G., a költő – aki ma lenne kereken százéves – nem volt szép ember, egy cseppet sem, de akik ismerték, mégis szépnek látták; valahogy átvilágították a benne izzó szavak, mantra-zsarátnokoktól izzott G., a költő, mágikus koksz fűtötte, mint egy olajoshordót, amibe tüzet raktak a hajléktalanok valahol a Bronx vagy Harlem mellékutcáiban, ilyen forró hordó volt G., a költő, a poézis kohója, szesszel, szexszel, droggal és szabadsággal sistergő kazán, és bár voltak nála szebb költők sokan, ő volt a legköltőbb költő mégis, a vers maga, ahogy pulzáló, mágikusan monoton sorokat ürített magából, Május Hercege a prágai karneválon, könnygáztól berekedt guru Chicagóban, és parkokban, pincékben, pódiumokon, palotákban és penészes apartmanokban, a tengerparton, útszélen, bárhol,
Nem volt szép ember G., a költő, de kicsit még a rendőrök is szépnek látták, mikor gumibottal verték kopaszodó, torzonborz fejét, mikor a mellébe rúgtak, a szemüvegére léptek és paprikaszprét fújtak a szemébe, hogy ne lásson mindenfélét, nemzedéke legjobb elméit az őrület romjaiban, csikorgó sirályokat a kikötő acélhideg egén, a kaliforniai szupermarketek polcain sorakozó palackokat, bennük az instant fogyasztás édes-vörös mámora, mert rend is van a világon, gondolták a rendőrök izzadva, túl szép nekünk ez a csúnya kis emberke, ez a G., ez a költő, üssünk hát nagyot. Mert G., a költő mindenütt csak a hatalmat látta, ahogy hatalmával visszaél, keleten és nyugaton, a Moloch sátáni, termelő zabálását a nyáltengerek övezte kontinenseken, talán vastag szemüvegének optikája tehetett róla, talán a világ maga volt optikai csalódás, így hát megverték a rendőrök New Yorkban és San Franciscóban, Havannában és Prágában, mindig más egyenruhák, mindig ugyanazok a gumibotok, és ugyanazok a szemek, dühösek és értetlenek, riadtak és meztelenek.
Allen Ginsberg 1965-ben Pozsonyban:
G., a költő csipet volt mindenből, mint valami csípős, nyugaton kitalált keleti étel, amit a kolonializmus és a globalizáció fűszerezett, horpadt bádoglábasba zúdított, zavaros egyveleg a magányos kapitalizmus legénylakásának szomorú konyhájában, egy kevés éterien sápadt Novalis, szaga mint a kámforé, amit halcsontos fűzőjüktől elalélt hölgyek cingár orrcimpája alá tartottak régen apró üvegekben, egy marék zsíros, trágyaföldes bukéjú, odakozmált Villon, akit valami árokban ér a reggel, gatyapőcén nyálfoltok, zsebében másvalaki bugyellárisa, adagnyi naftalinszagú, kiöregedett Rimbaud, ahogy Párizsra, versekre és duzzadó férfiölekre emlékezik ötvenévesen, egy rumtól, kosztól és haláltól bűzlő rabszolgahajó nyikorgó fedélzetén, kanálnyi az öngyilkossága előtt ajtót nyitó Majakovszkijból, ahogy „elvtársnak” szólítja dörömbölő öngyilkosait, saját romjain jajongó Jeremiás, és persze piperkőc Byron is, aki a tengerparti máglyán átkozódva sütögeti Shelley makacs, hamvadni nem tudó szívét, s hozzá nemes bort kortyol hosszúnyakú, opálos üvegekből, Whitman, ahogy magát saját robogó mozdonya elé veti, sőt egy Petrovics nevű prémvadász, aki valahol Oroszország mélyén sosemvolt verses-harcos múltat álmodik... – szomorú, bölcs bohóc, mindez volt G., a költő, meg még sokkal több és sokkal kevesebb, rozzant, kehes porhüvely és az elme roppant kiáradása, mint mi mindannyian.
