„Jövőre Magyar Péter itt lesz a Pride-on velünk” – reménykedett a Pride-on vonulók egyike. Hát, én azért nagy tétekben nem fogadnék erre. Természetesen, ha így lesz, valamint az LMBTQ-közösség jogi emancipációja is megvalósul, akkor örülünk. De ha mégse, akkor mit csináljunk? Vannak javaslataim bojkottra, polgári engedetlenségre, valamint a szivárványkoalíció bővítésére. Kérdés, hogy amennyiben így alakul, a zömében Tisza-szavazó felvonulók bevállalják-e az ütközést kedvenc pártjukkal és miniszterelnökükkel?
Tavaly a vonat annyit késett, hogy majdnem lecsúsztam a Pride indulásáról. Idén pont emiatt jóval hamarabb elindultam, ám a MÁV ezúttal pontos volt. A múlt évben az odafelé való késés, illetve a tudat, hogy egy betiltott rendezvényre igyekszünk, jobban összehozott bennünket. Az útitársak spontán beszélgetések kezdődtek már akkor, amikor állt a vonat. Volt, akivel rögtön bejelöltük egymást, és később is csevegtünk. S a 2019-es Pride számomra még legendásabb: ott találkoztam először valakivel, akivel ma is tartjuk a kapcsolatot. Én nem vagyok az a nagy közösségi ember, de ott életre szóló kapcsolatok születtek. A tavalyi résztvevőkkel pedig a szó szoros értelmében, fizikailag is közelebb voltunk egymáshoz. Egyszerűen azért, mert jóval nagyobb volt a tömeg. Aminek a kontrasztja idén a hídon is látszott. Ezúttal senkivel nem elegyedtem hosszabb beszélgetésbe, és a múlt évi útitársat sem láttam felbukkanni.
Ugyanakkor akadt, aminek láttán úgy éreztem, hogy akár a tavalyin is lehetnénk. Például Orbán Viktor a szivárványos zászlón. Persze ami még a legutóbbi vonuláson tétre menő gúnyos provokáció volt, az idén már csak Orbán politikai hullájának közszemlére tétele és rituális meggyalázása: az ’56-os lincselések vértelen formája. Igazából érthető ez a fajta indulat. Orbán úgy érezte, biztosra megy, ha a primitív, zsigeri előítéleteket csatornázza be. Azt gondolta, ezzel nem nyúlhat mellé, de aztán mégis látványosan beleállt a földbe. Az utóbbi hónapok, a bosszú körhintájának csúcsfokozatba kapcsolása jól mutatja, hogy az általa ipari méretekben előállított gyűlölet kiváltott egy olyan kontragyűlöletet, amely végül is maga alá temette. A nap végén annyit sikerült elérnie, hogy olyan szintű utálatot gerjesztett maga ellen, ami rázárta a politikai koporsó fedelét.
A tömegben állva kettős érzés fogott el. Egyfelől megértem ezt az undort a bukott Orbán iránt. Másfelől azt is tudom, miként kerített hatalmába egy bizonyos típusú férfit a homofóbia. Tudom, mert az a férfi én vagyok. Pontosabban én is lehettem volna. Nagyobb eséllyel lehettem volna, mint sokan mások. Úgy nagyjából 1-es vagyok a Kinsey-skálán. Ami nálam valami olyasmit jelent, hogy már nem csak heteroszexuális, de még nem biszexuális. Vannak homoerotikus fantáziáim, de ezeket nem tudom kiélni. Mert annyira instabil a vágy, hogy mire odajutnék, kialszik. Megesett, hogy egy sráccal, aki hasonló cipőben jár, mint én, arról cseteltünk, hogy ki kéne ezt próbálni, élőben mire jutunk egymással, de soha nem léptünk a tettek mezejére. Mert hol benne, hol bennem aludt ki ez a halványan izzó késztetés, soha nem kerültünk szinkronba. Azt hiszem, ez is lehet a homofóbia egyik lélektani oka: hogy az ember lábában (illetve más testrészében) benne van a bugi, ám ezt soha nem tudja kiteljesíteni, ugyanakkor megijed tőle és öngyűlöletet érez miatta.
