Miért rejtőzködnek az istentagadók, a hitetlenek? Mi az oka, hogy egy politikus a nyugati világban is (pláne Amerikában) még azt is könnyebben felvállalja, hogy meleg, mint hogy az ateizmusáról comingoutoljon? Bár az Istenben nem hívők, a vallást nyíltan kritizálók idehaza is sok százezren, akár milliónyian vannak, nincs olyan politikai erő, amely nyíltan kiállna értük. De nem kell, hogy ez örökké így legyen.

Mikor ezt a cikket írni kezdtem, pont azon a napon, május 21-én érkezett meg lakóhelyemre, Győrbe is a Párbeszéd egyházakkal kapcsolatos plakátkampánya. Melynek rendezvényére egyebek közt a lentebbi mondatokkal hívtak a szervezők egy Facebook-értesítésben: „Magyarország egyre kevésbé vallásos ország, minden tizedik ember jár csak templomba. A fejlett világban nálunk vannak a legkevesebben azok, akiknek fontos vallási identitásuk. Sőt, az emberek harmada szerint a vallás kifejezetten káros. Az egyházak mégis egyre nagyobb támogatásokat kapnak a kormánytól. Pedig óriási visszaélésekre derül fény: propaganda, korrupció, pedofília mindenütt. Eljött az idő, hogy újragondoljuk viszonyunkat az egyházakhoz!”

A hetek óta zajló kampányra a Fidesz egyik politikusa így reagált: „Aljas gonoszságból indította a Párbeszéd a keresztényellenes kampányát.” Szécsényi Dániel, a Fővárosi Közgyűlés kormánypárti képviselője azt is hozzátette: „A legsötétebb kommunista idők egyházüldözését idézi az a retorika, amivel most utcára vonultak.” A fideszes politikus szerint, „amit a keresztényellenes támadás után rögtön tehetünk, az éppen az, hogy felhívjuk a képviselő és az egész Párbeszéd – Zöldek Pártja figyelmét arra, hogy ilyet nem csinálhatnak”. Miért ne csinálhatnának? – kérdezem Szécsényi képviselő urat. (Nem vagyok Párbeszéd-szavazó, de ateista igen.)

Mióta felmerült a Pride betiltása, hetek óta jóval sűrűbben találkozom olyan véleményekkel, hogy a felvonulás káros lehet, mondjuk, a gyerekekre. Ezzel nem értek egyet, de nem mondanám azokra, akik ilyen cikkeket írnak, beszédeket mondanak, hogy nem csinálhatják. Merthogy csinálhatják – erről szól a véleményszabadság. Meg a rendszerváltással született gyülekezési jog, amelynek szellemében a Pride támogatói és ellenzői ugyanúgy felvonulhatnak. Mint liberális ember nem örülök a homofóbiának, szembe is szállok vele, de nem gondolom, hogy bármiféle, a Pride iránti ellenszenv kinyilvánítása törvényszerűen azonos lenne a náci korszak légkörével, amikor a melegeket koncentrációs táborokba hurcolták. Ahogy nem gondolom, hogy Rákosi egyházüldözéséhez lenne hasonló, amennyiben valaki nyíltan kimondja: szerinte a vallás káros. Ateistaként azt képviselem, hogy a vallásgyakorlás legyen teljesen szabad. Ugyanakkor arról is meg vagyok győződve, hogy a vallás (sok egyéb, ugyancsak legális dolog mellett) akár káros is lehet.

Mint Marosi Szilvia szexuálterapeuta egy, a szexuális diszfunkciókról szóló riportomban elmondta, „a túl konzervatív, vallásos nevelés is” okozhatja a szexre való képtelenséget. Ahogy egyébként egy melegben, egy abortuszra készülő (vagy fogamzásgátlót használó) nőben, egy, az eutanázia jogáért harcoló betegben is kelthet szorongást, okozhat neki lelki kárt (mi több, fizikai tüneteket is), hogy ő ezzel súlyos bűnt követ el, és halála után is szenvedni fog miatta. Ha már Bagdy Emőke nyomdokain arról beszélnek, mi kelt félelmet a gyerekekben, hadd osszak meg egy személyes történetet.

