Andrew Watt producert lassan kinevezhetnék vezető ápolónak a veterán könnyűzenészek Arany Alkony Nyugdíjasotthonába. Dolgozott az elmúlt években többek közt Iggy Poppal, Ozzy Osbourne-nal, Paul McCartney-val, és most már a Rolling Stones második nagylemezét gondozza. És az a helyzet, hogy a most megjelent Foreign Tongues legalább annyira élvezetes, mint a három évvel ezelőtti Hackney Diamonds – még akkor is, azzal együtt is, ha érezhető, legalább annyi benne a génsebészeti eljárás, mint egy zenekar hagyományosnak nevezhető stúdiómunkája. Ha már a gének, Watt nagyon ért ahhoz, hogy összerendezgesse, mi a jó, mi a fontos, mi a működőképes egy nagymúltú előadóban, zenekarban: nem akar belőlük mást csinálni, mint amik, de nagyon feszesre húzza össze mindazt, ami izgalmas bennük, és azt, ami a lényegük. És ha kell, fenékbe is rugdossa a művészeket, ahogy azt Keith Richards nyilatkozta, amikor a most megjelent Stones-albumról beszélt.
Ez a lemez egyfelől most nem akkora durranás, mint Hackney Diamonds volt, hiszen azt megelőzően a zenekar tizennyolc évig nem adott ki új dalokat tartalmazó albumot (az azt megelőző ilyen A Bigger Bang volt 2005-ben), és úgy általában sem nagyon kényeztette a közönséget nagylemezekkel, még a bluesfeldolgozásokat tartalmazó Blue & Lonesome megjelenése után is eltelt jó pár év. 2020-ban ugyan megjelent a Living In a Ghost Town című kislemez, előtte meg 2012-ben két dal, a Doom and Gloom és a One More Shot a GRRR! című válogatáslemezhez, ám joggal gondolhatta bárki, a Rolling Stones-diszkográfiát lényegében lezárhatjuk. Másfelől meg ezen a ponton már minden új Stones-album nagy durranás, hogy ebbe az elegáns kvantumpozícióba helyezzem a Foreign Tongues-t. A Hackey Diamonds megjelenésekor is simán gondolhattuk azt, hogy az hattyúdal, aztán mégsem.
Az új Rolling Stones-lemezen nagyjából ugyanaz történik, mint a 2023-as albumon, ugyanaz a recept. A Stones-DNS alapvető elemei kerültek a stúdiómasinériába: blues-gyökerek, riffelős, lendületes rhythm and blues-számok, countrys balladák, Stonesra jellemző funkos, diszkós fordulatok, popos rock – azt azonban mégsem mondhatjuk, hogy a végeredmény egy klónozott mamut, mert az egész mögött nagyon is ott tartózkodik a három, még élő Rolling Stones-tag, Mick Jagger, a már említett Keith Richards – továbbra is vigyázzunk a Földre, nem mindegy, milyen állapotban hagyjuk Keefre! – és Ron Wood. Még az album tematikája, keretes szerkezete is nagyon hasonlít a megelőző nagylemezére: egy klasszikus – de modernre fazonírozott – Stones-blues-zal indul, Rough and Twisted („All I drank was muddy water”, énekli Jagger, értjük a célzást – és nagyon élvezzük a frontember dögös szájharmonika-szólóját) és egy főhajtással, Chuck Berry Beautiful Delilah című számának feldolgozásával zárul. A legutóbbi Stones-lemezen Muddy Waters Rolling Stone Blues című örökbecsűje volt az utolsó szám, így még azt is mondhatjuk, most ott vették fel a fonalat, ahol legutóbb letették azt.
