A kedves olvasó engedelmével azonnal bele is vágnék a közepébe: ez volt a harmadik Morrissey-koncert, amit láttam, mind a hármat Budapesten volt szerencsém megtekinteni. Az egyiken ráadásul afféle közreműködő is voltam, a néhai (most időlegesen újra aktív) együttesemmel mi voltunk az előzenekar; itt történt meg az, hogy a közismerten radikális vegán énekes összeszedette a Petőfi Csarnok büféiből a szalámis- és a sonkás szendvicseket, ő addig nem lép színpadra, amíg ott ilyeneket árulnak. Tehát a mostani volt a harmadik koncert, és eddig a legjobb.
Ha már a labdarúgó-világbajnokság napjait éljük: a nagy kedvvel játszó vendégegyüttes a döcögős, némileg unalmasnak tűnő kezdés után a koncert első harmadát-felét követően magasabb fordulatszámra kapcsolt, és végül boldoggá tette lelkes közönségét. Persze nem is a lelkes a leginkább ideillő szó, mondom inkább azt, hogy ez a közönség elkötelezett. Aki egy Morrissey-koncertre vasárnap este kihévezik Csepelre, nem zsákbamacskát vásárol, tudja, mire fizetett be. Itt le is szögezhetjük, Morrissey valódi kultuszelőadó, az ilyenből az egyik legjelentősebb az elmúlt bő negyven évben. Azért, hogy néhai zenekara, a Smiths összeálljon, elképesztően nagy pénzeket fizettek volna koncertszervezők (de a Smiths nem fog összeállni, és nemcsak azért nem, mert Morrissey és a gitáros, Johnny Marr nincsenek beszélőviszonyban, hanem azért is, mert nemrég halt meg a basszusgitáros, Andy Rourke).
Morrissey ellentmondásos, elviselhetetlen, csodálatos, mély, ihletett, hisztériás, tenyérbemászó, megkerülhetetlen, nagyhatású és korszakalkotó alak – szóval meglehetősen kontúrosnak nevezhető figura. A világ az előbb emlegetett zenekar, a nyolcvanas évek első harmadában alakult korszakalkotó, máig hivatkozási alapnak tekintett Smiths énekeseként ismerte meg. A Smiths maga volt a lázadás a punk utáni nyolcvanas évek szintetizátoros, újhullámos, csiricsáré, újromantikus könnyűzenéjében. Eleve a névválasztás, Kovácsék, és az imidzs: farmer, póló, zakó, ing, félcipő, bőrdzseki, Morrissey-nél mindez még szemüveggel súlyosbítva; a zene: semmi műanyag, (egészen az utolsó lemezig) semmi szintetizátor (akkor se túl sok), csak a hatvanas-hetvenes éveket (Beatles, Rolling Stones, Byrds, T-Rex, David Bowie) idéző gitárpop; a szövegek, amiket hosszan lehetne idézni: létbevetettség, egzisztencialista szorongás és romantika, de semmi giccs. A Smiths négy év alatt négy sorlemezt (vagy, ha a válogatásalbumok közé sorolt A Hatful Of Hollow-t is ide veszem, ötöt) hozott ki, és még csak közepes sincs közöttük.
A Smiths 1988-as feloszlása után Morrissey szólópályára lépett, melynek első, 1988 és 1997 közti szakaszát erős és gyengébb lemezek tagolták (az 1988-as Viva Hate, az 1992-es Your Arsenal és az 1994-es Vauxhall and I mindenképpen hallgatásra érdemes). A hosszabb szünet utáni, 2004-ben kezdődő második periódussal is ez a helyzet, vannak jobban sikerült albumok (You Are The Quarry, 2004, Ringleader Of The Tormentors, 2006, World Peace Is None Of Business, 2014), vannak közepesebbek (Years Of Refusal, 2009, Low In High School, 2017), és vannak olyanok is (nem sok), amiket átugorhatunk. A mostani turné apropója, hogy Moz hat év szünet – mindenféle bejelentések és halasztgatások, lemezkiadóval folytatott kardozások – után Make-Up Is a Lie címmel új albumot jelentetett meg.
Morrissey-koncert vasárnap, van ebben valami különös szépség, tekintve az énekes-dalszerző egyik kulcsdalának címét és refrénjét: Everyday is like Sunday. A dal egy tengerparti kisváros unalmát skicceli fel, a mesélő tehetetlensége odáig kulminál, hogy egy ponton Armageddonért és atombombáért kiált. Ez a dal természetesen nem maradt le a tegnap esti dallistáról, ez az egyik olyan, ami, ha kimaradna, minden bizonnyal lázadás törne ki a közönség soraiban. A másik ilyen a Smiths There Is a Light That Never Goes Out című alapvetése, aminek a refrénjét teli torokból énekelte a helyszínen megjelent szinte teljes populáció.
