A 2010-es években írtam egy regényt, amely 2021-ben jelent meg, Boldog emberek a címe. Sok minden van benne, és sok dolog maradt ki belőle végül. Például van egy mappa a gépemen, aminek az a címe, hogy „Álmok a szeméthez”. Merthogy ez a regény kukásokról szól, és egy időben arra gondoltam, hogy a sztorit majd a szereplő álmai fogják megszakítani, azzal is több lesz az oldalszám. Csak viccelek.
Mármint az ötlet tényleg volt, csak aztán elvetettem, mivel valahol azt hallottam, hogy az álomleírások már bénák, talán sose voltak menők. Olyan könnyen el lehet bizonytalanítani az embert. Vagy hát, engem. De nem csak ezért mondtam le végül az álomepizódokról: kezembe került egy pályatársam könyve, amiben a szöveget minduntalan megszakítják az álomjelenetek. És tényleg idegesítő időhúzásnak tűntek. Szóval az „Álmok a szeméthez” mappa úgy, ahogy van, kuka lett, mint a 2021-es turisztikai nyár Orbán Viktor szerint.
Azt a kérdést, hogy vajon mik az álmok, nem ebből a cikkből fogják a kedves olvasók megtudni. Túlságosan nagy falat lenne belemenni. Mármint nem azt akarom sugallni, hogy én tudom, és sokáig tartana elmagyarázni, nem, nem vagyok onirológus, nem készülök álmoskönyvet sem írni, mint Krúdy tette. Épp ellenkezőleg: szerintem könyvtárnyi irodalmat kellene feldolgozni, mire a végén úgyis vagy arra jutnánk, hogy nem értjük, vagy arra, hogy nem tudjuk.
Viszont beszélni az álmokról érdemes, mert valamiképp
Így visszaolvasva a mappa tartalmát, egész jó kis álmaim voltak.
Az egyikben Márai Sándor öngyilkos lesz a gyerekszobámban, felakasztja magát, és én próbálom meg leszedni a kötélről. A másikban világító fogaim vannak egy olyan lakásban, ahol nem égnek a lámpák, és úgy húzom ki a fogaimat egyesével, mint ahogy költözéskor szereli szét az ember az IKEA-s szekrényt. Aztán volt olyan, amiben Roman Polański érkezik egy álmos kis alföldi városkába, és ki van plakátolva, mint valami cirkusz. Meztelen gyerekekként megyünk el az előadására (kezünkben az alsónadrágunkkal), ahol az élet nagy kérdéseit akarjuk megtudni a neves filmrendezőtől. Az előadást egy régi iskolában tartják, és Roman Polański nagyon lendületes, fiatalos. Az apokalipszisről beszél meggyőzően. Aztán feltűnik, hogy színes bőrű. Afrikai, eszkimó, vagy perui. Lassan rájövünk...
A teljes cikk elolvasásához jelentkezz be.