Orbán Viktornak már politikai hullának kéne lennie. Hogy mégsem így van, és a halott sétál, beszédet mond, nyilatkozik, sőt újraválasztják, az azért van, mert nagyon sokan érdekeltek benne, hogy fenntartsák a látszatot, hogy még él. Nemcsak a Fideszen belül – Magyar Péternek is ez az érdeke. Így aztán mindenki eljátssza a szerepét, úgy téve, mintha Orbán még számítana, sőt: most is félni kellene tőle. Olyannyira, hogy alkotmányt módosítunk, nehogy visszajöjjön.
Nincs kétségem afelől, hogy a saját mozijában Orbán Viktor a pozitív főhős, s bár (mint azt korábban is leírtam), a Fidesz az a párt, melyre én sohasem szavaztam, mégis próbálok célhoz kötött empátiát tanúsítani. Ha már mozi: az olvasó figyelmébe ajánlom, mi szokott történni ilyenkor a hollywoodi filmekben. Megvan, amikor a kemény öklű, tűzpárbajtól, bunyótól soha vissza nem riadó zsarut egyszer csak bevetés közben meglövik? Nem hal bele, de azért a földre kerül, és mentő viszi be a sürgősségire. De persze amint ellátják, feláll és a saját lábán távozik. Hiába mondja az orvos, hogy esés közben a fejét is beverhette, és szubdurális hematóma alakulhatott ki. Ő lazán és vagányan annyit felel, mint a Reggie Hammondot alakító Eddie Murphy a Megint 48 órában, miután rálőttek és felborult vele a rabszállító: „Én és a hematómám szépen hazamegyünk!” S miután rendőrünk kedélyesen fütyörészve szolgálatra jelentkezik, a főnöke irodai szolgálatra vezényelné, valamint pszichológushoz küldené. A zsaru viszont azt mondja, minek az, nem kell, semmi bajom, minden rendben, küldjetek vissza az utcára! Holott semmi nincs rendben, és hősünk következő akciója még nagyobb baklövésbe torkollik.
Nagyjából ugyanebben az állapotban van Orbán Viktor is. 16 év alkotmányozó többség után ez a megsemmisítő vereség pont így hat.
Pedig egy ilyen durva vereség ugyanúgy traumatizál, mint amikor az utcán valakit meglőnek, vagy az örökös bajnokot kiütik a ringben, csak ez kevésbé látványos, mert nem okoz fizikai sérülést. A legutóbbi Fidesz-kongresszus azonban jelzi, hogy Orbán képtelen arra, hogy ezt beismerje. Bár vissza kéne vonulnia, nem teheti. Pártja már olyan, mint a Trónok harcában az Éjkirály serege: ha vezér politikai hulla lesz (vagy – ami ugyanaz – beismeri a politikai halálát), vele együtt az összes teremtménye is meghal. Ő hozta létre a gombnyomogató, mindent aláíró, a legbornírtabb hazugságokat végtelenítve ismételgető politikai zombikra alapozott rendszert. Amelyről a 2010-es évek elején én azt hittem (s mekkorát tévedtem) hogy ilyen primitív zombipropagandával nem lehet nyerni. Pedig de. Nagyon is lehetett, nem is egyszer.
Most viszont a romhalmazon ülve
Orbán Viktor kongresszusi röpiratának azon szavai, hogy az általa támogatott erők nemzetközi szinten jobban állnak, mint valaha, ugyanakkor „a patrióta ellenállás pionírja, a patrióták reményét évekig egyedül életben tartó és megtestesítő Magyarország széke most üres”, bizonyos értelemben a legtalálóbbak arra, miért is bukott meg. Orbán az utóbbi években kabalafigurájává vált azoknak a nyugati világon kívüli rendszereknek, amelyek a legfőbb szövetségesei voltak. Hogy az orosz, török, azeri, belorusz rendszer a helyi sajátosságok figyelembevételével akár az Unión belül is létrehozható. A drámai kudarc azonban bizonyítja, hogy Orbán azon hívei és kritikusai, akik reménykedve vagy rettegve csak és kizárólag eme, a NER-nél sokkal hosszabb ideje uralmon lévő keleti rezsimekkel való hasonlóságokat sulykolták, tévedtek. Valójában jóval kevésbé volt olyan típusú, mint gondolták, s a vesztét pont az okozta, hogy megpróbálta azt játszani, hogy akár olyanná is válhat.
