igazságszolgáltatás függő helyzetét, a közbeszerzések átláthatatlanságát, a gazdasági szabályozások kiszámíthatatlanságát, a civil társadalom gyengeségét, a sajtószabadság kicsorbulását és hasonló okok sokaságát emlegetik azok, akik komolyan foglalkoznak azzal, miért olyan nehéz megfékezni az ilyen jellegű visszaéléseket.
Hadd jegyezzem meg azonban, hogy
Sokak illúzióival szemben hadd szögezzem le: nincs humánus, erkölcsös vagy értékorientált tőke. A tőke célja a profit, semmi más. Azért szeretjük, mert a profit érdekében mindenféle remek ötlettel áll elő, csupa olyan projekttel, ami kényelmesebé, biztonságosabbá, lakhatóbbá teszi világunkat. Mi pedig örömmel fizetünk ezért a sok leleményért, s élvezzük az egyre gazdagabb jólétet. Igyekszünk nem tudomást venni arról, hogy a vállalkozásokat hajtó profitérdekben nincs semmi jó, nemes vagy emberi.
Pedig a nyers üzleti megfontolás a kapitalizmus hajnalán rabszolgákat hurcolt Amerikába, népeket, életmódokat, kultúrákat őrölt föl Óceániától Indiáig mindenütt, ahol megvetette lábát, természetesnek találta a gyermekmunkát saját háza táján, Manchesterben vagy Mulhouse-ban is, és – hogy egy aktuálisabb példát is mondjak – nem zavarta a környezetszennyezés, amíg bennünket zavarni nem kezdett. A kapitalizmus értékhiányos, humánumtól mentes létét tükröző illusztrációk tetszés szerint folytathatóak, de aktuális témánk szempontjából csak annyi kívánkozik ide, hogy a tőkét természetesen nem zavarja a korrupció sem. Sőt! A tőke kedveli a korrupciót, ha amúgy kedvelheti.
Olyan tranzakció, amelynek világos szabályai vannak, kényelmes, és nagyjából átlátható keretek között tartható, és persze rendkívül előnyös a vállalkozás számára. Lényege éppen olyan know-how, mint bármely más tudás, speciális szakértelem. A vállalkozó nagyjából azzal számolhat, hogy az efféle ügyletekben sokat számít a partnerek közötti bizalom, a személyes meggyőzés, az értékesítési folyamat diszkrét jellege, ezzel szemben a kínált termék vagy szolgáltatás minőségi jellemzői másodlagosak, az ár pedig értelemszerűen a felsőbb kategóriákba esik.
A 4P kifejezés a marketing négy tényezőjére utal: product (termék), azaz a vállalat által kínált áru vagy szolgáltatás; price (ár), az az összeg, amelyet a fogyasztó fizet; place (hely), pontosabban az értékesítés helye, folyamata, azaz a termék elérhetősége; promotion (ösztönzés), ahova mindazt besorolják, ami a terméket népszerűsíti.) A klasszikus 4P marketingmixben kényelmesen elhelyezhető a korrupció mint értékesítési forma, még akkor is, ha az általános vállalkozási költségek között a szokásosnál nagyobb tételként kell számításba kell venni az esetleges büntetéseket. (Erre sem szoktunk gondolni, de a jól vezetett vállalat eleve számol azzal, hogy ezért vagy azért megbüntetik. Egy elmaradt, megkésett bevallás, egy figyelmen kívül hagyott előírás, egy hibás teljesítés… Ezer oka lehet annak, hogy a cégnek előre nem tervezett költségei keletkezzenek. Jól szervezett cég persze tervezi ezeket, csak nem tudja előre, hogy pontosan mire kell majd költenie a vis maior keretet. A korrupcióban érdekelt cég egy fokkal jobban tudja. Amikor korrumpált partnere lebukik, akkor a korrumpáló vállalatot meg fogják büntetni. Az ügyvezetés számol ezzel a lehetőséggel. Betervezi költségvetésébe.) Más meg nem nagyon érdekli. Ha korrupcióra épülő üzleti modellje elég jól működik, akkor zökkenők esetén majd keresni fog új partnert a börtönbe zárt, elcsapott, vagy csak egyszerűen túl nagy kockázatot jelentő döntéshozója helyett.
És ezzel el is érkeztem oda, ahova indultam.
Professzionalizálódása mellett adaptív képességére jellemző, hogy ha kell, talál új jogi kiskapukat, ha kell, hálózatosodik, ha úgy adódik, fejlődik, idomul, alakot vált, amikor egyik formáját visszaszorítják, más metódusban jelenik meg.
Mindez azt is jelenti, hogy a korrupció, ha erre lehetősége nyílik, beágyazódik a hatalmi-politikai rendszerbe is, és ezzel biztos és kiszámítható gazdasági környezetet teremt magának. A korrupt vállalat ugyanis nem pusztán korrumpál, hanem igyekszik megvásárolni a döntéshozók lojalitását. Például azzal, hogy finanszírozza a politikát vagy bizonyos politikai törekvéseket, pártokat, jelölteket. Ebből következően viszonylag hosszú távon is stabilizálja az eliteket, vagy mondjuk úgy, átmenti az elit egy-egy csoportját a rendszerváltások viharain. Ugyanakkor a rendszerszintű korrupció öngerjesztő folyamat is. Az umbuldákban érintett döntéshozók nem pusztán passzív elfogadói a vesztegetéseknek, de elvárói is, sőt az informális irányítás eszközeként is használják. Nemcsak kedveznek annak a vállalatnak, amelytől viszonzást várhatnak, de általánosságban is preferálják azokat a tőkéscsoportokat, amelyeknek vállalati kultúrájában látni vélik a korrupciós potenciált.
