A 2010-es években írtam egy regényt, amely 2021-ben jelent meg, Boldog emberek a címe. Sok minden van benne, és sok dolog maradt ki belőle végül. Például van egy mappa a gépemen, aminek az a címe, hogy „Álmok a szeméthez”. Merthogy ez a regény kukásokról szól, és egy időben arra gondoltam, hogy a sztorit majd a szereplő álmai fogják megszakítani, azzal is több lesz az oldalszám. Csak viccelek.
Mármint az ötlet tényleg volt, csak aztán elvetettem, mivel valahol azt hallottam, hogy az álomleírások már bénák, talán sose voltak menők. Olyan könnyen el lehet bizonytalanítani az embert. Vagy hát, engem. De nem csak ezért mondtam le végül az álomepizódokról: kezembe került egy pályatársam könyve, amiben a szöveget minduntalan megszakítják az álomjelenetek. És tényleg idegesítő időhúzásnak tűntek. Szóval az „Álmok a szeméthez” mappa úgy, ahogy van, kuka lett, mint a 2021-es turisztikai nyár Orbán Viktor szerint.
Azt a kérdést, hogy vajon mik az álmok, nem ebből a cikkből fogják a kedves olvasók megtudni. Túlságosan nagy falat lenne belemenni. Mármint nem azt akarom sugallni, hogy én tudom, és sokáig tartana elmagyarázni, nem, nem vagyok onirológus, nem készülök álmoskönyvet sem írni, mint Krúdy tette. Épp ellenkezőleg: szerintem könyvtárnyi irodalmat kellene feldolgozni, mire a végén úgyis vagy arra jutnánk, hogy nem értjük, vagy arra, hogy nem tudjuk.
Viszont beszélni az álmokról érdemes, mert valamiképp
Így visszaolvasva a mappa tartalmát, egész jó kis álmaim voltak.
Az egyikben Márai Sándor öngyilkos lesz a gyerekszobámban, felakasztja magát, és én próbálom meg leszedni a kötélről. A másikban világító fogaim vannak egy olyan lakásban, ahol nem égnek a lámpák, és úgy húzom ki a fogaimat egyesével, mint ahogy költözéskor szereli szét az ember az IKEA-s szekrényt. Aztán volt olyan, amiben Roman Polański érkezik egy álmos kis alföldi városkába, és ki van plakátolva, mint valami cirkusz. Meztelen gyerekekként megyünk el az előadására (kezünkben az alsónadrágunkkal), ahol az élet nagy kérdéseit akarjuk megtudni a neves filmrendezőtől. Az előadást egy régi iskolában tartják, és Roman Polański nagyon lendületes, fiatalos. Az apokalipszisről beszél meggyőzően. Aztán feltűnik, hogy színes bőrű. Afrikai, eszkimó, vagy perui. Lassan rájövünk, hogy átverés az egész, senki nem mondta ugyanis, hogy ez a Roman Polański a híres filmrendező. Ettől kicsit megnyugszom, mert az álmodás közben felmerült, hogy Polańskinak volt az a pedofilügye, de ha ez a Polański nem az a Polański, akkor nem is biztos, hogy pedofil. Persze, nem zárható ki, hogy a Polański-imposztor is pedofil, gondolom álmomban...
Ekkoriban, egyebek mellett, sok híres emberrel álmodtam. Houellebecq-kel is valami színházasat. Vagy épp Esterházyval: „Esterházy Péter felolvasóestjén vagyok egy szemináriumi teremben. Mikor végül oda lehet hozzá menni dedikáltatni, nem a könyveit, hanem érettségi lapokra hasonlító papírokat adunk neki oda. A frizurája nem olyan, mint a képeken, félig a szemébe lóg, hátul pedig felnyírt. Mikor az én lapomat veszi el, megismer (habár nem ismerjük egymást), és vadul rajzolni kezd. Majd nem sokra rá szónoki pózba vágja magát, mintha Könyvhetet nyitna meg, és valamilyen idegen nyelven kántálva beszélni kezd a padok közt – ki tudja, miért – fel-alá bóklászókhoz, akik valamiért ilyen bóklászósan várnak a dedikálásra. Ekkorra a terem már inkább zsinagógára hasonlít. Egy zsinagóga és egy református templom keverékére. Esterházy rám mutat, és azt mondja (immár magyarul): lám, itt van, és a rajzára mutat. Egy börtönt ábrázol, aminek a falára […] horogkeresztet rajzoltak. – Lám-lám, a költő, aki annyi borzalmon esett át. Olvastam a könyvét, nagyon tetszett, hogy a bátyja skinhead, és börtönbe is zárták, tíz kerek esztendőt ült skinheadség miatt. – Persze az egész terem döbbenten figyel. Senki nem ismer, ami nem csoda, mert nem írtam könyvet. Mindenki sajnálja, hogy mennyi borzalmon mentem keresztül. Mindenki irigyel, hogy Esterházy (aki már úgy néz ki, mint apa) rólam beszél.”
Miután fordulat következett be kicsiny hazánkban, lázasan rákerestem a gépemen, vajon hányszor írtam le fent nevezett államférfi nevét. Hátha véletlenül megdicsértem, és most elvisznek érte, gondoltam rettegve. Szerencsére hamar megnyugtattak a keresési találatok: nem kell aggódnom. Vagy hát: ki tudja? Végül is aggódni mindig érdemes. Azért sose lehet egészen biztos az ember. A keresés során bukkantam rá a szóban forgó mappára, benne a fel nem használt álmokkal, köztük azzal, amiben Orbán Viktor is szerepelt. Nagyon fontos, hogy nem mostani álomról van szó, hanem valamikor 2010 és 2019 között esett meg.
