„Engedd el magad. Csinálj hülyeséget. Ha elrontottad, holnap megpróbálod helyrehozni” – talán nincs is ennél egyszerűbb, és közben nincs is ennél nehezebb életbölcsesség. Főleg akkor, ha az ember ötvenen vagy hatvanon túl jön rá arra, hogy vannak dolgok, amelyeket évtizedeken keresztül cipelt magával, miközben talán már régen el kellett volna engednie őket. A Gallagher-fivérek esetében pedig különösen érdekes ez a mondat, hiszen Liam és Noel életének egyik legfontosabb fejezete éppen arról szólt, hogy képesek-e valaha elengedni azt a rengeteg sérelmet, amely hosszú éveken keresztül egymás ellen fordította őket.
Az Oasis: Don’t Look Back in Anger című dokumentumfilm tulajdonképpen erre a kérdésre keresi a választ, de nem úgy, ahogy egy hagyományos zenekari dokumentumfilmtől várnánk. Nem mondja el az Oasis teljes történetét, nem akarja kronologikusan végigvinni, hogyan csinálta meg a két arrogáns manchesteri srác a kilencvenes évek egyik legnagyobb rockzenekarát, és nem akarja mindenáron megfejteni, hogyan jutottak el a világhírnévtől a 2009-es feloszlásig. Ehelyett a 2025-ös újraegyesülésre, a Live ’25 turnéra, a koncertekre és mindenekelőtt azokra az emberekre figyel, akik hosszú évek után újra hallhatták együtt Liam és Noel Gallaghert. A film rendezői Will Lovelace és Dylan Southern, a forgatókönyvet pedig Steven Knight (Peaky Blinders, Serenity) jegyzi. A filmben a próbák, a kulisszák mögötti pillanatok és a színpadi felvételek mellett a két testvér közös interjúja is helyet kapott több mint másfél évtizednyi különállás után.
És igen: ha valaki akár csak egy kicsit is ismeri az Oasist, a fontosabb dalokat, a zenekar történetét, azt, hogy mit jelentett a britpop aranykora, és azt is, milyen különleges helyet foglalt el az együttes a poprock zene történetében, annak könnyen lehet, hogy egyszer csak összeszorul a torka a moziban.
Sőt, adott esetben a sírás fojtogatja.
Amikor a vásznon több tízezer ember énekli ugyanazokat a dalokat, hirtelen világossá válik: ezek a számok valójában sokkal többet jelentettek és jelentenek annál, mint amire annak idején gondoltunk.
Mintha ott állnánk a tömegben
Az első, amit a film után nehéz nem megemlíteni, az a kép és a hang. Egyszerűen elképesztő. Olyan koncertélményt teremt, mintha nem is nézőként ülnénk a teremben, hanem valahol a stadion közepén vagy lelátóján állnánk, több tízezer ember között. A kamerák nem egyszerűen rögzítik a koncertet, hanem keresik annak fizikai és érzelmi energiáját: az arcokat, a kezeket, az egymásba kapaszkodó embereket, a könnyeket, a nevetést, a hitetlenkedést, a pillanatot, amikor valaki egyszerűen nem tudja elhinni, hogy tényleg ott van. A hangzás különösen sokat tesz hozzá az élményhez, mert az Oasis dalai eleve arra születtek, hogy nagy térben, hatalmas hangerővel, több tízezer torokkal együtt szólaljanak meg.