Nem meri elmondani a környezetében lévő nőknek, mert attól retteg, hogy ezután kevésbé tartják majd férfinak. Aztán ha – velem ellentétben – tényleg megpróbálja élőben letesztelni a dolgot, utána egyrészt bűntudata lesz, illetve attól retteg, hogy ezzel a titkával megzsarolják. Nekem viszont soha nem volt gondom azzal, hogy ezt elmeséljem a feleségemnek. Fogalmazhatok úgy is, közel sem ez a leghúzósabb dolog, amit a házastársam tud rólam. Rengeteg ilyen látens, kvázi-meleg pasi van. Aki mondjuk egy gangbang-pornót látva nemcsak a csajtól izgul fel, de ezt önmagának sem fogja bevallani. De tudat alatt savként égeti a kognitív disszonancia. Szóval ismerem a belső folyamatot, melyre ezt a triggerbombát alapozták. Ami ma is ketyeg. Jogi értelemben pedig tulajdonképpen a helyzet sem változott. Ugyanaz a törvény van érvényben, mint 2025 nyarán. Amely alapján a Pride-ot be kéne, illetve be lehetne tiltani. A rendőrség, úgy, mint tavaly, idén is politikai utasításra nem teszi ezt. Karácsony Gergely részéről is elhangzott, hogy „Még tart a reményteli türelem”, ugyanakkor „még mindig érvényben vannak a Pride betiltását lehetővé tevő törvények”.
A főpolgármester azt is hozzátéve: „Én akarok lenni az, aki összeadja az első azonos nemű párt Budapesten, és nem akarok erre sokat várni.” Kérdés, miként viszonyul ehhez Magyar Péter. Az egyértelműen látszik, hogy az elődjéhez hasonlóan gyorsan cselekvő miniszterelnök, aki villámsebességgel módosít alkotmányt, itt lassítani próbálja a folyamatot. Érdeke, hogy a Pride a múltban rekedjen, ahol az Orbán bukása fölötti kárörömmel még elvannak. Ugyanakkor a szónokok visszatérően utaltak rá, hogy milyen konkrét változásokat szeretnének. A Pride előtt leírtam már, hogy most volna a legnagyobb esély felülírni ezeket a törvényeket. S igazából Magyar Péter is nyerne ezzel belpolitikailag. Javaslom, hogy vigyázó szemeit vesse a korábbi példaképére. Orbán Viktor érzékelte, hogy rajongótáborában lenne igény a határon túli magyarok kettős állampolgárságára és választójogára. Tudta, hogy ezzel a lépéssel hozzá lojális szavazóréteget nyerhet.
Ugyanakkor azt is felfogta, hogy ennek a lépésnek jelentős kockázata van. 2002-ben a státusztörvény megszavazása után a 23 millió románt emlegető MSZP-s kampány perdöntően hozzájárult a Fidesz vereségéhez. A 2004. decemberi kettős állampolgársági népszavazás eredménytelensége is figyelmeztethette őt rá, hogy az anyaországi, belföldi lakosság körében a dologgal szemben komoly ellenérzések vannak. 2006-ban Mikola Istvánnak a határon túli magyarok szavazati jogáról szóló mondatai ugyancsak közrejátszhattak a Fidesz bukásában. Így 2010-ben, amikor kétharmados győzelme után Orbán ezt mégis bevezette, azt a ciklus elején, a győzteshez húzás kegyelmi időszakában tette. A Tiszának is ez volna ajánlatos LMBTQ-ügyben. Az előnyök nyilvánvalóak: egy ilyen gesztussal sok százezer balliberális szavazót, milliós bázist tudna magához kötni úgy, hogy azok valószínűleg még akkor is kitartanának mellette, ha más dolgokban ütköznének vele a nézeteik.
