Az értelmiség vágya mindig a világ berendezése, pontosabban annak újrarendezése, hiszen az értelmiségi terv mindig szebb, jobb, illatosabb, mint a létező valóság. Itt nem egyszerűen álmodozásról van szó, vagy a „letűnt aranykor” irodalmi toposzáról, ami időtlen idők óta létezik. A valóság átalakítására szőtt tervek és a „kritikai” funkció relatíve újabb.
Kérdés persze, mit értünk értelmiségin. Anélkül, hogy hosszas értekezésbe kezdenék ennek kapcsán, csak röviden a főszerkesztőre nézek. Nem a fogalom szociológiai értelmében használom ezt a kifejezést, azaz nem azokra értem, akiknek van papírjuk valamelyik felsőoktatási intézményből. Így ugyanis értelmiségi az orvos, a mérnök is, és tapasztalataink alapján – általában – kevesebb kárt okoznak. Még csak nem is minden bölcsész vagy humán területtel foglalkozó ember értelmiségi, hiszen az értelmiségi jelenségének intellektuális kritikája nagyjából egyidős az értelmiség létezésével.
Az azonban kétségtelen, hogy a humán értelmiségiek között lényegesen több a károkozó.
A rendszerváltoztatás utáni baloldali-liberális értelmiség tündöklésének és bukásának története ismert. Felemelkedésük a balos-liberális hatalom felemelkedésével párhuzamos, ahogy alkonyuk is. Jellemzően királycsinálóként tevékenykedtek és intézték ügyeiket kertek sátraiban vagy szalonjaikban. Vagy kiváló eszméikkel bombázták a politikusokat, hogy utóbbiak azokat végrehajtsák, vagy eszmei igazolást biggyesztettek minden baloldali politika mellé-mögé. Ahogy a hatalom maga, úgy ők is kiszáradtak.
A jobboldal némiképp másként viszonyult a saját értelmiségéhez – ha van egyáltalán ilyen, külön értekezés témája lehetne, hogy miért baj, ha van. Politikai sikereiket sem nekik köszönhették, így bukásuk is maximum részben indokolható a jobbos társutas értelmiség tevékenységével. A baloldalon jellemző „hatalom szolgálólánya” szerep ugyan itt sem hiányzott, ám maga a hatalom sokkal kevésbé volt hozzáláncolva a saját értelmiségéhez.
Manapság a szembenézés, számvetés, önkritika és hasonló címszavak alatt gyakran előkerül, hogy a jobboldal nem figyelt kellőképpen saját értelmiségének kritikai mutatóujjára, ezért el is vesztette annak támogatását. Az kétségtelen tény, hogy a 2026-ban megbukott hatalom elfelejtett több hangszeren játszani, műsora rendkívül egyszólamúvá vált, és ennek nyilván része az értelmiségi hangok felszívódása is. A magyar jobboldal és az értelmiség viszonyának hosszú és viharos történetébe most nem mennék bele. Az viszont tény, hogy a jobboldal rendre alábecsüli az értelmiséget, tekintettel arra, hogy nincsenek sokan, miközben hatásuk nagyobb és szerteágazóbb valóban csekély számosságuknál. Mindenesetre a szakítás vagy elhidegülés kétirányú volt.
Vegyük a polgári-bezzegkonzervatív értelmiséget, amely vagy valódi morális háborgásából, vagy egyszerű (rossz) számításból fordult szembe a NER-el. Bezzegkonzervatívjaink fő kritikája az volt a Fidesz-kormánnyal szemben, hogy nem elég mérsékelt, hogy páros lábbal trappol át politikai, jogi, alkotmányossági alapelveken, hogy nem követi szolgaian az idealizált angolszász vagy nyugat-európai politikai modelleket, és hogy nem elég hű szövetségese azoknak, akikkel e szövetség kőbe lett vésve in aeternum amen. Hogy ezek az idealizált modellek a mintaképnek tekintett országokban mennyire felelnek meg a tényleges valóságnak ott helyben is, azt most hagyjuk. Mindenesetre a lényeg annyi, hogy a bírálat jellege egyszerre volt ízlésbeli – a fideszesek gumicsizmás parasztok, akik nem tudnak késsel-villával étkezni –, és politikai-erkölcsi. E polgári-konzervatív értelmiség aztán könnybe lábadt szemmel köszöntötte eszméinek megvalósítóját, egy elsőrangú influenszert, aki pecsétes gatyában dobta be a telefont a Dunába, illetve üdvözölte ezen influenszer forradalmát. Köztük olyanok is persze, akiket a NER kínkeserves, havi több millió forintos, többnyire sine cura állásokkal küldött belső emigrációba. Hiszen mi volna polgáribb, konzervatívabb annál, hogy valaki pecsétes gatyában végre forradalmat hajt végre, és valóban átgázol minden írott és íratlan, állítólag szent alapelven és gyakorlaton? Gyanús, hogy a polgári-konzervatív értelmiség tényleg értelmiségként viselkedik, azaz remekül csomagolja saját ressentimentjét, sérelmeit, bosszúvágyát mindenféle csodálatos elvbe, eszmébe – ami nem meglepő, hiszen ez az egyetemi tananyag gerince. Még ennél is kevésbé volt látványos azoknak az útja, akik igyekeztek eltávolodni a praxis világától és bezárkóztak az elméletekbe.
