„Mindenki erre a számra hugyozik?” A költői kérdés az MVM Dome férfivécéjében hangzik el a Kispál és a Borz Az utolsó házibuli Kelet-Európában című koncertje közben, nagyjából egy órával a kezdés után, másféllel a befejezés előtt. A büfé előtt is sorok alakulnak ki, ekkor hangzik el ugyanis a Házibuli című új, alkalmi dal, rövid időre megszakítva a slágerparádét. Ez már csak így megy a veterán zenekarok ünnepi koncertjein: a többség természetesen nem az új számok miatt érkezik, hanem a fiatalsága legfontosabb dalait akarja hallani. Lovasiék pedig kielégítik ezt az igényt, és szinte mindent el is játszanak a nagy kedvencek közül.

A zenekart harmadszor látom két évvel ezelőtti nagy visszatérése óta, és egyik alkalommal sem okoztak csalódást. Tavaly májusban, a Budapest Parkban még valamivel nagyobb teret kaptak a frissen megjelent album, a Beszorult mondat számai, bár az sem egy klasszikus lemezbemutató volt. Ugyanakkor nem is klasszikus nosztalgiabuli. Az egyik legemlékezetesebb momentum Krúbi színpadra lépése volt, amit a közönség fiatalabb tagjainak ovációja kísért, az előttem álló ötvenes anyukák pedig csóválták a fejüket, hogy „milyen hangosak ezek a fiatalok”.

Idén nyáron, Pécsen, a zenekar számára hazai pályán egy különösebb felhajtás nélküli, inkább a múltra fókuszáló koncerten jártam, ami egy kisebb turné egyik állomása volt. Olyanok társaságában hallgattam a Húsrágó, hídverőt meg a Szőkített nőt, akik egy lakótelepen nőttek fel Lovasival, ugyanabba az iskolába jártak, ahova ő, és volt szerencséjük ott lenni a legelső klubkoncerteken. Az is dobott a hangulaton, hogy a pécsi Káptalan Kert a másik két koncert helyszínénél jóval barátságosabb.

A sportcsarnok viszont egy másik műfaj. Azt hiszem, arénakoncertek nélkül is képes lennék teljes életet élni, és a zenekar történetében is kevés volt az ilyen fellépés, de reménykedtem benne, hogy az MVM Dome-ban is jó arányérzékkel összerakott műsort hallhatok, és így is lett. A Kispálnak amúgy sem állna jól a giccs meg a pátosz, és nem is erőltetnek semmiféle showelemet, amiben nem éreznék komfortosan magukat. Nincsenek kínos pillanatok, csak zene, két és fél órán keresztül.

„Harminc éve még sötét szobákban hallgattunk Kispált, és pincékben voltak a koncertek, most pedig egy sportcsarnok harmadik emeletén állunk sorba a ruhatárnál” – mondja valaki a koncert előtt. Ha az ember az évtizedek óta létező, alkalmilag összeálló vagy hosszabb-rövidebb időre visszatérő zenekarok koncertjére indul, egyszerre érezheti magát fiatalabbnak és idősebbnek. Óhatatlanul is előkerül a „régen minden jobb volt”, a legtöbben mégsem gyászolni, hanem ünnepelni érkeznek.

A két alapító tag, Kispál András és Lovasi András, valamint a szintén régóta velük zenélő Dióssy D. Ákos mellett Babcsán Bence Bajkai Ferenc és G. Szabó Hunor alkotja a zenekar mai felállását, vendégként pedig fellép a Carson Coma, az Esti Kornél, a Blahalouisiana és az Elefánt néhány tagja, név szerint Héra Barnabás, Lázár Ágoston, Lázár Domokos, Schoblocher Barbara és Szendrői Csaba. Utóbbiak már egy újabb generációhoz tartoznak, akikre a Kispál közvetlenül vagy közvetve, de valamilyen formában mindenképpen hatott.

Ahhoz, hogy a Kispál és a Borz legalább másfél generáció számára meghatározóvá váljon, óriási szerencse kellett, meg persze tehetség és rengeteg munka. Szerencse alatt azt értem, hogy Kispál és Lovasi hajlandóak voltak ugyanabban a városban és csak néhány év különbséggel megszületni, bár a személyiségüket akár csak felszínesen is ismerve olyan, mintha két távoli bolygóról származnának. Lovasi később a Kiscsillagban és szólóprojekteiben is bizonyította, hogy kreatív és termékeny szerző, viszont a két András találkozásával – és azzal, hogy ennyi ideig elviselték egymást – valami egészen unikális jött létre.

A zenekar 1987-ben kezdődő történetének több olyan eleme is van, amit a szüleikkel érkező kamaszoknak csak lábjegyzetelve lehetne elmesélni. Lovasi több interjúban is elmondta például, hogy úgy jártak a próbaterembe, ahogy mások a munkahelyükre, miközben ma már home office-ban is lehet zenélni. Sokszor elhangzik a mostanában befutó előadókkal kapcsolatban, hogy előbb készül el az üzleti tervük és a marketingstratégiájuk, mint az első számaik, ők viszont még a saját autójukkal jártak városról városra, hogy plakátokat ragasztgatva hirdessék a saját koncertjeiket. Bizony, kedves gyerekek, akkoriban még Facebook sem volt. Lovasi és Kispál mellett Bräutigam Gábor és Ózdi Rezső alkotta a klasszikus felállást, ők azonban később kikoptak a zenekarból.

A Kispál még a ’90-es évek elején is „csak” a Pál Utcai Fiúk előzenekara volt, ekkor viszont már évente jelentek meg a sorlemezek egy rakás kultikus dallal. Aztán tíz évvel később, amikor a hasonlóan gitár- és/vagy szövegcentrikus zenék az MR2 Petőfinek köszönhetően szélesebb körben is ismertek lettek, és már nem kizárólag a házibulik konyhaasztalai mellett borozva a világot megfejtő bölcsészek hallgatták őket, a Kispál és a Borz számított az úgynevezett magyar alter legfontosabb előadójának.

Valószínűleg pont jókor, több mint húsz év együttzenélés után, tíz albummal a hátuk mögött, 2010-ben oszlatták fel magukat. Bár azóta bővült az életmű, és még tovább is bővülhet, igazából már akkor teljes volt. Egy bő évtizeddel később, a karanténidőszak után tértek vissza – úgy tűnik, hogy megint egy szerencsés időpontban. Képesek még alkotni, azzal együtt, hogy az új dalokból várhatóan nem lesz sláger. És képesek még két és fél órán át zenélni, ahogy közönség is képes végigállni egy ilyen koncertet, sőt a törzsrajongók közül nem kevesen végig énekelnek és ugrálnak is.

A zenekar mostani működése nyilván öregesebb, nem lesz már plakátragasztás, nem fognak sűrűn fellépni kis klubokban, ahol ragad a padló és áll a füst (füstös kocsmák sincsenek már, bezzeg régen!), de ha évente csak néhány ilyen koncertet adnak, akkor már megérte visszatérni.