Gyerek- és kamaszkoromban vallásos neveltetésben részesültem, ami még a ’80-as évek második felében, a Kádár-rendszer utolsó éveiben kezdődött. Jártam hittanra, voltam elsőáldozó, olvastam a Bibliát. Kiskamaszként akkoriban döbbentem rá a saját halandóságomra, éreztem igazi halálfélelmet. Ezt csak fokozta a szorongás, hogy amennyiben nem úgy élek, ahogy az egyház mondja (s már akkor sejtettem, hogy nem úgy fogok), akkor nemcsak a haldoklás alatt lesz rossz nekem, de utána a pokolra jutok. Még gyóntam is. S nyilván, mint szinte minden tizenéves srácnak (s ne legyünk szexisták: biztos a velünk egykorú lányoknak is), úgy nekem is voltak otthon pornóújságaim. De a papnak ezt nem vallottam be. Akkor ott, a gyóntatófülkében átestem azon (vagyis annak a töredékén), amit egy vallásosan nevelt meleg érezhet. Tudtam már akkor is, hogy nem bűn, ha valaki belelapoz egy pornóújságba (ezért se gyóntam meg), de valahogy mégis szégyelltem magam az egyébként szimpatikus pap előtt, aki szerint viszont nagyon is az. Tehát mondhatni, nekem ugyanúgy lelki bántalmat okozott a hittan, ahogy, elismerem, egy nagyon vallásos emberben is kelthet szorongást a Pride vagy egy Párbeszéd-plakát.

És akkor mi van? Ilyen erővel a borfesztiválra se lehessen gyereket vinni, mert mi lesz, ha részeget lát, és félni kezd. A dohányboltokat és kocsmákat is tiltsuk be, hisz az előttük elhaladó gyerekek ittas és rágyújtó embereket láthatnak, ami (a homoszexualitással szemben) valóban tudományosan bizonyítottan káros az egészségre. De térjünk vissza az ateizmusra, ami jelentős fegyveregyenlőtlenségben van a világnézeti háború frontján. A rendszerváltás óta számos, a vallásosságát büszkén és harcosan felvállaló (s az ateizmust bíráló) politikus van a jobboldalon. Ugyanakkor a másik térfélen nemigen látni büszke ateistákat, akik nemcsak az egyházat, de a vallást is kritizálni merik. Pedig, ha a hitetlenséget lehet támadni, a hitet miért ne szabadna?

Az elmúlt évtizedek baloldali miniszterelnökei, Horn, Medgyessy és Gyurcsány bizonyára nem voltak valami nagy hívők. De az ő pártállami múltjukkal, a diktatúrához való kötődéseikkel nyilván érthető, hogy nem álltak bele az ateizmusba. Mert náluk persze azért joggal felvethető, hogy a karrierjük mégiscsak egy olyan rezsimben indult, amelyben a titkosszolgálat papokat és híveket zsarolt, üldözött, fenyegetett. Ők emiatt inkább túlkompenzáltak, igyekeztek világnézeti dolgokban az egyházhoz puhán hozzáállni, akár kedvezni neki. Még az e téren legliberálisabbnak mondható Gyurcsány is. II. János Pál halálakor azt mondta róla, hogy „a bűn és igazság dolgában soha nem tévesztett [...]. Egy olyan ember távozott el, aki jó és rossz dolgában tudta, merre van az emberiség számára kivezető út.” Akkor jó páran felszisszentünk: ne már! Soha nem tévesztett? Akkor a melegek, a fogamzásgátlás, a cölibátus és az eutanázia ügyében is igaza volt? Gyurcsány ezen is túlmenve nemzeti gyásznapot hirdetett.

„A római katolikus egyház feje semmiféle értelemben nem köthető a magyar állam vagy a magyar nemzet egészéhez. Az emberi tiszteleten túl, intézményesen nem kötődnek hozzá a reformátusok, az evangélikusok, az izraeliták stb. – és természetesen a vallástalanok sem. Az összes polgárát képviselő állam gesztusa ezért indokolatlan” – írta a Gyurcsánnyal szemben pozitívan elfogult életrajzírója, a későbbi DK-politikus, Debreczeni József Az új miniszterelnök című könyvében (344. o.). Ugyanakkor ez a hozzáállás a pártállami múlttal nem rendelkező balliberális politikusokra is igaz volt. Mondjuk a rendszerváltás idején még csak egyetemista Bajnai Gordon se volt az a karakán ateista. (Már ha az volt egyáltalán, mert erről nemigen beszélt.) Mert valahogy történelmileg úgy alakult, hogy a hívő politikus nyíltan felvállalja a vallásosságát, az ateista politikusról pedig még azt sem tudhatjuk, hogy egyáltalán az-e?