A kiindulópontjuk ugyanaz: a létező, fennálló világ borzalmas, elviselhetetlen, ezért abból valamiféleképpen ki kell törni, azt meg kell haladni. Az eszképizmus útja a szellemi remetéé. A civilizáció által megrontott emberi viszonyoktól távol szeretne lenni, ahol békésen élheti világát és áldozhat kontemplatív tevékenységének. Ez – legalábbis olykor – kétségtelenül vonzó ábránd, ám jellemzően ezeket az üzeneteket hűtött-fűtött termekben adták elő, ahol volt catering is. Tehát az értelmiségi eszképista nem válik prepperré. Inkább beszélni szeret a kivonulásról, míg a valóban kivonuló jellemzően nem beszél, csak kivonul. A kivonulás ugyanis kényelmetlenségekkel jár, például hajnalban kell kelni és nincs két lépésre cigipapír a boltban.
Ízléstől és elköteleződéstől függ, hogy a civilizáció romlott viszonyait miben azonosítják: némelyek közismert módon a magántulajdonban, a kultúrában, mások a városban, a technológiai fejlődésben, a progresszióban, az egyenlőségben vagy épp az egyenlőtlenségben. Az eszképista feltételezi, hogy akadhatnak még olyan helyek, melyek megmaradtak a civilizáció előtti romlatlanság állapotában, és ott eggyé válhat az univerzummal, vagy valamely más egyesítő metafizikai elvvel. Az eszképista lemond a forradalomról: vagy azért, mert eleve reménytelennek érzi az emberi állapot átszerkesztését, vagy azért, mert ő maga is csalódott forradalmár.
Attól nem lesz kevésbé utópikus egy forradalmi látomás, hogy a jövőben nem a teljes egyenlőség megvalósulását látja, hanem valamilyen „egészséges hierarchia” helyreállítását. A hézagmentes „rend” víziója ugyanúgy utópikus, mint a kényszermentes egyenlőségé. És ahogy a baloldali látomások esetében is különböző módon keveredtek a tudományos-tervező és romantikus elképzelések, úgy ezek megtalálhatóak mutatis mutandis a jobboldali változatokban is. Különböző mértékben ezek képviselői mindkét oldalon elszántan hisznek egy új világ „teremtésében”, politikai okkultisták. Ugyanígy igaz mindkettőre az akceleracionizmus is: mivel a fennálló világ mindenestül rossz, annak totális pusztulását kell előmozdítani, hogy a romjain végre létrejöhessen a vágyott új.
A két világháború között nagyjából ebben a hangnemben írtak a – kétségtelenül gyenge és vég nélkül bírálható – parlamentáris rendszerekről. A burzsoá piacgazdaság és a parlamentek annyira gyűlöletesek, hogy csak üdvözölni lehet akár Lenin, akár Mussolini mozgalmát, amelyek végre elpusztítják a „gőgös polgári demokráciákat” (Sorel). Ahogy a forradalmi értelmiségben növekedett a düh a két háború közötti parlamentáris demokráciák és a kapitalizmus iránt, úgy növekedett a harag a NER-el szembehelyezkedő, magát „polgárinak“ nevező forradalmi értelmiségben.
A forradalmár a jelenből való menekülés aktív, optimista figurája, az eszképista passzív, rezignált, pesszimista. A forradalmár romantikája a lövészárkoké, az eszképista romantikája az erdőé; a forradalmár ideológiája kollektivista, az eszképistáé individualista vagy anarchista. Mindkettő forrása a rousseau-i romantika, amely a német metafizikai ködevés közvetítésével került hozzánk. (De számos variációja van, ilyen például a német ködevés és az apokaliptikus orosz gondolkodás nászából születő tudományos duginizmus is.)
Az értelmiségi menedéket keres a régmúltban, vagy a jövőben, esetenként egyszerre mindkettőben. A romantikusból könnyen lesz progresszív, és fordítva: a romantikus reméli, hogy az őseredeti állapot feléleszthető, és annak révén teljesen megújítható az ember, a világ; a progresszív pedig, csalódva az éppen aktuális forradalmi kísérletben, kereshet menedéket egy ősi, idealizált állapotban. Mindkét esetben reméli, hogy a jelen tökéletlenségeit teljes egészében le lehet vetkőzni, vagy át lehet ugrani a saját múltunkon – visszafelé –, hogy visszatérjünk az ideális állapothoz és abból építkezzünk, eltörölve mindent, ami a kettő között megtörtént. A kettő így egybeesik: a jövőben megvalósuló vágyott viszonyok megfelelnek a már elhagyott, elfeledett ősi, ideális állapotoknak. A forradalom egyben mindig „helyreállítás” is, a természeti állapoté, az ősközösségé, a metafizikai hierarchiáé vagy bármi másé.
