Megmentjük a bolygót, ha lekapcsoljuk a klímát? Kit hibáztatunk, ha elmarad az eső? Mi az ára annak, hogy megtanultuk legyőzni a természetet? A Péter & Gábor új adásában Karafiáth Orsolya Konok Péterrel és Balogh Gáborral a természet és az ember kapcsolatáról beszélget.
Szokás szerint személyes nézőpontokkal indul az adás: a kérdés most az, Balogh Gábornak és Konok Péternek volt-e bűntudata az aszályos hónapokban, amikor telefont töltöttek, vagy locsoltak-e a vízkorlátozás idején.
Konok Péternek egyébként is folyamatos a bűntudata, mondja, amit csak az enyhít, ha erőltetni akarják, hogy bűntudatot érezzen. Karafiáth Orsolya reagál is erre, megkérdezi, mennyire van értelme az egyéni bűntudatnak. Konok szerint a locsolás megszüntetése vagy klíma kikapcsolása önkorlátozások, legfeljebb elrejtik a rendszerszintű problémákat. Balogh Gábor ebben inkább kapaszkodót lát; annak az illúzióját, hogy az egyén rendelkezik valamiféle kontrollal a sorsa felett, de ha ezt kritizáljuk is, a „jóemberkedés helyett nem rosszemberkedni kell”. Konok a fogyasztás kapcsán beszél a „greenwashingról” is, azaz olyan prémium termékekről, amelyek azt ígérik, általuk az ember kevesebbet fogyaszt – ám ezzel végül és valójában még több vásárlásra sarkallják az embert.
Karafiáth megkérdezi, valójában mi az a „természeti katasztrófa”. Konok úgy véli, „mindent természeti katasztrófának nevezünk”, amiről azt akarjuk mondani, hogy nincs benne felelősségünk, míg Balogh hozzáteszi, maga a kifejezés „klasszikusan modernkori”. A beszélgetőpartnerek felelevenítik, hogy viszonyult az ókori és középkori világ a természeti csapásokhoz, ki volt akkoriban a felelős, ki volt a bűnbak: az istenek, a boszorkányok, a zsidók. Balogh szerint a szakrális-mágikus válaszok azért tűnhettek működőképesnek, mert a „természet ciklikus” és előbb-utóbb minden természeti jelenség elmúlik. Balogh hozzáteszi, ahogyan a pestis idején magukat ostorozó flagellánsok, úgy a Covid idején is megjelent ez az önostorozó aszkéta viselkedés, ami „saját vezekléssel” igyekezett javítani a helyzeten.
Karafiáth említi az 1755-ös lisszaboni földrengést, ami miatt megszületett a modernkori katasztrófafelfogás. Konok szerint ez a földrengés méretei és a kialakulóban lévő tömegkommunikáció miatt történt így. Balogh említi a Tambora-vulkán 1815-ös kitörését és megállapítja, ez a „globális gondolkodás” egyik „első csírája”, Konok pedig azt emeli ki, valóban elkezdtek ráébredni arra az emberek, hogy „mennyire távoli események” is hatással vannak rájuk. Balogh arról is beszél, hogy ekkoriban kezdett el fejlődni a meteorológia. Konok hozzáteszi, az első időjárás-befolyásolási kísérletek is megkezdődtek ebben az időszakban.
Balogh áttekinti, hogyan alakult az emberiség természethez fűződő viszonya az elmúlt 200 évben: egészen friss az a gondolat, hogy a természet nem csak, hogy befolyásolható, de legyőzhető is. Hozzáteszi, persze megjelent a zöld-ökológiai mozgalom is, amely ezzel szemben felismeri, hogy a természet legyőzésével „magunkat is legyőzzük”. Konok felhívja a figyelmet arra, hogy a rendszer rögtön magába építi a kritikát: manapság például egy „bölcs indián” természetről szóló idézetével illusztrált, ugyanakkor a világ másik végén, környezetszennyező módon gyártott temus póló formájában jelenik meg az a „mágikus gondolkodás”, ami szelepként fukcionál, és amin keresztül „kicsoroghat az aggodalmunk”. Balogh úgy összegez, hogy az idővonal egyik végén „a természetnek kiszolgáltatott ember” áll, a másikon pedig a természetet és „saját magát is elpusztító ember” található.
Bejelentkezés