Álmomban is kínoz a tisztaságmániám. Hogy lehet túlélni úgy a napot, hogy tiszta maradjak? Hogy lehet megúszni az egészet? A gimnáziumban vagyok, vagy egy táborban. A vécék óriási tömegvizesblokkok, ahol zuhanyoznak is, nem lehet diszkréten elvégezni a dolgunkat, nincsenek falak. Most is egy nagy termet találok, ahol eleinte szerencsére egyedül vagyok. Aztán megjelenik Orbán Viktor. És megkér arra, hogy legyek a bírája: látható-e hátul a barna folt a farmerja ülepén. Megfordul, és látom, bizony hogy ott van az a folt. Nem akarom felidegesíteni a hírrel. Valamiért azt gondolom, engem tenne felelőssé mindenért. Ő türelmetlenül várja a híreket. Megfordul, apró szemével pislog. Mérlegelek. Egy idő után valaki mást is meg fog kérdezni talán, és az a valaki más őszintébb lesz hozzá. Akkor viszont Orbán Viktor tudni fogja, hogy hazudtam neki. Meg fog keresni, és ha nem is öl meg, de többet nem leszek a barátja. Ekkor eszembe jut, hogy nekem ez nem barátság. Hogy tulajdonképpen most sem vagyok a barátja. Hiszen félek tőle. Félek attól, hogy őszinte legyek vele, ahogyan őszinte vagyok a barátaimmal. Ha el fogom veszíteni Orbán Viktor barátságát, azzal nem veszítek sokat, szinte semmit, és ő sem fog sokat veszíteni, hiszen a barátok őszinték egymással. Ha pedig megölne vagy megöletne, az azért túlzás lenne, gondolom, egy ilyen csekélységért. Mondom neki tehát, hogy nem vészes. Megköszöni, és elnézést kér, hogy ismeretlenül ilyesmivel tartott föl. Ismeretlenül?, kérdezek vissza. Hiszen évek óta ismerjük egymást! De már nincs ott. Egyedül vagyok az óriási mosdóban. Nincs szappan. Hogy mossam meg a kezemet? Aztán megint eszembe jut, mi lesz, ha rájön: hazudtam. Most már valahogy biztos vagyok benne, hogy nem lesz elnéző.
A hattyúk, olvasom Rabelais-nál (Csordás Gábor kiváló fordításában) haláluk közeledtével énekelni kezdenek, „a hattyú éneke közeli halálának biztos jele, és meg nem hal anélkül, hogy előtte ne énekelt volna” – mondja Pantagruel. „Hasonlóképpen a költők, akik Apollón oltalma alatt állnak, haláluk közeledtével rendszerint prófétákká lesznek, és Apollóntól megihletve jövendőbeli dolgokat jósolnak meg.
Mi itt a jövendőbeli dolog? Hát, nyilván Magyar Péter. Ahogy alappal vagy alap nélkül megvádolták azzal, hogy (hogy mondjam) koszos lett a nadrágja az ülepnél. Őszintén szólva csodálatosan profetikusnak gondolom, ahogy a két államférfi képe egymásra montírozódott az agyamban egy évtizeddel korábban, mint hogy a fehér nadrág problémája tematizálódott volna a közéletben. Ahogy Lukács László a Bárány című klasszikusában énekelte 1997-ben: „A hatalom mindenhol büdöset szarik és nem töröl segget, / de a gyenge csak addig az, amíg le nem győzi az erősebbet.” Hát így...
Olyannyira, hogy van is erre egy csoport. A Politikussal álmodtam csoport. Életre hívója úgy fogalmazott pár éve a Facebookon: „Intenzív időszak elé nézünk. Sok év után először lett komoly kihívója Orbánnak. Feltételezésem, hogy az intenzív kampány, a sűrű közéleti történések az álmainkban is lecsapódnak majd.” Azóta persze már tudjuk, habár a kampány véget ért, a kihívó legyőzte Orbánt, az intenzív időszak csak még intenzívebbé vált. „Ha már hatni korlátozottan tudunk az eseményekre, osszuk meg, ahogy éjszaka összerakodótt az elménkben a napi politika. Jöhetnek vicces, szürreális, vagy szorongató, ijesztő álmok egyaránt. A csoport szabálya egyszerű, bárki posztolhat, aki politikusos álmát meg akarja osztani. Kérem, hogy egymás álmát ne minősítsük!”
És jöttek az álmok. Olvasgatva az a benyomásom, és most nem minősítek!, hogy szinte mindegyik vagy arról szól, hogy az álmodó összejön Magyar Péterrel, vagy brutálisan véresen kivégzik az exminiszterelnököt. Van, amikor csak vagy az egyik, vagy csak a másik történik meg, és van, amikor mindkettő. Hát, most már tudjuk, hogy végül győzött a jó oldal, a csoport posztjai pedig kicsit elapadtak.
Vajon a Fideszre szavazók csak nem tudtak a csoportról, vagy nem álmodtak? Valamiért azt gondolom, nem lett volna ennyire homogén, következésképp békés a csoport képe, ha nem csak Tisza-szavazók osztották volna meg az álmaikat. De lehet, hogy tévedek, és békésen, konstruktívan tudnánk beszélgetni egymás álmairól. Békésebben és konstruktívabban, mint egymás valóságairól.
Borítókép: Illusztráció / fotó: SAKKMESTERKE / SCIENCE PHOTO LIBRA / AAT / Science Photo Library via AFP
Bejelentkezés