Karácsony Gergely főpolgármester (a vallásbíráló, LMP-szakadár Párbeszéd alapító elnökségi tagja) is jószerivel csak úgy került összefüggésbe az ateizmussal, hogy az általa vezetett Főpolgármesteri Hivatalból a véleménye miatt kirúgtak egy ateistát, Békés Gáspárt. Ferenc pápa halálakor pedig Gyurcsány 2005-ös szavaihoz hasonló túlkompenzáló nyilatkozatot tett közzé. Mert az, hogy Ferenc pápa lett volna, aki „szinte egyedüliként képviselte a humanizmus hangját az egyre ocsmányabb világban”, illetve, hogy „soha nem hagyta, hogy a világ különbséget tegyen ember és ember közé”, valamint, hogy „a világ legprogresszívebb vezetője”, minimum túlzás – az utóbbit pedig számos progresszív kikérhetné magának. Arról nem is szólva, hogy az egyház vezetői, illetve vallásos politikusok soha nem beszélnének így egy ateistáról. 

Vagyis nemcsak a pártállami múlt az oka ennek a túlkompenzálásnak és/vagy hallgatásnak. Még a diktatúra szamizdatos ellenzékében fogant SZDSZ se volt kifejezetten, markánsan ateista párt. Ateizmusát kifejezetten és rendszeresen hangsúlyozó szabaddemokrata politikusról nemigen tudunk. Vallásosról azonban jó néhányról: a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösséget vezető Iványi Gábortól a főrabbi Raj Tamáson át a Hit Gyülekezetében diakónus Hack Péterig és a SZDSZ Evangéliumi Keresztények Csoportjának vezetőségi tagjáig, Mészáros Istvánig sorolhatók a deklaráltan vallásos SZDSZ-es politikusok. (Arról nem is beszélve, hogy a Hit Gyülekezete akkor eléggé közel állt az SZDSZ-hez.)

Izrael eléggé vallásos ország, de (velünk szemben) még ott is akadt egy karakteres és karakán ateista politikus: Tomi Lapid. Persze, ha a világban körülnézünk, láthatjuk: ő is inkább volt kivétel, mint szabály. Richard Dawkins Isteni téveszme című könyvében hivatkozik egy 1999-es amerikai Gallup-felmérésre, melyben azt tudakolták, „szavaznának-e olyan, képzettsége szerint alkalmas személyre”, aki valamelyik kisebbségi és/vagy a politikában alulreprezentált csoporthoz tartozik. Míg női jelöltre az USA polgárainak akkor 95 százaléka voksolt volna, katolikusra 94, zsidóra és afroamerikaira egyaránt 92, de mormonra, illetve homoszexuálisra is 79 – ateistára viszont csak 49 (i. m. 22. o.). Ez az egyetlen kisebbségi identitás, amelyet az amerikaiak többsége már akkor (a felszíni liberális hegemónia korában is) elutasított. És a vallásos, kultúrharcos jobboldal áttörése csak később jött. Nemcsak Amerikában, de a fejlődő világban is.

A laikus diktatúrák (mint Irak vagy Szíria) helyére fundamentalista mozgalmak nyomultak be, és Törökországtól Indiáig is jó pár országban a vallásos nacionalizmus írta felül a demokratikusabb szekuláris nemzetállamot. Igazából nem az emberek lettek jóval vallásosabbak, hanem a vallásosak politikai kisebbsége úgy építette fel, gondolta újra magát, hogy nagyobb részt kaphatott a hatalomból, mint az a népességbeli számarányából következne. Az USA-ban, illetve nálunk ez szerencsére nem az Iszlám Állam vagy a tálibok módszereivel zajlott. Ám a szekuláris, ateista balliberális oldal így is globális defenzívába szorult. Így jutottunk el Márki-Zay Péterig: az ellenzéknek a korábbi „rejtőzködő ateista” jelöltek után egy nyíltan vallásos kormányfő-aspiránsa lett. S ő még a várható utódjához, Magyar Péterhez képest egész jó fej volt. Támogatta a melegházasságot, s nemegyszer elmondta: az ateisták voksaira is számít.

