Horváth Gideon Az egyszerű buzik országa című, 24.hu-n megjelent írása azt a benyomást erősíti meg, hogy egyfajta kollektív amnézia telepedett a hazai közbeszédre. Az LMBTQ-aktivizmus belső kritikáját megfogalmazni szándékozó vitairat ugyanis több évtizedre visszatekintő hazai és külföldi viták felett siklik át.
Civil rendszerváltás?
A mostani időszak egyik fontos feladata Horváth szerint, hogy a hazai emberi jogi szervezeteknek is „rendszerváltáson” kell keresztülmenniük, különben az óellenzék sorsára jutnak. Hogy pontosan milyen változáson kell átmenniük, azt természetesen ő maga igyekszik előirányozni. Meglátásait egészen röviden össze lehet foglalni: az „osztályvak” LMBTQ-aktivizmus fogalmai, nyelvezete és témái nem hozzáférhetők és átélhetők a lakosság nagy része számára, köztük az „LMBTQ-emberek” többsége számára. Kifejezetten az egyediségre, a büszkeségre, a bátorságra felszólító vezényszavakat és az identitásközpontúságot emeli ki mint kirekesztő normákat, szembeállítva az „egyszerű” emberek „egyszerű” igényeivel, amilyen például az azonos nemű párok házassághoz és örökbefogadáshoz való joga. Az LMBTQ-aktivizmussal kapcsolatos problémák emblematikus kifejeződéseként magát az „LMBTQ” betűszót emeli ki, amivel az „egyszerű buzi” egyszerű kifejezését állítja szembe, utalva Nádasdy Ádám 2019-es humoros megszólalására („Én nem vagyok LMBTQ, én csak egy egyszerű buzi vagyok”).
Az egyszerű buzik nevében magának szót kérő Horváth itt saját programjaként igyekszik a „buzi” szó használatát eladni, holott számos korai melegaktivista, például Pálfi Balázs használta magára a „közbuzi” kifejezést, míg a „buzi” szót rengeteg meleg és leszbikus használta és használja magára magánéletében. A „buzi” szó önazonosságként történő használata kapcsolódott továbbá a mainstream LMBTQ-aktivizmus baloldali kritikájához is: a 2014-ben alapított Buzi Újhullám csoport körülbelül fél évtizedes időszak alatt végezte munkásságát.
Ezek a hazai szcénában is megjelenő kritikák persze jóval nagyobb problémahalmazt ölelnek fel, mint amiről Horváth tudomást vesz. Ha érdeklődése akárcsak a közelmúlt történelmére is kiterjedt volna, azt is megtudhatta volna a csoport egykori tagjaitól, például e sorok írójától, hogy az LMBTQ-aktivizmusról hogyan pergett le a Buzi Újhullám baloldali kritikája, illetve hogyan szűkítették le a szcéna egyes képviselői annak jelentőségét a „buzi” szó „visszakövetelésére”. A kétségkívül számos szempontból problémás „LMBTQ” leváltása a „buzi” szóra önmagában ugyanis nem határoz meg semmiféle kritikát, márpedig Horváthnak ezen túl nagyon kevés mondanivalója van.
Kihez szól a megújulás óhaja?
Minthogy Horváth az emberi jogi (azon belül is LMBTQ-jogi) szervezetek megújulását igyekszik előirányozni, nyilván ők alkotják „kritikájának” célközönségét.
A civil szféra alapkérdéseinek fontos hátterét adja, hogy a különböző csoportok és ügyek („LMBTQ”, nők, etnikumok, különböző egészségügyi problémákkal élők stb.) nevében tevékenykedő aktivizmus mai formájában nem az égből szállt alá isteni kinyilatkoztatásként. Ami a melegek és leszbikusok történelmi mozgalmait illeti, a ma ismert LMBTQ-identitáspolitikától alapjaiban különböző felszabadító mozgalmak homlokegyenest különböző célokért, homlokegyenest különböző elvek és elképzelések mentén küzdöttek. Az angolszász meleg felszabadító törekvések és leszbikus feminizmus például az 1970-es és ’80-as években nem a veleszületett identitás és az azonos jogokért küzdő kisebbségek eszmei keretében képzelték el az emancipációt. E hagyományok mai képviselői nem meglepő módon elutasítják az LMBTQ-aktivizmus alapfeltevéseit és törekvéseit. Ennek is intő jelnek kellene lennie, hogy a kérdéskört nem lehet toleránsok és fóbiás gyűlölködők szembenállására redukálni.