Eleve
Szerette volna az úgymond patrióta, szuverenista erők győzelmét. S valóban: Orbán unióbeli elvbarátai tényleg nem állnak rosszul. Ugyan az elmondott diagnózis („Fico tartja magát, a lengyelek mindjárt visszatérnek, az olaszok jól állnak, Babiš már vissza is tért, Janša negyedszer újra miniszterelnök, az Osztrák Szabadságpárt a kapuk előtt, az AfD előzi a CDU-t, Franciaországot csak a patrióták menthetik meg a káosztól”) túlzottan bizakodó és részben vágyvezérelt, de nem teljesen alaptalan. Csakhogy a fenti politikusok esetleges diadala akkor is leértékelte és nehéz helyzetbe hozta volna a NER-t, ha a Fidesz győz. Orbán addig lehetett az illiberalizmus nemzetközi vezére, amíg más országokban ez a gondolat ellenzékben volt. Egy AfD-vezette Németország azonban teljesen más erőviszonyokat hozna létre.
2012 novemberében a Hernádi-ügy kapcsán írtam meg, hogy képzeljük el egy pillanatra: nincs Unió, amire úgy haragszik a NER. Csak nyers nemzeti önérdek van, amit, mondjuk, épp nem Horvátország juttatna érvényre ellenünk, hanem Németország. Hány nap alatt bukna meg és kerülne sittre összefabrikált vádakkal Orbán Viktor, hány nap alatt lennénk Lebensraum? Nem esik nehezemre elképzelni, hogy Alice Weidel kancellár ellenünk is kőkeményen bevetné a nagyhatalmi erejét, ha azt diktálná az önérdeke. De azért már a fentebb linkelt MOL-INA-ügyben, továbbá Simion előretörése vagy a Beneš-dekrétumok kapcsán is kiderült, hogy más országok szuverenistái nem Orbán kottájából játszanak, mi több: disszonáns módon bezavarnak az általa eddig vezényelt koncertbe, kitépve a markából a karmesteri pálcát. Orbán elbukása brutális demonstrálása annak: nemcsak Brüsszelnek volt tehertétel, de már a saját műsorához sem kellett. Ugyanígy még inkább a NER halálát okozta volna, ha megvalósul Orbán szívügye, és látványosan nő a születésszám. Pont azok a fiatalok üvöltötték leghangosabban a „mocskos Fideszt”, akik Orbán korszakában nőttek fel. Képzeljük el mi lett volna, ha az utóbbi évtizedekben sokkal többen születnek. Akkor a Fideszre nem kétharmados, hanem háromnegyedes vereség várt volna.
Olyan rendszer, amilyet Putyin, Erdoğan, Lukasenka vagy a baltás gyilkossal megajándékozott Alijev tart fenn, hosszú távon csak politikai gyilkosságokkal és/vagy a rendőrség által megölt tüntetőkkel, valódi háborús pszichózissal, szimulált provokációkkal, megrendezett terrorakciókkal üzemeltethető. Illetve ténylegesen betiltott pártokkal, újságokkal, börtönbe vagy száműzetésbe küldött riválisokkal. Orbán ilyet nem tudott – és valószínűleg nem is akart – produkálni. A bukás felé vezető útra pont azzal lépett rá, hogy megpróbált úgy tenni, mintha olyanná válhatna, mint a keleti haverjai. A Pride-tiltással magát hozta olyan helyzetbe, hogy egyértelműen kiderült: hiába a valódi autokratákkal történő összekacsintás, az ellenzékiek ezzel való ijesztgetése, valójában semmire nem képes. A nagy triggermágus élőben, a porond közepén, teljesen spontán égette szénporrá magát. A rendszer a 2010-es és a 2020-as évek fordulóján próbált rálépni erre a tiltogatós útra.
Csakhogy már az emberek és rendezvények intézményekből való kitiltása (vagy hogy hazabeszéljek: a Portik-interjú betiltása) is vastagon kontraproduktív volt. Jóval többen beszéltek ezekről, mintha engedélyezték volna őket és szépen lemenek. Az aranykonvoj vagy a gázvezetékes robbantásveszély kamuszagú történetei is Orbán ellen fordultak. S ebbe az irányba hatott a Gundalf-ügy mellett a Roháč-interjú választások előtti, akkor már nem először történt megtiltása is. Az önmerénylet-gyanú légkörében a Fidesz érdekében végrehajtott robbantássorozatról beszélő szlovák gengszter elhallgattatására irányuló korábbi kísérletek (aki ebben az esetben az ügyvédjén keresztül már meg tudott szólalni) bumerángként ütöttek vissza. Miként az is, hogy Orbán képes volt a maffiaállam vádját is magára húzni: az sem zavarta, hogy a vele interjút készítő rajongója keresztapaként jeleníti meg - pedig több mint negyedszázada úgy megsértődött a Fidesz-vezérkart maffiaklánként ábrázoló HVG-címlap miatt, hogy azóta sem áll szóba velük. Már csak azért is öngól volt ezt a gengszterkedést előhozni, mert a 2010-ben hatalomra jutott rendszer pont hogy egyfajta szelídülést hozott az alvilági erőszakban. Ha visszatekintünk a ’90-es évekre, azoknak a második fele úgy telt el, hogy szinte minden hónapban felrobbantottak vagy lelőttek valakit. S a végén már a pártszékházakat, a politikusokat és a civileket sem kímélték a titokzatos robbantók.
