A finn elnök nemrég megjelent, programatikus nagypolitikai elemzése több tekintetben is tünetszerű megtestesülése annak a külpolitikai és diplomáciai válságnak, melyre a könyv maga is megoldást szeretne kínálni. Alexander Stubb jóakaratú, de némileg ötlettelen könyve az árral sodródó európai politikai gondolkodás testamentuma.
Stubb korábban Finnország miniszterelnöke és külügyminisztere is volt, a liberális európai politikusok csoportját erősíti, és feltételekkel, de alapvetően a föderalizmus és a szorosabb globális együttműködés híve. Mindemellett a határozottabb, a nemzetközi kapcsolatokban komolyabb szerepet vállaló európai fellépés képviselője. A hatalom háromszöge című könyvében ebből kiindulva egy globális integráció, illetve a Nyugat szerepének újragondolása és igazságosabb felelősségvállalása mellett érvel. A pragmatikus liberalizmus külpolitikai programját vázolja fel, melyben beismeri, hogy a Nyugat megfeneklett, hogy világképe kialakításakor nem vette figyelembe más pólusok nézőpontjait, és arra tesz javaslatot, hogy technológiai, politikai és gazdasági potenciálját érdemben ossza meg a világ többi részével.
Utóbbiakkal, azaz a posztgyarmati világgal való kiegyezés több szempontból is kiemelten fontos a Nyugat számára Stubb szerint. Egyrészt, mert a Kína vezette globális Kelet is feni rá a fogát, másrészt pedig – az előző indokkal összefüggő módon – nem pusztán a történelmi igazságosság és a javakból történő részesedés jogos követelése, hanem a Délben rejlő piaci potenciál miatt is számolni kell velük.
melynek megvalósítását a szerinte még mindig erős nemzetközi szervezeteknek, különösképpen az ENSZ-nek kellene magára vállalnia. Ám úgy gondolom, Stubb világnézetében ezen a ponton válik el a politikai aktivizmus a kortárs tendenciákban felvilágosult gondolkodóétól. Ha naivnak nem is nevezném a nemzetközi intézményekbe vetett hitét, talán túl sokat vár el tőlük, tekintve, hogy ezeknek az intézményeknek egyes országokra vonatkozó jogi kényszerítőereje lényegében továbbra sincs. Többet vár tőlük, mint amire ezek a különböző transznacionális intézmények és kvázi intézmények – az ENSZ biztonsági tanácsától a G7-ig vagy G8-ig – egyébként alkalmasak, vagyis hogy időről-időre lehetőséget biztosítsanak a világ vezetői politikusainak az eszmecserére. Bár, ha elfogadjuk, amit Angela Merkel a Partizánnak adott interjújában mondott, hogy meggyőződése, nem eszkalálódott volna orosz–ukrán konfliktus, ha a Covid idején lehetősége lett volna a nyugati vezetőknek szemtől-szemben tárgyalnia Putyinnal, akkor talán ezeket az intézményeket is többre tarthatnánk. De legalábbis a helyükön kezelnénk őket, mert végső soron nem haszontalanok.
A könyv javaslata, melyet egyébként a szerző felületesen tárgyal, olyan jogi környezet kidolgozása volna, melyben a szövetségek egyes államai számonkérhetővé válnának nemzetközi szinten. Ennek mintapéldája Stubb szerint az Európai Unió volna. Bár kétséges, hogy az ENSZ, vagy jelen állapotában akár az EU képes-e arra, hogy feloldja a nem közönségesen csak politikai, hanem kulturális és világnézeti ellentéteken, illetve az egyes országok egyedi, materiális érdekein is alapuló globális konfliktusokat. Stubb elképzelése szerint a globális egyensúly egyik sarokköve az ENSZ Biztonsági Tanácsának, illetve az ottani szavazati jogok eloszlásának reformja lehetne. Ez elvben valóban emancipatorikus, integratív törekvés, de korántsem biztos, hogy garantálni tudja a világbékét és a globális Dél pozícióinak erősödését, illetve hogy bármire is komolyabban kötelezze a feleket.
Stubb mindenesetre törekszik rá, hogy tartsa magát a kötet egyik szimpatikus tételmondatához, és figyelembe vegye a nagyobb, nemzetközi szövetségek inherens ellentéteit:
Ezzel nem pusztán azt ismeri be, hogy a Nyugat hegemóniája megkérdőjeleződött, de felismeri annak a világnézetnek az egyoldalúságát is, melyből mindez fakad. Nemcsak arról van itt szó, hogy például az innováció terén Kína felvette a versenyt a Nyugattal, sőt sok szempontból le is hagyta, hanem arról is, hogy a Kelet és a Dél megelégelte a Nyugat dominanciáját.