Mondjuk itt lényegében minden klasszikus. Az In The Starsban (melynek a klipjében, ha már klónozott mamut, az AI fiatalítja vissza a Stones-tagokat) vagy a Divine Interventionben például az emblematikus Keith Richards-riffek. A Jealous Lover meg az 1981-es Tattoo You-n szereplő Waiting For a Friend ikerdala lehetne. Egyébiránt több helyen is eszünkbe juthat az a lemez, meg az 1978-as Some Girls is, például, amikor a Mr. Charm című dalt hallgatjuk, melyben Jagger mellesleg odaszól egyet Elon Musknak (a frontember-szövegíró egyébként is politizáló kedvében van ezen a lemezen, persze nem biztos, hogy ezen a ponton ez neki áll a legjobban a világon). A Ringing Hollow némileg rusztikusabb formában a Sticky Fingersről vagy az Exile On Main Streetről se lógott volna ki, a Never Wanna Loose You meg egy másik Stones-feltámadást idéz meg, a nyolcvanas évek végét, a Steel Wheels albumot, amikor fél Budapest felkerekedett, hogy Prágában megnézze Jaggeréket.
Az előző albumon is volt egy–két–há-beszámolással induló szám, és itt is van: a Hit Me in the Head karcos és punkos, ráadásul igazi különlegesség, hiszen még Charlie Watts életében vették fel, 2021-ben. Ami a feldolgozásokat illeti, nem a lemezzáró Chuck Berry-dal az egyetlen: a Stones a You Know I’m No Gooddal kalapot emel Amy Winehouse előtt is, akivel Jagger egyszer duettet is énekelt: 2007-ben a Wight-szigeti fesztiválon az Ain’t Too Proud to Beg című Temptations-számot adták elő közösen. És persze klasszikus az is, hogy Keith Richards is énekel: a Some Of Us egy obligát folkos ballada. Az viszont egyáltalán nem az, mármint nem nyilvánvaló és megszokott – még akkor sem, ha a Hackney Diamonds után már második alkalommal történik meg –, hogy Paul McCartney basszusgitározik egy Rolling Stones-nagylemezen, ráadásul az album utolsó harmadába-negyedébe pakolt Covered In You közel sem tizenkettő-egytucat felvétel. Ahogyan az album zárlata előtt hallható, ugyancsak ismerős Stones-ízeket idéző Side Effects és az érzelmes-nagyívű Back In Your Life sem azok (erről az utóbbiról Mick Jagger egy interjúban elmondta, a ghostingolásról szól; lám-lám, a Rolling Stones énekesét is lekoptatják, ha úgy alakul).
És ha már McCartney, nem ő az egyetlen különleges (és különös) vendég a lemezen. Azt például ki „látta jönni”, hogy a Cure alapító-frontembere, Robert Smith egyszer egy Rolling Stones-albumon fog zenélni? Én biztos, hogy nem. Pedig ez van, ráadásul két dalban is közreműködik: a Divine Interventionben gitározik, a Never Wanna Lose You-ban billentyűzik és vokálozik. Ehhez képest igazán apróság, hogy a legendás Stevie Winwood hét számban is játszik orgonán és gitáron, a Red Hot Chili Peppers dobosa, Chad Smith az albumzáró dalban zenél, Bruno Mars pedig a Never Wanna Loose You-ban a kolompot (!) szólaltja meg (nem mellékesen: Bruno Mars és Robert Smith egy dalban, ez sem gyönge). Végül, de nem utolsó sorban: hallhatjuk ismét Darryl Jones basszusgitárjátékát, ő a kilencvenes évek óta hűséges bedolgozója a Rolling Stones-nak, valamint Steve Jordant, aki Charlie Watts helyére ült be a dobok mögé.
Kisebb karriervégi csoda ez a lemez, vagy ha összekötjük az előzővel, ez a nem várt kései megpezsdülés – nyolcvan körüli férfiak lényegében érvényes rakendrollja. Vajon mit gondolt volna erről a fiatal Mick Jagger, amikor azt mondta, el sem tudja képzelni önmagát, ahogy negyvenesen a színpadon áll, mi több, amikor kijelentette, inkább legyen halott, mint, hogy negyvenöt évesen a Satisfactiont énekelje.
Borítókép: A Rolling Stones / fotó: Kevin Mazur
Bejelentkezés