Később, a Gyurcsány-korszakban sem lett jobb a helyzet. A diósdi kettős gyilkosság idején utóvirágzásos fénykorát élte a szervezett bűnözés. A politikai zavargások tévéostromba mentek át, mire a rendőrök tüntetőket vertek össze, utána pedig a Magyarok Nyilai Nemzeti Felszabadító Hadsereg még viszonylag enyhe akciói után egy halálbrigád gyilkolt romákat. A NER idején mindez abbamaradt. A közkeletű magyarázat szerint azért, mert a szervezett felvilág, illetve a politikusbűnözők hatalomra kerültek, tehát a maffiát államosították. S mi szükség lelövetni a riválist, ha egy jól megírt visszamenőleges törvénnyel simán ki tudjuk iktatni? Ebben nyilván sok igazság van, amelyeket még 2015-ben magam is leírtam. De az átlagember mindebből annyit érzett, hogy megszűntek a gyilkosságok, robbantások, nyugodtan ki lehet menni az utcára. S Orbán ugye pont ennek próbált véget vetni azzal, hogy épp az állam mint erőszakszervezet miatt ne lehessen nyugodtan kimenni az utcára – konkrétan mondjuk Pride-on felvonulni –, amivel a saját vesztét okozta. Az érdemi tanulságlevonás mindezek dacára a kongresszuson nyomokban sem volt jelen.
S mindez egyre nehezebb lesz, hisz ahogyan önmagába záródva befelé omlik a rendszer, egyre inkább távoznak azok a szakértők, akik a szenvtelen profizmust biztosították. Emlékszem, még a 2020-as évek elején kérdeztem rá, hogy egy ellenzéki politikus nem tud-e olyan titkosszolgálati hátterű embert, aki háttérbeszélgetésben árnyalná némiképp a kormányzati narratívát. Mire az illető azt felelte: aki ért hozzá, az már nekik dolgozik. Orbán nemezise az lett, hogy ez a folyamat megfordult. A Magyar-jelenség és a Tisza felemelkedése lényegében nem egyéb, mint stratégiai exit. Azok, akik több mint egy évtizeden át a NER haszonélvezői voltak, egyszer csak eladták a részvényeiket, s okosan, még csúcson kiszállva egy új céget hoztak létre. Orbán mint triggermágus nagyon jó volt a pszichológiai játszmákban. Nyíltan törvénytelen erőszakra bizonyára soha nem adott utasítást, de sanszos, hogy a piszkos munkát végző emberei képesek voltak cinikus, kegyetlen blöffökkel olyan látszatot teremteni, hogy ez s rendszer akár bánthat is téged. Mi több, akár el is tehet láb alól.
Egyik kollégám oknyomozását idézve, „a kormánykritikus hangok elnémításra tett, általam ismert legdurvább eset azé a neves közgazdászé, akinek az édesapja éppen komolyabb betegséggel feküdt egy kórházban, amikor a szakértő az RTL Híradónak nyilatkozott egy szakpolitikai kérdésben. Másnap felhívta egy magas rangú minisztériumi tisztviselő és azt mondta neki, hogy ha nem hagyja abba a nyilvános kormánykritikát, »nem tudják garantálni, hogy az édesapám megkapja a megfelelő kezeléseket.« Mint az illető elmondta: »Teljesen megdöbbentem, azt gondoltam, ilyen csak az ötvenes években történhetett volna meg. Ráadásul sosem politizáltam, sosem tettem kormányellenes nyilatkozatokat, szakmai érvek mentén fogalmaztam meg kritikát.« A közgazdász végül a család kérésére ideiglenes szilenciumot fogadott.” (Kósa András: Orbán Viktor, a káosz embere. Noran Libro Kiadó, 2018, 140. o.) Nem kellett, hogy ilyesmi ténylegesen bekövetkezzen: teljesen elég volt az is, ha ezt a triggermágus által diktatúrázós pszichózisba hergelt ellenzékiek, civil kritikusok elhiszik. De a végén ezt a fenyegető üzengetést a NER már túltolta és fullba nyomta.