Könyvében Stubb három kiemelt fogalom elemzése mentén vázolja fel a hatalmi tömbök konfliktusainak lehetséges feloldását. Korunk kihívásaira szerinte a verseny, a konfliktus és az együttműködés praxisainak kibogozása jelenti a megoldást. Az események, valamint a nemzetek és hatalmi tömbök egymáshoz való viszonya ugyanis ezen állapotok között oszcillálnak. A verseny és a konfliktus szükségszerűen az érem azon két oldala, melyekhez, kitágítva a kötet háromszög-metaforáját, harmadik csúcsként illeszkedik az együttműködés fogalma. Ez utóbbi megléte képes a konfliktust versenyként újradefiniálni, és hiánya növesztheti az egészséges és stimuláló versenyhelyzetet konfliktussá. Utóbbira példával szolgálhatnak – bár ezt Stubb kevéssé hangsúlyozza – az elmúlt évtizedek energiaipari fejleményei: az USA felzárkózása a világ fő kőolaj- és földgázkitermelői országai, Oroszország és Szaúd-Arábia mellé. Ez az esemény szakértők, többek között Daniel Yergin szerint az orosz-ukrán konfliktus eszkalációjához, valamint Európa és Oroszország szakításához nagymértékben hozzájárult.
Végső soron Stubb itt a nemzetek önrendelkezési jogának fogalmát tágítja régiók vagy a globális blokkok önrendelkezési jogává. Nem arra tenne tehát kísérletet, hogy a multilaterális, közös megegyezéseken alapuló rend felbomlását és annak multipolárissá, azaz többközpontúvá válását megakadályozza, hanem arra, hogy a többpólusú rendben is fenntartsa a különböző és látszólag szembenálló pólusok egyenrangúságának és egyenértékűségének elvét. Ez, azt hiszem, valahol a nagyhatalmi politika újraszerveződésének beismerése. A hidegháború duális világa utáni egypólusú világ ugyanis mára megszűnt: Oroszország bejelentette igényét nagyhatalmi státuszának restaurációjára, míg Kína gyors fejlődése mára nagyhatalmi helyzetbe hozta az ázsiai országot.
Hogy a globális intézmények ebben a felfordult, sokpólusú és egyre bonyolultabb szövésű hatalmi játszmában képesek fenntartani az országok, pontosabban hatalmi csoportosulások közötti egyensúlyt, úgy gondolom, talán túlzottan is idealista gondolatmenet. Már csak amiatt is, hogy jelenleg sem Trump, sem Putyin, sem Hszi Csin-ping nem fedte fel lapjait igazán. Legalábbis a jelen helyzet ezt a benyomást kelti.
Stubb könyvének az a vállalása, hogy átfogó képet fessen a jelen globális helyzetről, csalogató lehet ugyan a külügyekkel ritkábban foglalkozó olvasók számára, ám ez némileg az eredetiség rovására is megy, és felhígítja a könyv egyébként több ponton is imponáló mondandóját. A jelenkor átfogó elemzésébe hasonló módon tört bele a bicskája Yuval Noah Hararinak is, akinek a legutóbb kötetére mintha elfogytak volna a gondolatai. Úgy tűnhet, hogy Stubb is inkább csak ismeretterjesztő szándékú, mobilizáló, ennyiben túlzottan laza és nehezen megragadható fogalmakkal dolgozik. De a probléma ennél talán egyszerűbb: a kötet egy hivatalban lévő politikus könyve, emiatt szükségszerűen nélkülöz egyfajta mélységet és talán hitelességet is. Stubb írása végső soron politikai beszéd és csak másodsorban elemzés és ismeretterjesztés. Nem a politikai érdekképviseletet kérem itt számon rajta, mert végső soron bármely politikus írhat politikai céllal könyvet, hanem azt, hogy túlzottan is idealista, sőt már-már utópista, tehát erősen vitatható módon közelít a témájához. Ennyiben lesz tehát a könyve inkább programszerű, mint leíró jellegű.
A nyugatosságról alkotott elképzeléseit azonban az teszi részben naivvá, hogy nem veszi kellő mértékben figyelembe például az Egyesült Államok idealistának és kooperatívnak aligha nevezhető külpolitikáját és önérdekeit. Valamint azt sem, hogy jelen helyzetben talán nem az önfeladó, integratív multilateralizmus, hanem egy erős Európa megalapozása, ezzel együtt pedig az Unió vezetői pozíciónak tisztázása vezethetne el mélyebb és vállalható integrációhoz.
De persze vegyük észre: minden viszonylagos ötlettelensége és idealizmusa mellett Stubb nem pusztán globalista, hanem elkötelezett pacifista is. A könyvében felvázolt idealizmusa úgy aránylik a jelen időkhöz, mint az egykori amerikai elnök, Woodrow Wilson transznacionális liberalizmusa és pacifista idealizmusa a 20. század első felének zűrös évtizedeihez. A finn elnök kötete elsősorban ennek a naiv, vagy úgy is mondhatjuk, elkötelezett idealizmusnak a leirata.
Borítókép: Alexander Stubb, Finnország elnöke / fotó: Yauhen Yerchak / ANADOLU / Anadolu via AFP
Bejelentkezés