Ugyanakkor a kockázatok sem lebecsülendőek. Hisz az óriásira nőtt Tisza-bázisnak van egy olyan, szintén jelentős része is, amelynél az LMBTQ-emberekről való gondolkodás sokkal közelebb áll a NER-hez, mint a korábbi ellenzékhez. Amit a vérbeli NER-káder, Ruszin-Szendi Romolusz nyilatkozata is kitűnően illusztrál. Magyar Péternek a NER-háttere okán egy olyasfajta bűvészmutatványt kell itt végrehajtania, mint Orbánnak Izrael és a zsidóság felé. Ha megnézzük, hogyan beszélt és kiket támogatott zsidó témákban hosszú ideig Fidesz, vagy felidézzük Bayer Zsolt zsidózásait, akkor ehhez képest meredek fordulat volt Zoltai Gusztáv, majd Köves Slomó leigazolása, a korábban SZDSZ-közeli, filoszemita Hit Gyülekezetével való barátkozás, illetve az Izraelhez történő közeledés. Hasonló fordulat történt a romák esetén is. Orbán mindezt úgy hajtotta végre, hogy nem vesztette el a korábban antiszemita, cigányozó szavazóinak többségét sem.
Ezt egy bonyolult pszichológiai befolyásolással, a kádári összekacsintás metakommunikációs gesztusával sikerült elérnie. A világ elég bonyolult tud lenni a tekintetben is, hogy egy filoszemita gesztusban ott lehet az antiszemitákkal való összejátszás, ahogy egy melegpárti beszéd hátterében is lappanghat a homofóbia. Majka szövege NER-diagnózisként telitalálat: „A zsidókkal vigyáztunk, mert sokan vannak / És a jó oldalán állnak a pénzescsapnak / A romákat meg basztatni felesleges / Ők jól jönnek, ha jön a célegyenes!” A befogadónak látszó fellépésben ugyanúgy meglapulhat az előítéletek cinikus menedzselése és átmentése is. Hogy amennyiben tényleg ilyen erős a Háttérhatalom, akkor állítsuk a Tudjukkiket a mi oldalunkra, használjuk őket a politikai céljaink érdekében. Egyelőre Magyar Péter élvezi a felvonulók elsöprő többségének megelőlegezett bizalmát. Ugyanakkor érdemes feltenni a kérdést, mi van akkor, ha ezek a várt módosítások érdemben nem jönnek létre? Látható, hogy az új hatalom továbbra is igyekszik lőtávolon kívül maradni: Tisza-politikust változatlanul nem láttunk a Pride-on. S ahogy Magyar Péter joggal kérdezte fel Rétvári Bencét az azonos nemű párok örökbefogadásáról (amit citáltam is az előző cikkemben), úgy Rétvári is fején találta a szöget, mikor azon gúnyolódott: a kormányfő „annyira megijedt a Pride-tól, hogy az egész kormányt három napra elvitte vidékre.” A KDNP-frakcióvezető szerint ez az általános taktika a Tiszában: „semmilyen értékkérdésről nem mondani semmit. Bármilyen értékkérdés ugyanis élesen megosztaná a Tisza-tábort.” Azért ebben van némi igazság.
Ha jövőre sem változik ez a helyzet, akkor mit lehet tenni? Szerintem ugyanazt kell csinálni a Pride népének, amit tavaly is: polgári engedetlenséget, az államrend iránti lojalitás felmondását. Amit a NER-korszakban számtalanszor felvetettem és javasoltam az ellenzéknek, illetve a civil ellenállásnak. Természetesen, mivel az új rendszer nyílt homofóbiával, illetve betiltással nem fog előállni, a nyomásgyakorlás más formáit kell bevetni. Itt vannak rögtön a házassági jogok. Az öntudatosan felvonuló meleg párok jelentős része valószínűleg középosztálybeli létnívón él. Polgári engedetlenség gyanánt meg lehetne szervezni egy tömeges házasságkötési turizmust külföldre. Aztán egyrészt mondjuk egy hollandiai anyakönyvvezetőtől kilépve az odahívott nyugati tudósítóknak panaszkodni, hogy lám, lám, ez az új kormány, amiben annyira bíztunk, továbbra sem engedi, hogy jogilag is felvállaljuk a párkapcsolatunkat. S ha van már néhány ezer ilyen külföldi házasság, azokat egyszerre a hazai rendszerre zúdítani, pertársaságként követelve azok elismerését. Ami jócskán megterhelné a rendszert.