Sejthető (meg persze szerencsétlenebb országokban tapasztalható is), hogy mindezeknek köszönhetően a korrupció, ha meg nem fékezik, terjed, terebélyesedik, burjánzik, virul: egyre nagyobb méreteket ölt, előbb egyes szektorokat, később teljes ágazatokat, végül az egész államot átjárja, átszövi, bekebelezi.
Olvasták García Márquez remek könyvét, A pátriárka alkonyát? Olvassák el! Talán nincs is ma Magyarországon ennél aktuálisabb kötet. A kolumbiai mágus tudta, miről beszélt. Latin-Amerikában a korrupció nagyjából ott tartott a huszadik század derekán, ahová most hazai változata is eljutott. A képzeletbeli pátriárka a regényben mindent eladott, utoljára a tengert is, ami körülölelte az aprócska diktatúra partjait. De az még „Gabónak” sem jutott eszébe, hogy a caudillo nemcsak eladja, hanem egyúttal meg is vásárolja az országot. (Bizonyára egy ilyen fordulatot túlságosan mágikusnak látott volna, s talán nehezen tudta a realitás talajára helyezni.) Pedig a korrupció ugyanúgy képes önmagát fölfalni, mint a forradalom. Kényelmes, vulgárfilozófiai magyarázatot keresve azt mondhatnánk, hogy a vesztegetés mennyiségi gyarapodása – a dialektika törvényeinek megfelelően –, olyan minőségi változásba csap át, amitől Hegel, Marx, Plehanov, Herzen és a dialektikus gondolkodás minden jeles és jellegtelen alakja megnyalhatja tintapacás ujjainak hegyét.
Lássuk tehát, hogyan fordul át az idealizmus materializmusba.
Lehet, hogy döntéshozónk eredetileg valami nemes, magasztos, proszociális cél érdekében igyekezett a maga elvárásainak megfelelő irányba terelni a pénzszivattyút. Elképzelhető például, hogy létre akart hozni egy magas értékvilágot képviselő, arisztokratikus gazdasági elitet, vagy – erre volt eset a rasszista ideológiák virágzásának évtizedeiben – faji szempontból kifogástalan nagypolgárságra vágyott, esetleg vallási elvárásai mentén építette a klientúra-burzsoáziát, ahogy az az iszlám országok némelyikében jellemző. Sok szempontja lehet a döntéshozónak, de előbb-utóbb rá kell ébrednie, hogy elvárásainak önmaga felel meg a legjobban. Nincs nála vallásosabb, arisztokratikusabb, fajtisztább, nemzetibb, toleránsabb elit az országban, nem állhat félre tehát, politikai pályája mellett gazdasági szerepet is vállalnia kell. Akarja, nem akarja, nincs más háta, vállára kell vennie ezt a terhet is, és egyszerre kell helytállnia a korrupció aktív és passzív oldalán.
Amikor idáig eljutunk,
A döntéshozó ugyanis ekkor már akár ki is hagyhatja a vállalkozói oligarchákat a panamából, és lényegét tekintve magamagát vesztegetheti meg. Jelentős állami projekteket rendelhet saját magától, pályázatokat írhat ki önmagának, melyeket maga bírálhat el, és végül csodálkozva konstatálhatja: ismét nyert egy, két, sok nagyvolumenű közbeszerzést. És így tovább a végtelenségig, az államkassza teljes kiürüléséig, a közvagyon teljes privatizálásáig, vagy éppen a pátriárka bukásáig.
De ha azt hinnénk, ezzel véget is ér a korrupciós ciklus, hát nagyot tévednénk. A patronázsrendszerben korábban érdekelt vállalatok ugyanis éppen olyan felszabadulásként élik meg az uralkodó klán vagy klánok bukását, mint mindazok, akik a végsőkig feszített visszaélésrendszer egyéb kárvallottjai voltak (hallgatásra bírt újságírók, az igazságügy gúzsba kötött szolgái, ügyeiktől eltiltott hivatali ügyintézők, a preferált elitértékek tükrözésére szorított értelmiségiek és sokan mások.) A korrupciós folyamat újraéledése szempontjából azonban nem ők a legfontosabbak, hanem azok a vállalatok, amelyek nagyon is jól tudják, hogyan kell érvényesülni a panamapiacon, és örömmel folytatnák azon a ponton, ahol az önmagát korrumpáló autokrácia félreállította őket.
A politikai elit nagyarányú cseréje persze kétségkívül megnehezíti a mutyivállalatok dolgát, de nyilvánvalóan nem fogja ellehetetleníteni törekvéseiket. Hamar utat találnak majd az új döntéshozókhoz. Én meg nagyon csodálkoznék, ha ezek az új döntéshozók nem ugyanolyan esendő emberek volnának, mint elődeik, s azoknak az elődei, meg elődeiknek elődei és így tovább a pithecanthropus erectusig. (Jut eszembe: Tudták, hogy majmok is korruptak? Igen, igen, szinte már hallom is az ellenvetést: lehet, de mi éppen azért vagyunk emberek, hogy uraljuk az indulatainkat, okosan, józanul, és amennyire lehet, igazságosan alakítsuk ki együttélésünket, alkossunk jogot, szervezzünk igazságszolgáltatást, szorítsuk vissza a korrupciót… és így tovább, és így tovább. De hát nem is rólunk van szó, hanem a kapitalizmusról.)
Borítókép: Illusztráció / fotó: Pixnio
Bejelentkezés