G., a költő – aki ma lenne kereken százéves – nem volt szép ember, egy cseppet sem, de akik ismerték, mégis szépnek látták; valahogy átvilágították a benne izzó szavak, mantra-zsarátnokoktól izzott G., a költő, mágikus koksz fűtötte, mint egy olajoshordót, amibe tüzet raktak a hajléktalanok valahol a Bronx vagy Harlem mellékutcáiban, ilyen forró hordó volt G., a költő, a poézis kohója, szesszel, szexszel, droggal és szabadsággal sistergő kazán, és bár voltak nála szebb költők sokan, ő volt a legköltőbb költő mégis, a vers maga, ahogy pulzáló, mágikusan monoton sorokat ürített magából, Május Hercege a prágai karneválon, könnygáztól berekedt guru Chicagóban, és parkokban, pincékben, pódiumokon, palotákban és penészes apartmanokban, a tengerparton, útszélen, bárhol,

kitaszított, leples bitang, milliós, sznob szalonokban körbeünnepelt hipszter, mindig más, mindig ugyanaz.

Nem volt szép ember G., a költő, de kicsit még a rendőrök is szépnek látták, mikor gumibottal verték kopaszodó, torzonborz fejét, mikor a mellébe rúgtak, a szemüvegére léptek és paprikaszprét fújtak a szemébe, hogy ne lásson mindenfélét, nemzedéke legjobb elméit az őrület romjaiban, csikorgó sirályokat a kikötő acélhideg egén, a kaliforniai szupermarketek polcain sorakozó palackokat, bennük az instant fogyasztás édes-vörös mámora, mert rend is van a világon, gondolták a rendőrök izzadva, túl szép nekünk ez a csúnya kis emberke, ez a G., ez a költő, üssünk hát nagyot. Mert G., a költő mindenütt csak a hatalmat látta, ahogy hatalmával visszaél, keleten és nyugaton, a Moloch sátáni, termelő zabálását a nyáltengerek övezte kontinenseken, talán vastag szemüvegének optikája tehetett róla, talán a világ maga volt optikai csalódás, így hát megverték a rendőrök New Yorkban és San Franciscóban, Havannában és Prágában, mindig más egyenruhák, mindig ugyanazok a gumibotok, és ugyanazok a szemek, dühösek és értetlenek, riadtak és meztelenek.

Allen Ginsberg 1965-ben Pozsonyban:


G., a költő csipet volt mindenből, mint valami csípős, nyugaton kitalált keleti étel, amit a kolonializmus és a globalizáció fűszerezett, horpadt bádoglábasba zúdított, zavaros egyveleg a magányos kapitalizmus legénylakásának szomorú konyhájában, egy kevés éterien sápadt Novalis, szaga mint a kámforé, amit halcsontos fűzőjüktől elalélt hölgyek cingár orrcimpája alá tartottak régen apró üvegekben, egy marék zsíros, trágyaföldes bukéjú, odakozmált Villon, akit valami árokban ér a reggel, gatyapőcén...