Angol külváros, vagy nem is tudom, telep leginkább, kertvárosi szegénynegyed kidőlt-bedőlt sorházakkal. Lepusztult utcák, graffitik mindenhol, őgyelgés és bűnözés, mindez valahol Délkelet-Angliában, Kent megyében, de persze mindegy is, hol. Mindenfelé szegénység, nem tisztes és nem is romantikus, hanem inkább pusztító és nyomasztó.
Itt él a tizenkét éves Bailey (szerepében Nykiya Adams) az apjával, Buggal (akit Barry Keoghan alakít). Csak így, ennyi, Bug, a valódi neve nem derül ki, de igazából nem is lényeges, mert mindenki a becenevén szólítja. Ő maga is még csak fiatal felnőtt, tizennégy évesen lett apa – szinte olyan, mintha a gyerekei idősebb haverja lenne –, és most épp arra készül, hogy feleségül vegye a barátnőjét, Kayleigh-t, akit három hónapja ismer. Pénze nem biztos, hogy van a ceremóniára, sőt, inkább biztos, hogy nincsen, de reméli, hogy rámosolyog a szerencse. Ezt attól a nagydarab varangyos békától reméli, amit egy befőttesüvegben tárol, és különféle zenéket játszik le a testes állat társaságában, mondván, ha a megfelelő zeneszámot választja ki, a béka valamiféle nedvet bocsát ki magából, melyből hallucinogén szer készíthető. Ezt pedig el lehet adni, és dől majd a pénz.
A drogtanyaszerű lakásban, ahol a gyerekek elfüggönyözhető lakrészekben élnek, ott van Bailey féltestvére is, Hunter, aki éppen aggódik, vajon teherbe ejtette-e kiskorú barátnőjét. Szöknének Skóciába. A lakásban alkalmanként ivós, betépős, táncolós bulikat is tartanak, ilyenkor megjelenik a népes baráti kör, Bailey pedig félrehúzódik, és a fejére húzza a fülhallgatót. Ráadásul kamasz, most kezd menstruálni, ám legfeljebb apja menyasszonyától kap pár kedvesen odavetett jó tanácsot, meg egy tampont. Bug eközben a Blur The Universal című dalával próbálkozik, vagy éppen a Yellow-val a Coldplay-től, ezek, úgymond, elég nyálas számok, hátha beindítják a varangyot. Párhuzamosan fut a groteszk és a dráma.
Nagyjából ez az alapértelmezett tájkép és tónus a 2024-ben bemutatott, most magyar moziforgalmazásba került Bird című filmben.
A szegénység nem csak nyomasztó a telepen, hanem kilátástalan is. Újratermelődik, mondaná a szociológus. Nincsenek kitörési stratégiák, legfeljebb a túlélésre vonatkozó, rövid lejáratú tervek. Vagy éppen a menekülés a hétköznapokból, afféle kényszerből előrángatott eszképizmus. Bailey a környéken csavarog, utcákon, mezőkön, erre-arra tölti az idejét. Képeket és...
A teljes cikk elolvasásához jelentkezz be.