A moziban pedig pontosan ez történik. A Roll With It, a Live Forever, a Wonderwall, a Some Might Say, a Don’t Look Back in Anger és a többi dal úgy érkezik meg, mintha nem is hangfelvételt hallanánk, hanem a koncerten lennénk. És ez az a pont, ahol ez a két órás alkotás több lesz egyszerű turnéfilmnél. Mert ha csak azt akarná megmutatni, hogy az Oasis újra együtt van, azt valószínűleg sokkal rövidebben is meg lehetett volna oldani. A film azonban folyamatosan azt kérdezi, hogy mit jelent egy zenekar az embereknek harminc évvel azután, hogy megszülettek azok a dalok, amelyek miatt annak idején milliók szerettek bele ebbe a két manchesteri testvérbe. Magyarán:
Most esik le igazán, mekkora zenekar volt az Oasis
Talán ez a film legnagyobb felismerése is, nézve a világ különböző pontjain egymás után felbukkanó tömegeket, a dalokat torkuk szakadtából éneklő embereket és azokat az arcokat, amelyeken egyszerre látszik a hitetlenkedés, a boldogság és a meghatottság. Mert az ember hajlamos hozzászokni ahhoz, amit egyszer már látott. Aki annak idején rongyosra hallgatta a Definitely Maybe-t és a (What’s the Story) Morning Glory?-t kazettán, aki felhangosította a tévét, amikor az MTV-n a Wonderwall vagy a Don’t Look Back in Anger videóklipje ment, annak az Oasis egy idő után túlságosan is ismerős. Egyszerűen a popkultúra része lett.
A film viszont kívülről mutatja meg ezt az egészet, és ettől hirtelen más léptékben kezdjük látni a zenekart. A stadionokban nem egyszerűen emberek vannak, akik elmentek egy koncertre, hanem generációk találkoznak egymással ugyanazoknak a daloknak köszönhetően: a szülők mellett ott énekelnek a gyerekeik, olyanok is, akik még meg sem születtek, amikor az Oasis a kilencvenes években világsztárrá vált.
A feszkó és a kiengedés
Az egyik legjobb húzás a készítőktől, hogy nem engedik, hogy a néző túlságosan kényelmesen hátradőljön, hiszen bár természetesen pontosan tudjuk, hogy az Oasis 2025-ös visszatérése megtörtént, a koncertfilm mégis képes megteremteni azt az érzést, mintha tényleg az első koncert előtt várnánk arra, hogy kiderüljön, működik-e még ez az egész. Ez különösen az első fellépés, a Cardiff-i koncert előtt érződik erősen, amikor a háttérben megszólaló zene fokozatosan építi a feszültséget, miközben látjuk a készülődést, a színpadot, az embereket, és azt a hatalmas kérdőjelet, amely ott lebeg mindenki fölött: milyen lesz, amikor Liam és Noel Gallagher tizenhat év után ismét ugyanazon a színpadon állnak.
A film nagyon pontosan adagol, mert nem akar mindent azonnal megmutatni, inkább hagyja, hogy a várakozás maga váljon az élmény részévé. Ebben pedig rengeteget segít a vágás, amely szerintem az egész alkotás egyik legnagyobb erőssége, hiszen elképesztő érzékkel váltogatja egymást a színpad, a backstage, a próbák és a közönség, így a filmnek szinte folyamatos a pulzusa.
A koncert előtt megszólaló emberek ráadásul nem egyszerűen statiszták a történetben, hanem maguk is szereplőkké válnak. Cardiffban, Dublinban, Buenos Airesben vagy Londonban olyan nézőket látunk és hallunk, akik elmondják, miért fontos nekik az Oasis, mit jelent számukra ez a visszatérés, mit várnak attól a pillanattól, amikor végre újra együtt láthatják a két Gallagher testvért. Aztán amikor elkezdődik a koncert, ugyanezeket az embereket újra megmutatják, látjuk, mi történik velük, amikor megszólalnak a dalok, így az igazi főszereplők talán mégis a rajongók lesznek. A készítők ráadásul elképesztően sok közeli képet használnak a közönségről, és ezek nagyon-nagyon hatásosak. Van, aki sír, van, aki üvölt, van, aki nevet, van, aki a mellette állóval kapaszkodik össze, és olyan is akad, akinek egyszerűen csak az arcára van írva, hogy még mindig nem teljesen hiszi el, hogy ez valóban megtörténik
Természetesen Liamről és Noelről szól, ők vannak a középpontban, de a film legfontosabb története mégis az, hogy mit csináltak ezek a dalok az elmúlt harminc évben azokkal az emberekkel, akik hallgatták őket. A rajongók történetei nélkül ez csak egy nagyon látványos koncertfilm lenne, velük együtt viszont valamiféle közösségi emlékezéssé válik. És közben természetesen Liam Liam maradt, vagyis a szájából most is olyan természetességgel röpködnek a „fuckin” és az ehhez hasonló kifejezések, mintha az elmúlt harminc évben semmi sem változott volna. Van ebben valami megnyugtató is, mert miközben a film nagyon sokat beszél megbékélésről, elengedésről és az idő múlásáról, Liam továbbra is ugyanazzal a sajátos, szűrő nélküli önazonossággal van jelen.