 Na de akkor is: hogy jutottunk ide? Ugyanazon az ösvényen haladva, amelyen bandukolva a Tisza-rajongóvá vált, elveit félretevő liberális értelmiség pszichikai bűnsegédként nézi, hogy új bálványa még félgőzzel se nagyon áll ki a Pride mellett, a gyülekezési és civil jogok brutális csorbítása ellen, nemhogy nyíltan beleállna az ügybe. S az átláthatósági törvény ügyében is csak annyira futja tőle, hogy „ha valódi probléma lesz, akkor ott leszünk”. Ja, hogy ez még nem jelen idejű, valódi probléma? A válasz az ilyen kritikákra pedig mindig ugyanaz, ami az én cikkemre is jönni fog: nem olyan időket élünk, hogy megosztó, a kiábrándult fideszeseket nem érdeklő (vagy kifejezetten irritáló) témák állandó forszírozásával gyengítsük az összefogást. Most az a cél, hogy leváltsuk Orbán Viktort. És tessék mondani: mikor lesz olyan idő, amikor végre erről is fogunk beszélni? Ezen az ösvényen haladva nagyjából soha. Ugyanis míg az egyik oldal (a NER, a MAGA) éles világnézeti kontúrokkal áll a platformján, addig, ha a riválisától (hogy stílszerűek legyünk) megkérdezi, hát MAGA (pardon: maga) kicsoda, akkor a kisbetűs maga nem tudja, mit feleljen a nagybetűs MAGÁ-nak.

És nagyjából nem is felel semmit. Mert annyira belegárgyult a kiábrándult fideszes utáni görcsös kepesztésbe, hogy érzékelhetetlenre hígította a saját identitását. Miközben a NER és a MAGA vallást csinál a politikából, a túloldali Tisza-hívő értelmiség már nem a vallás laikus, kritikai antitézisével felel, hanem ő is létre akar hozni egy valláspótlékot. Illetve becsicskul: gazsulál, pitizik az ellenfél szavazóinak, gondolván, ezzel majd átcsábítja őket. Ha a Fidesz sikeres, egy kicsit viselkedjünk mi is fideszesen, és akkor mi is sikeresek leszünk. Bár igazából világiak (sőt, ateisták) vagyunk, de ezt mégsem vállaljuk fel. Ahogy a Pride-ot sem, mert félünk, hogy akkor nem szavaznak ránk a vallásosak meg a homofóbok. De könyörgöm: a rendszeresen templomba járók, a vallásukat az egyház tanításai szerint, érdemben, napi szintem gyakorlók ugyanúgy egy körülbelül (plusz-mínusz pár százalék) a népesség valamivel több, mint egytizedét kitevő kisebbség, mint az öntudatos, deklarált ateisták.

Mi több, a legutóbbi népszámlálás szerint a vallásosak aránya csökken, s már korábban is a lakosság, „mindössze 9 százaléka nyilatkozott úgy”, hogy hetente jár templomba. De a tágabban vett „egyházhű” vallásosak is csak a társadalom „kevesebb mint ötödét” teszik ki. A tudatos vallásosak és ateisták között van az ország e téren (is) bizonytalan, ingadozó több mint kétharmada, majdnem háromnegyede (a magukat csak névlegesen, papíron és/vagy formális hagyománytiszteletből, konformizmusból vallásosnak mondóktól, a maguk módján hívőkön át a vallás-ateizmus harcban közömbös semlegeseken, puhább szekulárisokon, agnosztikusokon át a „rejtőzködő” ateistákig). S bár az egyházak törzsbázisa nagyságrendileg nemigen múlja felül az ateistákét, mégis aránytalanul több befolyás, pénz, erőforrás jut nekik. Miért?