Hasonlóképp lehetne sakkot adni a kormánynak az örökbefogadás vagy a nemváltás terén. Most is lehet olyan kommenteket olvasni, hogy jelenleg is fogadhatnak örökbe a melegek, hát akkor mit hisztiznek? Ahogy Márki-Zay Péter is azt bizonygatta ez előző kampányban: „Senkinek nincs tiltva jelenleg sem, hogy gyermeket örökbe fogadjon, így ezt a melegek, illetve az egyedülállók is megtehetik, nemcsak a hagyományos párkapcsolatban élők.” Hát akkor nézzük meg, tényleg így van-e? Azok, akik valóban szeretnének örökbe fogadni, illetve nemet váltani, menjenek el az illetékeshez és adják ott elő szándékukat. De nem csak úgy simán, hanem bedrótozva, hogy amennyiben elhangzik, miért is nem fogadhatnak örökbe, annak nyoma legyen. Az az ember, akinek a politikai karrierje a házastársával történt beszélgetés hangfelvételének nyilvánosságra hozása után kezdett felívelni, igazán nem kifogásolhatja ezt. Persze ezek már komoly belpolitikai konfliktusok lennének a Tiszával. Az meg főleg, ha az LMBTQ-közösség az elégedetlenségét kifejezve ugyanazt csinálná, amit a NER idején már ajánlottam az ellenzéknek. Mondjuk a 2029-es uniós (illetve az önkormányzati téren esetleg előrehozott) választások bojkottját.
Ehhez természetesen vállalni kell, hogy a Tisza-párti sajtóban hasonló támadásoknak lesznek kitéve, mint a NER-médiában. Jönnek majd azzal, hogy vannak ennél fontosabb dolgok is, s hogy most nem ennek van az ideje. Amit ugye szinte mindenre el lehet mondani. Hogy ezzel dacolni próbáljunk, szemléletváltás kell. Miként nem volt jó, amikor arra szűkült a politikai diskurzus, hogy Orbán Viktor menjen vagy maradjon, az sem lenne helyes, ha ott rekednénk, hogy Magyar Péter menjen vagy maradjon. Az ezt meghaladni akaró erőpólussal szembeni támadások persze meg fognak indulni. Minden, neki kényelmetlen ügyben ezt csinálja az aktuális hatalomgyakorló politika. Ennek sikeres blokkolásához azonban az LMBTQ-közösség önmagában nem lesz elég. Szövetségesek kellenek. Mint ateista, rögtön ajánlom magamat. Nemrég voltam előadó a CEU-n egy konferencián, ahol a szekuláris jogok érvényesülésének hiányosságait taglaltuk, melyek terén nem állunk sokkal jobban, mint a melegjogoknál. Mai napig él az a kegyeletsértő gyakorlat, hogy azokat, akik felnőtt életükben templomba a lábukat be nem tették (maximum elmentek egy rokonuk esküvőjére), akaratukkal szemben egyházi szertartással temetik a rokonaik. Holott ők se vallásosak, csak ugye mit szól a falu.
Lehetne hozni olyan jogszabály-módosítást, hogy csak akkor lehet valakit így temetni, amennyiben elhunytát megelőzően erről írásban rendelkezik. Ami nyilván keltene némi egyházi felzúdulást. Leírtam már, hogy az engem gyermekkoromban hittanra küldő édesanyám sokkot kapott, amikor 15 évesen közöltem vele, hogy ateista vagyok. Viszont anyám ezt később ugyanúgy elfogadta, mint nem egy (a Pride-on is jelen lévő) szülő a gyermeke szexuális másságát. Eszébe sem jutott, hogy az általános iskola befejezése után egyházi gimnáziumba írasson. De ha azt tette volna, akkor annak ellenére, hogy nem voltam még 14 éves, lett volna jogom arra, hogy nemet mondjak az egyházi oktatásba való belekényszerítésembe? Része kellene ennek lennie a mostanában annyit emlegetett gyerekjogoknak? Hogy megkérdezzünk egy nemsokára 14 éves gyereket, mikor róla döntünk? A hívők persze felzúdulnának. Visszakérdeznék: akkor is így tennének, ha az ateista szülőkkel szembeszállva azt mondaná a gyerek, hogy ő igenis egyházi iskolába akar menni?