A forradalom tervei rendre kudarcra vannak ítélve, a hagyományos, romantikus eszképizmus pedig politikailag érdektelen. Ahogy a korábbi értelmiségi divatok – tudományos társadalomszervezés, nihilista forradalom, az autonóm egyén liberális metafizikája stb. – fókusza elmozdult a nagy, makro-vízióktól a személyközi viszonyok, avagy „struktúrák” felé, úgy az értelmiségit is felváltotta a populáris pszichológia, terapeuta, coach, influenszer. Már nem a politikai közösség átalakítandó – ilyen talán nincs is –, hanem az „életmód”. Ennyiben a mai program inkább az eszképista gondolkodásával párhuzamos, noha mentes annak radikális világelutasításától és -elítélésétől. Nem vonul ki, csak „közös elszigeteltségben” marad. Nem kívánja vállalni a remete kényelmetlenségeit, inkább bezárkózik a saját világába, ahol az én komfortjához minden eszköz és szolgáltatás elérhető. Ha nincs lényegi érintkezés, annullálható a konfliktusok lehetősége is. Miközben egyre sűrűbben élünk egymás mellett, egyre elszigeteltebbek vagyunk. Ha közösségi élményre vágyunk, arra ott a társas média.
Ahogy a korábbi forradalmi vagy kivonulást célzó kísérletek esetében, itt is az a cél, hogy megszabaduljunk szorongásainktól, frusztrációinktól, súrlódásainktól, ám ezt az egyéni elszigeteltségtől reméljük valódi remeteség nélkül. Nem szükséges a világ átalakítása, mert a korábban feltételezett „világ” kikerülhető, elhagyható – a tényleges kivonulás terhe nélkül. Az értelmiségiek nagy társadalmi konstrukcióit így váltotta fel az én, a psziché köré vont technikák egész garmadája a meditációs gyakorlatoktól az életmód-tanácsadásokig. A mai komfort-remeték pedig nem biztos, hogy ki akarnak szakadni a jelenből és az itt és most-ból: ha az kényelmes és szorongás-mentes, inkább örökre ott maradnának. Nem szükséges elhagyni a jelent, ha enélkül is megválhatunk a kellemetlenségektől.
Mindehhez az is hozzájárult, hogy
Már nem utópiába igyekszünk, hanem minden erőnkkel azon kell lennünk, hogy elkerüljük az apokalipszist. Így a mai forradalmi eszmék azt üzenik, hogy fogjuk vissza a fogyasztásunkat, ne éljünk a civilizáció vívmányaival – erről szól a zöld apokalipszis, Klaus Schwab tulajdonmentes boldog jövőről szóló szónoklatai, de a Covid-járvány története is (ha kiülsz a teraszra, megölöd a nagymamád). Az újpuritán szekta mindezektől lázba jön, ám a többség talán kevésbé. Mindenesetre e rémisztő víziókkal, az armageddon elkerülésének szükségességével próbál támogatást gyűjteni magának a mai elit.
Az utolsó optimista mohikán Harari marad, aki töretlenül hisz a tudományos génszerkesztés boldogságdiktatúrájában, de ez sem feltétlenül a teljes társas világ átalakítására irányul, ahogyan a wokery kívánalmai is inkább az egyéni vágyak korlátlanságát hangsúlyozzák.
Az én lett a posztmodern romantika idealizált, romlatlan alanya, amely minden kényelmetlenségét csak külső behatások miatt kénytelen elszenvedni. Az én nem lehet a rossz forrása – ez csak egy elavult pápista dogma –, az a rossz struktúrák, a „mások”, a hatalom terméke. Ennyiben az új elszigetelődés kiindulópontja megegyezik a korábbi forradalmakéval. Csak míg utóbbiak egy új, közös világot kívántak felépíteni, ez utóbbi vágy a mai projektből hiányzik. Bármiféle közös világ csak annyiban érdekes, amennyiben az én sértetlenségét garantálja. Mivel az én romlatlan, szeplőtelen, ezért a megmaradt forradalmi értelmiség feladata a harag-menedzsment maradt, azaz rámutatni szenvedéseink szükségszerűen külső forrására; minden mást – a „gyógyító fázist” – ellátnak a pszicho-technikák művelői.
A gondolkodás mai befolyásolóira még nincs összefoglaló nevünk, ahogy korábban volt az értelmiségiekre, az azonban valószínűnek tűnik, hogy a mai (poszt)politika értelmezéséhez a hagyományos értelmiségi szókészlet és keretek nem lesznek megfelelőek. A nagy társadalomátalakító tervek elhulltak, vele a progresszív értelmiség is. Ami a forradalom ígéretéből maradt, az a fájdalom-és konfliktusmentes élet kívánalma, ám ezt már nem a nagy társadalmi rekonstrukcióktól várják, hanem a biológia és a tudat meghackelésétől, esetleg a szóma-fogyasztástól.
Borítókép: Illusztráció / fotó: Alicia Windzio / DPA / dpa Picture-Alliance via AFP
Bejelentkezés