Szerintem két okból. Az egyiket megint egy személyes történettel illusztrálnám. Nemrég vesztettem el az édesanyámat, ahogy a feleségem is. Mindkettőnk anyukájára igaz volt, hogy nem gyakorolták a vallásukat, amibe beleszülettek, életük felnőtt részében gyakran nyilatkoztak kritikusan az egyházról, s haláluk előtt egyikük se kérte, hogy pap temesse őket. De az ilyen elhunytak javarészét (szándékuk hiányában is) egyházi rituáléval temetik el. Pedig többnyire a hozzátartozók se egyházi hívők. Az ok inkább valamiféle konformizmus. Hogy „így illik”, meg hogy „mit szól a falu”, és ez a mentalitás a nagyvárosban is tovább él bennünk. Rám viszont ez nem hat, ahogy a szűkebb családot sem befolyásolta, mit gondol a tágabb rokonság.

A polgári szertartáson mindkét esetben én mondtam a beszédet. Többen odajöttek hozzám gratulálni, mondván: sokkal személyesebb, meghatóbb volt így, mint azok az egyházi búcsúztatók, amiket eddig hallottak, sőt. Egyikük ironikusan megjegyezte: ha ő halna meg, szeretné, ha én írnám a gyászbeszédét. Ha minden ateista csak annyit megtenne, hogy nem engedné, hogy elhunyt szeretteikre akaratukkal szemben ráerőszakolják a vallást, már nagyot lépnénk előre, hogy a gyakorlat közelítsen a valósághoz. Miként azzal is, ha ugyanilyen karakán módon érvelnénk az ingadozó, közömbös, a két tábor között valahol elhelyezkedő embereknek: csak akkor házasodjanak templomban és kereszteljék meg gyermekeiket, ha valóban hisznek benne.

A másik tényező: a vallásnak, az egyházaknak van politikai képviselete. A KDNP ugyan a Fidesz hátán jut be, de azzal, hogy ott ül a Parlamentben, van befolyása. Ahogy közvetve más felekezeteknek is megvan a „lobbistájuk” a kormánypártban és/vagy az ellenzékben. Még ennél is nagyobb erő lenne a politikában, ha egy, az ateizmust nyíltan felvállaló, identitása részévé tevő párt önerőből jutna be az Országházba. Amely nemcsak ateizmusáról comingoutolna, de képviselné a többi olyan csoportot, réteget is, akiket a vallás felé elkötelezett vagy az egyházaknak gazsuláló politikusok nem fognak. A tudatosan gyermekteleneket (akik közé magam is tartozom, s akik az illiberális rezsimek legújabb ellenségképe lehetnek), a Pride (ahol én is vonultam, s a jövőben is fogok) által reprezentált szexuális kisebbségeket, átlagtól eltérő kapcsolat- és családformákat, amelyek nem korlátozódnak a melegekre. Ott vannak a nyitott kapcsolatban, poliamoriában, etikus nem-monogám kapcsolatban élők. Vagy akár a szexmunkások, szexipari dolgozók, akiknél ugyancsak nem sűrűn kopogtatnak a politikusok. Ha igen, akkor sem a szavazatukat kérik.

De egy ilyen szekuláris, ateista liberális párt azokat a kozmopolitákat is felvállalhatná, akik nyíltan nem etnikai nemzetállamban gondolkodnak, hanem egy föderatív Európában, és akik, ha jobbról hazaárulónak nevezik őket, nem kezdik el bizonygatni, hogy ők is nemzetben gondolkodnak. Elmondhatnák, hogy nemzetállam helyett olyan demokratikus európai birodalmat szeretnének, ami versenyképes lehet az USA-val és Kínával. Többen gondolkodnak így, mint feltételeznénk, csak nem bújtak elő – ahogy az ateisták sem. És mivel szerintem Magyar Péter jobbos politikai szektájában a liberális szavazók (pláne az ateisták) soha nem fogják otthon érezni magukat, ha a régi ellenzék romjain indulna 2026-ban egy ilyen új párt, a parlamenti küszöbugrás és a frakcióalakítás simán összejöhetne. Hogy ez lehetetlen? Mert nincs rá elég idő? Tavaly Magyar Péter hetek alatt összehozott a semmiből egy 30 százalékos pártot. Majdnem egy év alatt miért ne lehetne egy 10 százalékosat? Az én szavazatomon nem fog múlni.