A különféle elit alapítványok (az Egyesült Államokban például számos más alapítvány mellett a Ford Foundation és a Rockefeller Foundation) tudatos, szelektív finanszírozási stratégiákkal átalakították az alulról szerveződő újbaloldali mozgalmakat, és beemelték egy intézményesített, professzionalizált hálózatba a semlegesített szereplőket. A radikális politikai követeléseket ez a fajta kooptáció jól menedzselhető projektekké szelídítette, ahol a szervezetek elszámoltathatósági iránya megfordult: az NGO-k (azaz nem kormányzati szervek) nem az általuk állítólag képviselt társadalmi bázisnak, hanem a forrásokat biztosító donoroknak tartoznak felelősséggel, így jellemzően reflektálatlanul importálják azok prioritásait és kontextusidegen nyelvezetét. A baloldali kritika szerint az NGO-izáció depolitizálta az emancipációs kísérleteket, a kizsákmányolás elleni küzdelmet a status quo-t fenntartó identitásküzdelmekre, végeláthatatlan kultúrharcok sorozatára cserélte le.
A rendszerváltás után Magyarországon és a többi posztszocialista országban hamar megjelent az NGO-izáció folyamata, így az alulról szerveződő mozgalmaknak lehetősége sem lett volna megerősödni. Egyébként éppen az NGO-k könnyen instrumentalizálható volta miatt tudta az Orbán-rendszer az általa felépített alternatív NGO-hálózatot is politikai célok mentén működtetni, az más kérdés, hogy mekkora sikerrel. Azonban míg a kultúrharcban érdekelt felek csak az „ellenséges” oldal NGO-it támadják mint nem civil, hanem politikai szereplőket, addig a valóság az, hogy a szó eredeti értelmében egyik oldal NGO-i sem tekinthetők civilnek.
Sehol sem látszik ez jobban, mint a cégek által dominált Pride felvonulásokon és a szivárványos céges önreprezentációkon: többek közt hadiipari cégek (Lockheed Martin, Raytheon, Rheinmetall), olajipari cégek (Shell, BP), nagybankok, pénzügyi konglomerátumok és tőkealapkezelők (Goldman Sachs, BlackRock, Citigroup), megfigyelő technológiákat gyártó cégek (Amazon, Google) és biotechnológiai monopolizációra törekvő cégek (Monsanto-Bayer) használták és/vagy használják élő pajzsként az „LMBTQ-embereket” saját imidzsük javítására. Hogy ez a pinkwashingnak (rózsaszínre mosásnak) is nevezett „kiállás” mennyire őszinte, azt az is jelzi, hogy a politikai széljárás változására igen érzékenyen reagál, így például Trump 2024-es elnökké választása után számos cég fogta vissza az LMBTQ-törekvések melletti kiállását.
Ami az NGO-k kádereit illeti, különösen a szemléletformálásra és kampányolásra, és nem például a szolgáltatások nyújtására fókuszáló NGO-k esetében mondható el, hogy elsősorban a nemzetközi progresszív „diskurzusban” és a donorok pályázati zsargonjában mozognak otthonosan, miközben kapcsolatuk az „egyszerű” helyi emberek hétköznapi valóságával igen korlátozott. Az intézményi háttér ismeretében értelmetlen szélmalomharcként tűnik fel, hogy Horváth ezen szervezeteket sürgeti az „egyszerű emberek” világához való visszatérésre. Ez a fajta aktivizmus ugyanis definíció szerint felülről lefelé irányul: nem a helyi közösségek szerves igényeiből meríti célkitűzéseit, hanem egy készen kapott keretet próbál a helyi viszonyokra húzni.
Ki, mit, hol kritizálhat?