S tette ezt úgy (lásd fent), hogy legkésőbb a Pride idején bebizonyosodott: a fenyegetőzésének semmi valós alapja nincs. Ahogy annak sem, hogy valamilyen eljátszott puccs-, vagy merényletkísérletre hivatkozva elnapolja a választásokat. Ez végig csupán a megélhetési paranoia szimulációs buborékja volt, amely végül Orbán kárára csúfosan kipukkant.
A választás előtt beszélgettem egy ismerősömmel, aki azt mondta: az USA, Kína, Oroszország és Izrael egyaránt Orbánt akarja: brutális titkosszolgálati háttér ezek közül egy is, nemhogy négy. Az orbáni hübrisz abban fejeződött ki, hogy a NER, a fentiektől elbízva magát, az Uniót (melyet állandóan pofozott, s amely ellen a hírszerzése kémkedett) arcátlanul lebecsülte. Pedig az elrabolt Madurónak is keserves leckét adtak, hogy Venezuela mégiscsak Washington hátsó udvara, Magyarország viszont a Brüsszel hátsó udvara. Csak itt a Delta Force-nál jóval finomabb és rafináltabb soft power érvényesült.
Amúgy is észbe kellett volna kapnia Orbánnak legkésőbb az iráni háború alatt: az oroszok már annyira meggyengültek, hogy Trump az ő hátsó udvarukban, Iránban is simán le mer csapni. Orbán azt mondta egy napot mindig az olvasásra szán. Nem ártott volna alaposabban elolvasnia Frei Tamás könyvét. Hogy miként vallott csődöt kampányfőnöke, Orbán Balázs elmélete a konnektivitásról. Ez leginkább Kína nyomulása miatt volt. Olyan erővel próbáltak behatolni az oroszok által nálunk hagyott űrbe, s kiszorítani onnan a Nyugatot, a szinte mindenhol feketelistára tett arcfelismerő kameráikkal telerakni a kórházainkat is, hogy az már sok volt. A sunnyogós keleti hátraarc egyik csendes fejezete volt, mikor ezeket a kamerákat végül még Orbán alatt lekapcsolták. Minden ukránozás ellenére Putyinnak volt elég baja odahaza, s Orbán nem ért neki annyit, hogy megkockáztasson egy rizikós kimenetelű titkosszolgálati akciót. A keleti érdekbarátok tehát nem álltak bele Orbán virtuális háborújába, ahogy Trump se nyújtotta neki azt, amit várt.
S végül, de nem utolsó sorban
Már az évtized legelején megindult a gazdasági hanyatlás. De akkor még sikerült Orbánnak, hogy időgyantába fagyassza az országot. Pedig ezek a tendenciák látensen már nagyon is ott voltak. Már a 2022-es választás előtt megírtam: egy újabb toronymagas Fidesz-diadal életveszélyes lenne nemcsak az ország, de a NER számára is, mert Orbánnak is a csúcson kellett volna abbahagyni, de a NER már túl van a csúcson. Aztán a negyedik Fidesz-kétharmad elnyerését követően úgy fogalmaztam: Orbán túlságosan rákattant a hatalom nevű drogra, hogy a kétharmadot se bírta elengedni, így annyi pénzt tolt a rendszerbe, amíg ki nem ürült a tár. Ez fog a 2022-ben induló ciklusban a fejére szakadni – hát ez bejött. A rendszert nem forradalom buktatta meg, hanem azok szavazata, akiknek korábban semmi bajuk nem volt Orbánnal, de a pénzek apadása nekik is húsba vágott – minél lentebb voltak, annál inkább.
Lázár Jánosnak igaza is van, meg nem is. Magyar Péter nem fél Orbántól, hisz most küldte padlóra. Ám az nagyon is érdeke, hogy a hívei féljenek tőle. Az pedig vicces, hogy 16 év turbóellenzéki diktatúrázás után a volt NER-funkcionáriusok diktatúráznak. Egy olyan rendszerben, amely az ő jogszabályaik alapján ugyanúgy szerzett kétharmadot, mint korábban a Fidesz. Ami Orbánt a politikai halála dacára köztünk tartja, az pont ez a bármely oldal által használható, Gyurcsány- és Orbán-típusú politikai hullákat zombiként feltámasztani akaró félelemipar.
Borítókép: A Fidesz tisztújító kongresszusára érkező Orbán Viktor pártelnök nyilatkozik a Budapest Kongresszusi Központ előtt 2026. június 13-án / fotó: MTI/Máthé Zoltán
Bejelentkezés