Folytathatom a sort a tudatosan gyermektelenekkel, akik megítélésüket tekintve nagyon is hasonlóak a melegekkel – mint az általam készített riportból is kiderül. Childfree-ként a bőrömön tapasztaltam az áldatlan helyzetet, hogy Magyarországon szinte már minden jelentősebb életkezdési, otthonteremtési támogatásnak, kedvezményes hitelnek a gyermekvállalás a feltétele. A tudatosan gyermektelenek igazából semmilyen hasonlót nem tudnak igénybe venni. S jöhetnek ebbe a szivárványkoalícióba az etikus non-monogám kapcsolatban, nyitott, poliamor házasságban élők, akiket hasonló előítélet sújt, mint az azonos nemű párokat. És gyakran ugyanúgy nehezen veszik rá magukat a comingoutra, mint az LMBTQ-közösség tagjai. Ott vannak a szexmunkások, akik mai napig egy abszurd törvényi előírás szorításában vannak. A szexmunka ugyanis legális, viszont annak végzésére ingatlant bérbe adni tilos. Ugyanis aki „épületet vagy egyéb helyet prostitúció céljára másnak a rendelkezésére bocsát”, három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő. Akkor is, ha az illető nagykorú, a szexmunkát önként vállaló polgár. Ami minden más szakmánál teljesen szürreális volna.
Vagy ha már a szivárványkapitalizmus és a queer felszabadítás ellentéte a felvonulás egyik transzparensén is szóba került, beszéljünk a vendégmunkásokról is. Akik rendkívül kiszolgáltatottak, és még a hazai szakszervezetek se nagyon merik őket felvállalni, ugyanis pont azzal érvelnek, hogy a külföldi munkavállaló az itthonitól veszi el a munkát, illetve leszorítja a béreket. Csakhogy ez ellen pont úgy lehetne harcolni, amennyiben vendégmunkás-szakszervezetet hozunk létre, illetve őket is bevesszük a már létező tömörülésekbe. Ám ez a főáramú gondolkodásba, illetve a többségi lakosság átlagának nemigen fér bele. Rokonítható mindez azzal a szituációval melyben az öntudatos, szexpozitivista szexmunkások hármas béklyóban vannak. A szervezett bűnözésnek nyilván nem érdeke, hogy az erőszakkal vagy zsarolással munkára kényszerített prostituáltak helyére öntudatos szexmunkások lépjenek. Emellett viszont ott az ultrakonzervatív prüdéria és a doktriner feministák láthatatlan, akaratlan szövetsége. Ez a hármas erő lenyomja őket.
A témában írott riportomból is kiderült: a szexmunkát lakáson vagy szállodában folytató, önállóan dolgozó, anyagilag is sikeres nők gyakran dühösen, gúnyolódva vagy bírálóan szólnak az őket elnyomottnak, kizsákmányoltnak beállító nőjogi aktivistákról. Mondván, őket senki ne próbálja akaratuk ellenére „felszabadítani”. Egyik riportalanyom feministának vallotta magát, ahogy a tapasztalata szerint sok másik szexmunkás is az. „Alapvetően a feminizmus balos, radikális irányzatára jellemző ez a »megmentősdi«, a feminista mozgalom nem egységes ebben a kérdésben, például a szexpozitív feministák ennél árnyaltabban közelítik meg a dolgot” – mondta. És ha már a Pride kapcsán szóba került, hogy a transz emberek milyen nehezen jutnak egészségügyi ellátáshoz, az ő sorstársaik lehetnek a szexuális diszfunkcióval élők (köztük jómagam). S miként hiányzik a szexpozitív, gendersemleges felfogás, úgy hiányzik a testpozitív hozzáállás is. Az átlagos testalkattól, testsúlytól eltérő emberek is sok diszkriminációt, ítélkezést szenvednek el. Ezen felsorolt, egymással átfedésben lévő csoportok komplemeter halmaza indíthatna be egy jogállami emancipációs forradalmat Magyarországon.
Borítókép: Pride 2026 / fotó: Papp László Tamás
Bejelentkezés