Ettől nem független a „kritikus vitairatot” megfogalmazó Horváth pozíciója sem. A szerző képzőművészeti munkássága arról tanúskodik, hogy sokáig ő maga is a progresszív diskurzust, elsősorban a „queer-elmélet” egyes szerzőit és témáit (például a „transznemű agámák” és „hermafrodita csupasz csigák” kérdéskörét) importálta a művészeti szcénába. Harmincöt éves koráig kellett arra várnia, hogy rájöjjön: az LMBTQ-szervezetek által állítólag képviseltek nagy része nem tud azonosulni e szervezetek célkitűzéseivel, törekvéseivel, nyelvezetével. A későn érő, illetve érni kezdő alkotó tehát nagyon hasonló eszmei háttérből érkezik, mint azok, akiknek a megújulását sürgeti, ezért nem meglepő, hogy a hazai és nemzetközi kritikák számára teljességgel ismeretlenek, saját vitairata pedig a felszínt is alig karcolja.
Magyarországi kontextusban például az LMBTQ-jogokat a nemzetközi progresszív hálózatokba illeszkedők mint a „nyugati”, „európai” életmód és mentalitás jelölőjeként, „civilizációs haladásként”, míg a nemzeti szuverenitást (legalábbis retorikai szinten) képviselők pedig mint a dekadens, hanyatló „Nyugat” nemzetrontó perverzióját keretezik. Amire e két egymást megerősítő narratívában érdemes felfigyelni, hogy ugyanúgy a kapitalista világ vélt centrumához kapcsolja az LMBTQ-jogokat, csak ellentétes értékítélettel: az egyik jótéteményként és áldásként, a másik veszélyként és átokként. Ez a társítás nem esetleges összekapcsolódás, hiszen ahogy korábban említettem, a jelenkori LMBTQ-aktivizmus a különböző elitcsoportok küzdelmei mentén formálódott. E kérdéshez kapcsolódóan pedig a „nyugati” szubkultúrákban is számos kritikát fogalmaztak meg többek közt az LMBTQ-jogok globális egyenlőtlenségek legitimálásában játszott szerepétől az ideális meleg/LMBTQ fogyasztó normatív ideáljának megjelenéséig.
A probléma ugyanakkor már a mozgalom „azonosságánál” kezdődik, nevezetesen, hogy az LMBTQ betűszó által jelölt „csoportok” természetesen összetartoznak-e. Horváth Gideon a Partizánnak adott interjújában azt állítja, hogy ez az összetartozás „tény”. A valódi történelmi tények azonban mást mutatnak. A melegek és a leszbikusok közötti történelmi együttműködések mellett rengeteg konfliktust, különálló pályákon mozgó törekvéseket figyelhetünk meg, például a fentebb említett meleg felszabadító és leszbikus feminista mozgalmak különböző irányait. Eközben a meleg férfiakat és leszbikus nőket is magukban foglaló mozgalmak rendkívül férfifókuszúak voltak; a leszbikus feministák azonban nemcsak ezért tiltakoztak az ellen, hogy a leszbikus nőket a meleg férfiak mozgalma alá sorolják be, hanem azért is, mert különböző célokkal, érdekekkel és kultúrával rendelkező csoportokként értelmezték azokat. Még bonyolultabb az orvosi biotechnológiák nyomán kibontakozó transzszexualitás ellentmondásos viszonya a meleg és leszbikus mozgalmakkal: a drag-queenektől különböző transzszexuálisok asszimilációt célzó törekvései és a homoszexuális mozgalmak nemcsak elkülönültek, hanem gyakran ellenségesek is voltak egymással. A heteroszexuális férfi cross-dresserek (nőkhöz vonzódó, jellemzően nős férfiak, akik szexuális fétisük megélése céljából öltenek magukra női ruhát eleinte ideiglenesen) mozgalma pedig kifejezetten elkülönült, sőt elhatárolódott a meleg és leszbikus törekvésektől, ahogy például a Tri-Ess társaság olyannyira hangsúlyozta, hogy tagjai tiszteletreméltó heteroszexuális úriemberek, hogy szigorúan kizárta soraiból az azonos neműekhez (is) vonzódókat.