Amit a film se mond el
Azért természetesen marad az emberben hiányérzet is – számomra talán a leginkább azért, mert a film nem igazán magyarázza el, miért is szakadt szét annak idején az Oasis. Tudjuk, hogy összevesztek, tudjuk, hogy a kapcsolatuk hosszú időre gyakorlatilag megszakadt, és tudjuk, hogy 2009-ben eljutottak arra a pontra, ahonnan akkor úgy tűnt, nincs visszaút. Aki ismeri az Oasis történetét, annak ez nem feltétlenül probléma, aki viszont most találkozik először közelebbről a Gallagher testvérekkel, annak maradhat néhány megválaszolatlan kérdése.
Hasonló érzésem volt Manchesterrel kapcsolatban is, mert miközben természetesen szóba kerül a város, amelyből az egész történet elindult, szerintem jóval hangsúlyosabban is jelen lehetett volna. Különösen azért, mert Manchester az Oasis történetében nem egyszerű háttér, hanem identitás, és a filmben mégis mintha inkább csak érintenék ezt a kapcsolatot. A város a tavalyi turné kapcsán elsősorban Gary „Mani” Mounfield, a Stone Roses és a Primal Scream basszusgitárosának halála miatt kerül elő, ami természetesen fontos és megható részlet, de ennél jóval többet is elbírt volna az együttes és Manchester kapcsolata, no meg a többi helyi zenekar, amelyek közül az Oasis kinőtt.
És akkor egyszer csak ott vannak ketten
A film legvégére azonban minden korábbi hiányérzet ellenére marad egy egészen elképesztő erejű pillanat. Az interjúban végre egyszerre látjuk Liamet és Noelt, és ebben az egészben talán az a legfurcsább, hogy mennyire nyugodtnak és kiegyensúlyozottnak tűnnek. Nem kell hozzá nagy megfejtés, nem kell még egyszer elmondani, hogy mennyi minden történt közöttük. Elég látni őket egymás mellett.
Talán éppen azért működik ennyire erősen ez a befejezés, mert a film korábban végig arról beszél, hogy mennyi idő telt el, mennyi minden történt, mennyi ember várta ezt a pillanatot, és mennyi érzelem kötődik ezekhez a dalokhoz, a végén pedig hirtelen nem a stadionokat, nem a tömeget, nem a fényeket és nem a hatalmas színpadot látjuk, hanem két testvért. Két embert, akik valamikor nagyon régen együtt csináltak egy zenekart, aztán nagyon összevesztek, és most valahogy mégis ott ülnek egymás mellett.
És lehet, hogy végül tényleg ennyi a Don’t Look Back in Anger lényege. Nem az, hogy felejtsd el, ami történt, és nem is az, hogy tegyél úgy, mintha soha nem lett volna harag, sértettség, kudarc vagy veszteség, hanem inkább az, hogy ne ezek határozzák meg azt, ami még előtted van. Ez az Oasis-sztori legnagyobb varázsa: hogy három évtizednyi zaj, balhé, sértettség és világhír után még mindig képesek kiállni koncertezni. Mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy két Gallagher testvér egymás kezét fogva vonul be a színpadra, több tízezer ember pedig teli torokból énekli velük, hogy bizony vannak dolgok, amelyekre talán tényleg jobb nem haraggal visszanézni.
Borítókép: Liam és Noel Gallagher / fotó: Disney+
Bejelentkezés