Sokan azonosítják a Queens ot the Stone Age-et az úgynevezett zúzással, abból persze a rafináltabbal, az érzékenyebbel, az „okosabbal” – bármit is jelentsen ez –, de összességében mégiscsak inkább az odalépősebb rockzene jut a legtöbbek eszébe, ha Josh Homme együttesére gondol, lásd még: stoner rock.
A napokban megjelent, Los Angelesben és New Orleansben rögzített Perfecth-nek természetesen van karaktere, térfogata – meglehetős –, és sodrása is, de ez itt Josh Homme (ő az egyik producer, Michael Shuman basszusgitáros a másik; háztáji meló) és zenekara finomabb, artisztikusabb oldala – olyannyira az, hogy talán még nem is született ennyire árnyalt, cizelláltan és finoman kidolgozott Queens of the Stone Age-nagylemez.
Meglepetés természetesen nem éri majd a hallgatót – legalábbis azt nem, aki mélyebben ismeri a QOTSA-életművet –, készített már ilyen albumot az öttagú kaliforniai rockzenekar. Éppen annak a lemeznek, az egészen kiváló, már több mint egy évtizeddel ezelőtt, 2013-ban megjelent …Like Clockworknek az anyagával lépett fel első ízben az együttes Magyarországon, a szép emlékű soproni VOLT Fesztiválon. És határozottan ebbe az irányba mutatott, mit mutatott, határozottan ezen az artisztikus területen tartózkodik a kilencvenes évek második fele óta időről időre előkerülő Josh Homme–all stars-projekt, a Desert Sessions legutóbbi munkája, a 2019-es Vols 11 & 12, ami egyébként a teljes Homme-életmű egyik magaslati pillanata (olyan vendégekkel, mint a ZZ Top-gitáros Billy Gibbons, a Primus-mágus, Les Claypool, vagy a Scissor Sisters-frontember, Jake Shears).
Azt sem állíthatjuk persze, hogy a Queens of the Stone Age már kinőtt volna a bátor torzítóhasználatból, a tempósabb dalokból és egyáltalán, a markánsabb tónusból, hiszen a két legutóbbi album, a 2023-as, tömör és sötét In Times New Roman, és az azt megelőző, 2017-ben megjelent, harapós és csibészes Villains meg éppen ebben a szellemben készült.
Hogy milyen lett ez az új lemez, természetesen azzal is összefügg, hogy azok a művészek, akik nem bolti portékát készítenek, hanem művészi produkciót állítanak elő, éppen olyan műveket írnak, amilyeneket az életük aktuális állása diktál, a művészetük együtt rezeg az életvilágukkal. Ez a helyzet Josh Homme-mal is.
A teljes cikk elolvasásához jelentkezz be.