Nemcsak elkülönülés és ellenségesség, hanem számos konfliktus is megjelent a különböző csoportok között. Ennek egyik kiemelkedő példája a leszbikusok és a transzszexuálisok (később transzneműek) közti, már az 1970-es években megjelenő, de az utóbbi bő tíz évben újra középpontba kerülő konfliktus. A szóban forgó leszbikusok szerint a transzneműaktivizmus átdefiniálja a nő fogalmát, így a nők mint biológiailag meghatározott, de reproduktív biológiájuk alapján társadalmi-politikai-gazdasági hátrányokat szenvedő csoport materiális valósága tabu alá kerül, továbbá a „nem” mint diszkriminációtól védett jogi kategória is értelmét veszti. A leszbikusok mellett az utóbbi évtizedben egyre több meleg férfi és biszexuális válik kritikussá a transzneműmozgalommal, amelyet kifejezetten ellentétesnek tartanak saját törekvéseikkel, ezért is alakult számos LMB társaság világszerte.
Ez a kérdéskör rajzolja ki legerőteljesebben a kritika határait.
A magukat progresszívnek tartó médiák pedig szinte egyáltalán nem adnak teret e szereplőknek, kivéve, ha például kontextusából kiragadva szemlézik a transzkritikus J. K. Rowling megszólalásait, amit ilyen formában a témában járatlan olvasó egyáltalán nem ért meg. A magyar szcénában tíz éve kezdődött a transzvita, ami a mainstream ellenzéki médiában meg sem jelent. Azóta a Partizán brandhez tartozó egyik podcast-sorozatban, a Zsófilterben jelenik meg időnként a téma, habár időnként nem a hazai kontextushoz igazítva. Az, hogy a választás utáni első Zsófilter-adást követően a Partizán „transz-inkluzív” közönsége a szokásosnál erőteljesebben rohanta le az adást készítő, magát leszbikusként azonosító Balogh Zsófiát, jelzésértékű: a jelenlegi közhangulatban sokan úgy gondolják, hogy most már az LMBTQ-aktivizmus alapvetéseit érintő kritikának nem lehet helye.
A kritika elviselhetetlen üressége
Ez a jelentéktelennek tűnő Partizános eset rámutat a jelenleg újrainduló viták tétjére is:
Horváth nem most lépett a politikai közbeszéd terébe, hiszen az utóbbi két évben a nem művészeti médiában (444.hu, Partizán, Magyar Narancs, Tilos Rádió) számos alkalommal „belső kritikus hangként” tűnt fel, annak ellenére, hogy írásaiban olyan értelmezhetetlen elképzelések jelennek meg, mint a „középosztálybeli elit”, illetve a nyilvánosság és a hatalom fogalmainak rendkívül naiv (félre)értelmezése. A művészeti életben az utóbbi években hasonlóképp pozicionálta magát többek közt az OFF-Biennále Budapest 2025-ös kiadására készült munkájával és a This is not a love talk című, kritikainak nevezett, ám erősen kétes minőségű eseménysorozat egyik alkalmán történő részvételével. (Ezen a konkrét alkalmon személyesen is jelen voltam, ezért tanúsíthatom, hogy hasonló színvonalú volt ahhoz a beszélgetéshez, amelyről Básthy Ágnes írt.) Persze a kiüresített kritika egyébként sem áll távol a hazai képzőművészeti szcénától, az OFF-Biennále 2027-es témája például az érdekellentétek elfedésére és a kritika hárítására alkalmas „radikális kedvesség” lesz.
Horváth Gideonnak a hazai és a nemzetközi mozgalomtörténettel és a sokféle mozgalmi és tudományos kritikával kapcsolatos alapvető tudáshiánya a kollektív amnézia fennmaradásához járul hozzá: ahhoz, hogy a valóban releváns kérdések ne merüljenek fel. A felelősség ezért természetesen nemcsak az övé, hanem azé a szcénáé, amelyik a belső kritikus hang megszólaltatójaként ad neki teret.
Borítókép: A 2025-ös Pride az Erzsébet-hídon / fotó: Attila KISBENEDEK / AFP
Bejelentkezés