A Cabaret Voltaire, amely fennállása bő ötven éve alatt most, június 3-án koncertezett először Budapesten,
A megoldóképlet a szokásos: sokan szeretik, de sosem lett igazi sztárzenekar, megmaradt inkább csak bennfentes kedvencnek, miközben számos későbbi zenészre – sőt, akár teljes zenei színterekre – hatott. A sheffieldi zenekar az 1970-es évek elején kezdett el újszerű hangzásokkal kísérletezni; „zene hangszerek nélkül”, ez volt kezdetben az irány. Hogy nagyjából belőjük, hol is vagyunk éppen a könnyűzene történetében, és értsük, honnan is fakad a Cabaret Voltaire kultstátusza: ez az az időszak, amikor Nyugat-Németországban a Kraftwerk is még éppen csak a szárnyait és a robotikus hangzását bontogatja. 1974-ben jelenik meg a düsseldorfi együttes első olyan lemeze, az Autobahn, ami már valóban az elektronikus megszólalásra apellál.
A Cabaret Voltaire alkotópárosa, Chris Watson és Richard H. Kirk nagy példaképe egy még talán náluk is nagyobb útkereső és avantgárdista, Brian Eno volt, aki ekkoriban lépett szólópályára, azonban az észak-angliai fiatalok éppenséggel már azért is lelkesedtek, amit Eno még a Roxy Music tagjaként művelt a zenei kísérletezés hímes mezején. Kirk a klasszikus hangszereket – például a gitárt – hozta Watson mérnöki attitűdje mellé, frontembernek pedig bevették Stephen Mallindert, aki énekelt és basszusgitározott. Az alapító tagok közül ma már csak ő áll a színpadon, amikor a Cabaret Voltaire koncertezik – Kirk, aki lényegében az együttes szíve és lelke és középpontja volt, 2021-ben meghalt, Watson pedig, aki elvileg még ma is hivatalos tagja a zenekarnak, ki-kihagyja a turnékat. A Dürer kertben sem láthattuk. (Érdekesség egyébként, hogy 2009-től 2021-ig Richard H. Kirk vitte a Cabaret Voltaire nevet, Watson és Mallinder pedig 2025-ben aktivizálták magukat ismét ezen a néven.)
A Cabaret Voltaire első három lemezét vastagon a kísérletező hangzás jellemezte – zajok, hangkollázsok, korai elektronikus sound. Az 1981-es Red Mecca című lemezre érkezett meg valamiféle strukturáltabb hangzás, ami azonban nem ment az izgalomfaktor rovására. A legnagyobb sikert az 1983-as The Crackdown című album hozta, nem meglepő, hogy a tegnap esti koncert is ennek az albumnak az anyagára támaszkodott leginkább – azon felül nagyjából-egészében a nyolcvanas évek képezte a koncertműsor tárgyát a már említett Red Meccától az 1990-es, már a kor elektronikus tánczenéjével, az acid house-zal flörtölő Groovy, Laidback and Nasty-ig. Egy-két albumtól eltekintve ebből a tíz évből csipegetett Mallinder, bár az 1978-as Extended Play című EP-ről is becsúszott egy dal (a The SetUp).
A már emlegetett – ezen az estén valamiféle David Attenborough-mellényt viselő – Mallinder mellett egyébként még három zenész állt a Dürer kertben a színpadon: Eric Random gitáros-billentyűs, az elektromos dobot kezelő Oliver Harrap – a neveiket érintő szóviccektől eltekintek –, valamint egy fiatalember, aki Chris Watsont helyettesítette (lapzártakor még nyomozok, ki is lehet ő). A harminc-negyven éves dalokat jó ízléssel gondolták újra és futtatták át a modern technológián.
amit, ha nagyon akarom, belőhetem mondjuk a nyolcvanas évek végére, a kilencvenesek elejére. (Egy dologban viszont történelmiek és aktuálisak voltak egyszerre: két szám közé bejátszották az 1926. június 3-án, tehát éppen száz évvel ezelőtt született Allen Ginsberg Üvöltés című versének egy felolvasásrészletét.)
A dalokat és ezt az újragondolt-időtlen hangzást hallgatva érdekes volt azon is elmerengeni, ki mindenkire hatott ez a zenekar. Ezek egy része persze jó dokumentált: Cabaret Voltaire-rajongó Martin Gore a Depeche Mode-ból, a New Order (akik egyébként dolgoztak is a Cabaret Voltaire stúdiójában) frontembere, Bernard Sumner számára is elöljáró példa volt a sheffieldi együttes, és fontos előképnek tekinti Mallinderéket Trent Reznor, a Nine Inch Nails alapítója. De más indusztriál-zenekarokon is rajta hagyta a keze nyomát a Cabaret Voltaire – és nagyjából mindenkin, aki az elektronika karcosabb, sötétebb, posztpunkosabb irányában tájékozódott.
Reméltem, hogy jó koncert lesz, miközben biztos voltam benne, hogy zenebuziként kötelező feladat megtekinteni a Cabaret Voltaire-t (mely nevét egyébként a dadaisták azonos nevű, 1916-ban alapított zürichi klubjától kölcsönözte). A fellépés azonban fölülmúlta a várakozásaimat: a Cabaret Voltaire talált egy pontot a jelenidőben, ahonnan jól lehet a múlttal is kommunikálni, és minden, amit történik ott és akkor, kézenfekvő, legfeljebb akkor kell kibontani és megfejteni, ha az ember a fellépés után leül újságcikket írni.
Borítókép: A Cabaret Voltaire a Dürer Kertben, a képen Stephen Mallinder frontember / fotó: Horváth Győző
Bejelentkezés