Csúnya verseket írt G., a költő, hosszú, csúf szövegekből épített magas tornyokat, hogy azokra hágva döbbenjen rá, nem érti immár sem magát, sem másokat, az eget sem éri el, de galambok és héják szarják össze roppant homlokzatait, széthullik a ritmus, mint a test, a torony ledől, de a romjai, azok gyönyörűek lesznek mégis, a megvakult ablakok megannyi tükör, hogy G., a költő kásás hajnalokon belenézve meglásson minket, a hisztérikusan lemeztelenedett éhezőket, ahogy egy korty alkohol, egy kiadós cigarettacsikk, vagy egy széthordott vers után kutatunk, és meglássa G.-t, a költőt, ahogy magában motyogva nézi önmagát, szájából kilóg a fogkefe nyele, és a fogkrém habja szakállába csorog, és eltévedjen, mint egy többnapos buli romjai között egy nagy, idegen lakásban, ahogy néha mind eltévedünk.
Ilyen volt G., a költő. Mi ne legyünk ilyen, ne fetrengjünk hisztérikusan az őrület romjaiban, mert az káros az egészségre, erkölcstelen, és amúgy is, nyomtassunk elrettentő képeket a verseskötetekre, mint a cigarettásdobozokra, „Az olvasás rontja a szemet”, „A katarzis növeli a vérnyomást”, „A metaforák megzavarhatják gyermeke fejlődését”, „Ne legyen szabad, ami jó”, „Csúnya beszéd, csúnya gondolat”, fekete alapon fehér betűk, kontrasztosan, csupa felszólítójel, beidézőjel, kényszerítő ige, nem kellenek az árnyalatok. Ne éljünk veszélyesen.
Hiszen nekünk saját Ginsbergünk van (aki nem azonos G.-vel, a költővel, hiszen vele senki sem azonos), aki megjelent az 1967-ben kiadott Üvöltés című magyarra fordított beat-antológiában, az unalmas kádári pocsolya kultúrpolitikájának e sajátosan eretnek termékében, ami ronggyá olvasott nemzedéki élmény lett, hogy aztán az 1982-es második kiadás is újra az legyen, mert akik bekerültek a Sükösd Mihály-szerkesztette kötetbe (Kerouac, Corso, Burroughs, Di Prima, és még néhányan, és persze G. is, a költő, a címadó), beépültek az itt-megkésett univerzumunkba, amit képekből, zenékből, vágyakból, tévhitekből és mítoszokból fabrikáltunk magunknak, sajátjaink lettek, ott lapultak minden útitarisznyában, stoppolós hátizsákban, rubelelszámolású, olcsó belnemzetközi KGST-vonatok csomagtartójára feldobott motyóinkban, lopott, szekondhend woodstockjainkban (mit érdekelt minket, hogy a beatkorszakot és a hippiket elválasztotta egy-két évtized; innen, a világ és újabb évtizedek túlsó végéről nézve ugyanaz volt, és a miénk volt, amúgy G.-t, a költőt sem érdekelte, roggyant kötélhídként kötötte össze az ötvenes évek borissza, jazzt zabáló beatnikjeit a hatvanas évek végének törzsi fesztiváljain mámorosódó hippikkel), persze, ennek nincs köze egy százéves, rég halott vágánshoz, a réghalottakat hajlamosak vagyunk önnön egykori létük puszta illusztrációjának tekinteni, saját életművük biodíszletének, máig is élő hősi elesetteknek, hogy ránk maradt szilánkjaikból faragjunk magunknak őket ábrázoló tévemlékműveket a saját ifjúságunknak, kifulladt lázadásainknak, köhögő reggeleinknek.