And if a double-decker bus crashes into us
To die by your side is such a heavenly way to die
And if a ten tonne truck kills the both of us
To die by your side, well, the pleasure, the privilege is mine
Egy olyan szöveget, ami a szerelmet összeköti egy közlekedési baleset lehetséges tragikus végkimenetelével, ritkán üvölti az ember kortárs társaságban. Persze az is igaz, hogy szövegíró is ritkán vet ilyet papírra – ha az egyik megtörtént, a másik miért nem következhetne be. Voltak még kötelezőnek vagy klasszikusnak nevezhető számok: pár dal a Smiths-repertoárból, a How Soon Is Now, a Shoplifters Of The World Unite, a gyönyörű I Know It’s Over, az A Rush and a Push and the Land Is Ours, a szólóévekből a Suedehead, a First Of the Gang to Die, vagy az Irish Blood, English Heart, meg olyan csemegék is, mint a koncertnyitó Billy Budd és a Now My Heart is Full a remek Vauxhall and I nagylemezről. És persze, hiszen a Budapestet is érintő turné apropója egy új lemez, felhangzott az idén megjelent Make-Up Is a Lie több dala is. Többek közt az a Notre-Dame című szám, ami körül korábban lett egy kis balhé, mivel a BBC nem óhajtotta műsorra tűzni. „Még mielőtt nyomozni kezdtek volna / Azt mondták, nincs itt semmi látnivaló” – így hangzik a párizsi templomban bekövetkezett tűzeset fölött merengő dal egyik strófája. Hogy a számot emiatt rakták-e félre, nem egészen világos, viszont Morrissey – aki amúgy is ismert markáns politikai odaszólogatásairól – elég karcosan reagált: szerinte a BBC, amikor sokszínűséget hirdet, hazudik, továbbá a csatorna sokszínűségre vonatkozó elképzelései „a Harmadik Birodalomra jellemző szabályokat és büntetéseket vonnak maguk után”.
Morrissey hektikus magatartását ismerve még azon is elviccelődtem egyik-másik ismerősömmel, hogy majd akkor örülök, ha az énekes kijött a Barba Negra színpadára, de még inkább akkor, ha a koncert végén lement onnan. Ez persze nem alaptalan hülyéskedés: a zenész többek közt arról is ismert, hogy képes az utolsó pillanatban lemondani koncertet, vagy, ha éppen nem tetszik neki a helyi atmoszféra, egyszerűen csak lesétál a világot jelentő deszkákról. Olyannyira aktuális ez a kérdés, hogy Morrissey a most futó turné betervezett előző állomását, a július 8-i varsói koncertet valamiféle szervezési egyet nem értés miatt – a fellépés helyszínét áthelyezték szabadtérről egy csarnokba – lemondta, erről pedig megemlékezett itt Budapesten: a színpadon kijelentette, a törlés nem az ő vagy a stábja hibája volt. Na, de zárójel bezárva, a tegnap esti koncertet semmiféle incidens nem árnyékolta be, sőt, a fellépés felétől, nagyjából az I Know It’s Overtől egészen szép magasságokba emelkedett az egész. Nem meglepő persze, ide kerültek az igazi ínyencfalatok. A színpad mögötti vetítőn mindeközben egymást követték a Morissey-legendárium főhősei, Brigitte Bardot, a New York Dolls – az amerikai protopunk-zenekarról a tinédzser Steven Patrick Morrissey rajongói leveleket írt brit zenei lapoknak a hetvenes években –, Oscar Wilde és Jack Kerouac, az énekes pedig összegyűrt néhány inget és bedobált pár zsebkendőt és pólót a közönség közé.
A koncert végén aztán olyat láttunk, amit hasonló helyzetben nagyon ritkán (én például még soha, pedig jártam pár koncerten életemben): az egyébként remek kísérőzenekar tagjai – Carmen Vandenberg gitáros, Jesse Tobias gitáros, Juan Galeano basszusgitáros, Camila Grey billentyűs, Matt Walker dobos – egyesével járultak az énekmikrofonhoz és egyenként köszöntek el a nézőktől és köszönték meg az estét.
Borítókép: Morrissey és zenekara a Barba Negra színpadán / fotó: Németh Róbert
Bejelentkezés