Allen Ginsberg felolvas 1965-ben a Royal Albert Hallban:
G.-t, a költőt keleten progresszívnek hitték, jóféle radikálisnak, vagy legalábbis afféle társutasnak, mivel megénekelte a tőke romlottságát, és mindenféle szellemi csinovnyikok (megannyi „személytelen kultÚr”, ahogy Petri, egy másik költő jellemtelenítette őket) díjnyertes bikának vagy igahúzó baromnak a maguk csordájába óhajtották; 1965-ben meghívták Havannába, hogy verseket zsűrizzen és verseit felolvassa, de ő a rozzant kocsmák mélyén berúgva arról beszélt, hogy Fidel egy forradalmárrá kozmetikázott diktátor, aki nagy beszédében (Fidel mindig nagy, szőrös beszédeket tartott, éppen úgy játszott a hangjával és hallgatóival, mint G., a költő, csak egészen más húrokat pengetett) a homoszexualitást és a kozmopolitizmust ostorozta, ezért G.-t a kubai rendőrök összeverték, és felzsuppolták az első adódó repülőgépre, ami éppen Prágába tartott, Hasta la vista, G., te kozmopolita buzi!, savanyú szagoddal ne zavard meg forradalmunk vérgőzösen poros aktaillatát!
Prágában éppen dúlt és tobzódott a hagyományos diákkarnevál, amit még a nácik tiltottak be, hogy aztán a sztálinisták se engedjék, de végül a tiltást éppen abban az évben felolvasztották a fáziskéséssel langyosodó szelek. Május elsején Prága jó népe Május Királyává koronázta G.-t, a költőt, a szellem száműzött arisztokratáját, a plebejus poétát, a hőbörgő csavargót, és bár a művelődési miniszter felháborodva másik királyt követelt, valami decens, jó elvtársi légkörű urat vagy úri légkörű elvtársat (ha muszáj, akár költő is lehet), de tízezernyi megrészegült utcai választófejedelem küldte el őt a francba, pedig nem volt hozzászokva, hogy a francba küldjék. Őfenesége, Allen király, az első és utolsó ezen a néven, a csehek, szlovákok és morvák, és minden bohémek kéjura koronázási beszédében a fantázia hatalmát méltatta, valamint csúnyán káromkodott. Rövid idő múlva a csehszlovák rendőrség puccsal vetett véget őfenesége regnálásának. A koronázó majálist szétkergették, a királyt megfosztották trónjától és koronájától, és a fantáziát gúzsba kötve visszaállították az unalom és a frusztráció megszokott hatalmát. Allen királyt emigrációba kényszerítették, ezúttal egy Londonba tartó gépre ültették fel. Sajnos, magát a májust nem sikerült betiltaniuk: a nap továbbra is melegen sütött, fénye sárgán csillant át a söröskorsók párás prizmáin, a lakótelepeken leállt a központi fűtés, a piacokon megjelent a friss petrezselyem, a kertekben és a domboldalakon virágzott az orgona, és a prágai tereken léha fiatalok csapatai lődörögtek cigarettázva és beszélgetve a sztálinista hősök acélos szobrainak tövében, hogy fittyet hányjanak rendre és fegyelemre, és roppant, hófehér kondenzcsík szelte át a prágai eget (mene, tekel, ufarszin), a repülőgépé, amin G., a költő, a trónfosztott király gúnyos verset írt az égben, a felhők között, és csúnyán röhögve vörösbort kért a stewardesstől.
G., a költő – aki ma lenne kereken százéves – nem volt szép ember, egy cseppet sem, de akik ismerték, mégis szépnek látták, varrógép és esernyő véletlen találkozásának a társadalmi boncasztalon. Szépnek látták, mint önmagukat, szépnek és rémisztőnek. De ha karcos reggeleken a tükörbe pislogva őt pillantjuk meg pupilláink mögött, ne hőköljünk rémülten hátra, nézzünk kihívóan és gyönyörködve a szemei közé. Mondjuk ki ötször, hogy „Kampókéz”.
Aztán csak várjunk. Nincs vesztenivalónk, csak a láncaink. Azokért meg (ugye?) nem kár.
Borítókép: Allen Ginsberg 1979-ben / forrás: Wikipedia, fotó: Michiel Hendryckx
Bejelentkezés